A nevem Carlos Sonole. Az én történetem nem olyan érdekes, mint azé az emberé, akiről mesélni szeretnék: izgalmakkal és fontos döntésekkel teli. Ez az ember volt a legjobb barátom, Ferdinand Magellán.

            Körülbelül egy időben születtünk, csak másfél évvel lehetett fiatalabb nálam. Az első tiszta emlékképem róla 1485-ből való, ekkor 6 éves lehettem. Portó főutcáján piac volt és megláttam őt, amint a csirkéket kergette. Elesett, de nem sírt, körbenézett, megpillantott engem és fülig érő mosollyal hozzám rohant:

„Gyere, játssz velem!” –majd belém karolt és együtt szaladtunk tovább. Ettől a naptól kezdve örök barátok maradtunk. Együtt jártuk Portót, mi voltunk a „pimasz-páros” és meglehetősen élveztük.

            Családja címeres volt, így volt alkalma eljutni a királyi udvarba. Mivel az én családom nem rendelkezett ilyen kiváltságokkal Ferdinand „alattvalójaként”, de inkább bajtársaként magával vitt engem is. Egy darabig Leonora királynő apródjaiként szolgálhattunk. 1505-ben sobresalient² -ként részt vettünk egy hadjáratban és rengeteg tapasztalatot szereztünk, én leginkább a harcról, de Magellánt a hajózás is rendkívül érdekelte.

1506. március 16-án Cannanore mellett hajóztunk, amikor az őrszem elkiáltotta magát:

„Támadnak, támadnak minket!”- és valóban így történt: mohamedánok támadtak ránk. Ferdinand és én kardot ragadtunk és csatlakoztunk a legénység többi tagjához. Több mint kétszáz ellenségünk volt. A megütközés nem tarthatott tovább egy óránál és nyolc halott emberünk és kétszáz sebesültünk ellenére diadalt arattunk, így biztosítva portugál uralmunkat az indiai partokon. Magellán is megsérült, vele együtt Afrikába szállítottak minket. Napokig nem volt eszméleténél, én pedig jobb híján csak bíztató szavakkal tudtam őt támogatni. Sofalába vittek minket, ahol megfelelő kezelést kapott, de legalább egy évig lábadoznia kellett. Természetesen mindvégig mellette voltam, 1507-ben együtt tértünk vissza Lisszabonba.

            1509-ben egy öt hajós flottával elindultunk Malakkára³. Ez az utunk sem telhetett el félelem nélkül, ezúttal a malájok próbáltak minket megtámadni. Nem tudom, hogyan és milyen csoda folytán, de Ferdinandnak és kapitányunknak, Garcia de Susa-nak hála még időben megmenekültünk.

            1510-ben, mikor már 5 éve voltunk szolgálatban, Magellánt tiszti rangra emelték, én pedig továbbra is vele maradtam. Legközelebb 1512-ben tértünk haza. 1513-ban egy szárazföldi expedícióra jelentkeztünk, ezúttal Marokkóba indultunk. Ferdinandot itt is csak alárendelt tisztként alkalmazták, hiába volt minden tudása. Emlékszem, amikor egy éjjel nagyon felbőszült, mert rangján és tehetségén alulinak tartotta, ahogyan vele bántak. Próbáltam lecsitítani, de hajthatatlan volt, nem akart megnyugodni. Következő reggel újabb támadásban volt részünk, Magellánt pedig annyira elvakította a harag, hogy egy figyelmetlen pillanatában lándzsadöfést kapott a térdébe. A seb súlyos volt, csak egy hónap alatt hegedt be teljesen, Ferdinand pedig élete végéig sánta maradt. Attól kezdve sokkal elővigyázatosabb és mogorvább volt. Már velem sem volt olyan bizalmas kapcsolatban, mint régen.

 Egy darabig zsákmány-felügyeleti feladatot kaptunk, de megvádoltak minket sikkasztással, így visszatértünk Portugáliába. Magellán megpróbált jobb lehetőségeket kivívni királyunktól, Mánuletől⁴, de mint korábban a híres Kolumbusz, ő sem járt jobban. Ferdinand álmai közé tartozott, hogy megkeresi az átjárót a Panama mellett a Csendes-óceánra, de vágyai egy ideig nem találtak meghallgatásra, sem tőkére.

