Fenichel Sámuel

Fenichel Sámuel (1868–1893)

UTAZFenichel Sámuel (Nagyenyed, 1868. augusztus 25. – Stephansort, Pápua Új-Guinea, 1893. március 12.) utazó.

Élete

Nagyenyedről származott, s az ottani főiskola növendéke volt, ahol kitűnő természettudományos nevelést kapott. Érdeklődése kezdetben a régészet felé vonzotta. 1888 nyarán Bukarestbe ment és 3 év alatt szakszerűen berendezte az ottani elhanyagolt régészeti múzeumot, melynek segédőre lett. Később két évig Dobrudzsában az adamclisi-i római vártelepen ásatott főnökével, dr. Gheorghe Tocilescu múzeumi igazgatóval. Itt ismerkedett meg Albert Grubauerrel, aki ornitológiai kutatás céljából utazott a Duna deltájába.

Az új-guineai expedícióEz a találkozás sorsfordulót jelentett Fenichel Sámuel életében, mivel a tehetős német kutató meghívta őt tervezett új-guineai expedíciójára preparátornak. Örömmel fogadta Grubauer meghívását, leköszönt múzeumi állásáról és Budapestre utazott. 1891 nyár elején a Magyar Nemzeti Múzeumban gazdagította szakmai ismereteit, s a múzeumtól is megbízást kapott állatok és néprajzi tárgyak gyűjtésére. 1891. augusztus 6-án Münchenbe utazott, ahol hat hétig dolgoztak az expedíció felszerelésének összeállításán.

Csak szeptember 30-án indulhatott el útjára Hamburg kikötőjéből. Grubauer a genovai kikötőben csatlakozott hozzá. Útjuk során megálltak Ceylonban és Szingapúrban, majd Batáviába érkeztek, ahonnan azonban a kolerajárvány miatt vissza kellett térniük Szingapúrba. November 20-án érkeztek Jáva szigetének északi partjaira. December 15-én pedig Pápua Új-Guinea német részébe (az Astrolabe-öbölben fekvő Konstantinhafenbe) indultak.

Nyomban hozzálátott a gyűjtőmunkához, társa azonban megbetegedett, és otthagyta a szigetet. Grubauer magával vitte az expedícióra szánt 200 000 márkát, és csak 100 márkát hagyott hátra Fenichelnél, aki ennek ellenére folytatta a gyűjtőmunkát. Felvette a kapcsolatot az MNM-mel, ahonnan kapott is annyi támogatást, hogy létét fenntarthassa. Természetesen a gyűjtést most már kizárólag a hazai intézmények számára végezte. Madarakon és egyéb gerinces állatokon kívül nagy mennyiségben gyűjtött rovarokat is. Fő munkaterülete az Astrolabe-öböl partvidéke volt, elsősorban Friedrich-Wilhelmshafen (a mai Madang városa), Konstantinhafen, Erima, Stephansort. Behatolt a Finisterre-hegység dzsungeleibe, és 2000 méter fölötti magasságban is végzett gyűjtést. Ezen a vidéken előtte csak a híres orosz természetbúvár, N. N. Mikluho-Makláj (1846-1888) és a német Otto Finsch (1839-1917) járt, Fenichel azonban olyan helyekre is eljutott, ahol előtte még nem fordult meg európai kutató.

Akkoriban a trópusi vidékek legelterjedtebb betegsége a malária volt, amelynek hathatós ellenszerét még nem ismerték. Nem sokkal érkezése után őt is megtámadta a kór (egyesek szerint a sárgaláz), de erős szervezete sokáig ellenállt a lázrohamoknak. Bizonyára a megerőltető terepmunka is hozzájárult ahhoz, hogy 1893 elején mind kínzóbbá vált betegsége veseműködési zavarokat idézett elő, ami a kutató halálához vezetett.

Halála után

Gyűjtésének nagy részét már korábban hazajuttatta, így a MNM-nek mintegy 3000 néprajzi tárgyat küldött, de juttatott belőle a nagyenyedi Bethlen Kollégiumnak is. Állattani gyűjtése kb. 25 000 darabot számlált; ez a múzeum állattárát gyarapította, s a feldolgozók sok új állatfajt írtak le belőle.

Amikor a halálának a híre Budapestre érkezett, a Magyar Tudományos Akadémia 1895. február 9-én tiszteletére emlékülést tartott. Ezen Herman Ottó méltatta tudományos érdemeit és önfeláldozó munkásságát. Az elhangzottak ösztönözték arra Bíró Lajost, hogy folytassa Új-Guineában Fenichel megkezdett munkáját. Bíró megörökítette fényképezőgépével sírját, és a kép segítségével Balogh János akadémikusnak 1971-ben sikerült rátalálnia. A fából készült fejfát az enyészet már eltüntette, de hamvainak helyét egy közelében álló nagy fekete sírkő alapján azonosítani lehetett.

Emlékezete

Pápua Új-Guinea fővárosában, a Port Moresby-i egyetem falán arcképes tábla emlékeztet a tudomány magyar mártírjára.

Munkái

Archeológiai cikkeket írt az Archaeologiai Értesítőbe:

• 1888. A sz.-ujfalusi és paczalkai katlansírokról
• 1890. A rozsdás fémrégiségek megóvása
• 1891. A gyertyámosi és bedelői halomsírokról
• 1891. A bedelői «la furcs»-i határbeli tumulusok
• 1891. Tanácsok régi tárgyak ragasztására és tisztogatására

Egyéb cikkei:

• A selyemtenyésztés (Bukaresti Magyar Képes Naptár, 1890)
• Utazás Ausztráliában, kivonat naplójából (Közérdek, Nagyenyed 1892. 17. sz.)

I