            Végül Magellán Spanyolországhoz fordult. Ma is tisztán emlékszem azokra az estékre,

amikor erről vitatkoztunk, de Ferdinand mindig megvédte az igazát. 1517. október 20-án érkeztünk meg Sevillába. Itt beleszeretett egy valóban gyönyörű lányba, Beatriz Barbarosába és el is vette, így megkapta a sevillai polgár címét. Született egy kisfiuk, egy igazi kisördög, máig is hallom a gajdolását, Rodrigónak hívták. Én csak mint bejelentett szolga maradhattam ott, házasodásra esélyem sem volt. De Ferdinand kitartott mellettem és segített. Együtt léptünk be a Casa de Contratacion-ba, a tengerészeti kereskedelmi kamarába.

A kamara nem akarta támogatást nyújtani, de az üzletvezető, Juan de Aranda támogatta Ferdinandot és elérte, hogy Károly⁵ meghallgassa őt. Magellán előadta, hogy biztosan tud egy átjáró létezéséről a Csendes-óceánra. A tanácskozás napokig folyt, de én sajnos nem vehettem részt rajtuk. Végeredményben egy bizonyos Fonseca bíbornok pártfogásával Magellán elnyerte Károly tetszését, aki ettől kezdve mindenben támogatta őt. Elérkezett a nagy nap: 1518. március 22-én aláírták a Capituliationt, mely kimondta, hogy Magellán mindent megkaphat, amire szüksége van az expedícióhoz. Figyeltem Ferdinandot azokban a napokban, a régi vidámság jeleit találtam visszatérni arcára, de ez hamarosan el is múlt, amikor szembetaláltuk magunkat a portugál küldöttekkel, akik meg akarták hiúsítani expedíciónkat. Szerencsénkre Károly segített nekünk, így 1519. szeptember 20-án hajnalban kihajózhattunk.

            5 hajóval és 250 fős legénységgel indultunk útnak. A hajóink (Trinidad, San Antonio, Concepcion, Victoria, Santiago) a legmodernebb technikával épültek, jobbat nem is kaphattunk volna.

Élelmünk is volt elég, így bizakodva vághattunk neki az útnak. Először Dél-Amerika partjai felé hajóztunk. Napjaink egyre rosszabb hangulatban teltek. Magellánból minden kedvesség eltűnt, a legénység gyűlölte őt. Próbáltam rábeszélni, hogy ne legyen ilyen haragvó és szigorú, de nem hallgatott rám. Lelki zordságát fokozta az is, hogy sánta volt és soha nem mosolygott. Állandóan titokzatoskodott, a hajók kapitányai pedig nem akartak ilyen kiismerhetetlen helyzetet. Megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Juan de Cartagena, a San Antonio kapitánya három napig nem is szólt Magellánhoz, ő ezért bosszúból rabságba vetette a kapitányt.

            1519. november 29-én elértük a brazil partokat, majd 1520. január 10-én a La Plata torkolatát a 40. szélességi foknál. Magellán térképei alapján úgy gondolta, hogy itt van az átjáró a Csendes-óceánra. De Martinus Behhaim térképe tévedett. 

A következő két hónap azzal telt el, hogy minden kis öblöt és torkolatot átkutattunk, az átjárók után keresve, de nem találtunk semmit. A legénység ellenszenve egyre nőtt, de Magellán nem fordulhatott vissza, mert azzal magát csapta volna be. Március 31-én találtunk egy zárt öblöt a 49. foknál, itt téli tábort vertünk és Ferdinand lecsökkentette a napi bor- és kenyéradagot. A legénységnek több sem kellett, a kapitányok vezetésével éjjel fellázadtak. Látom magam előtt Ferdinandot amint hidegvérrel felkel helyéről, majd határozott mozdulatokkal és szavakkal lecsillapítja a lázadókat, leveri őket. Az egyik kapitányt kivégeztette, Juan de Cartagenát pedig egy kietlen szigeten hagyta. Biztosította a legénységet arról, hogy lesz eredmény és megparancsolta nekik, hogy maradjanak hűek hozzá.

            A következő 4-5 hónapot ebben az öbölben töltöttük és próbáltuk átvészelni a viharokat. Mikor szebbre fordult az idő, Magellán kiküldte a Santiagót felfedezőútra, de az elsüllyedt. Augusztus 18-án elindultunk az öbölből, viszont két nap hajózás után Ferdinand újabb két hónapi téli pihenést rendelt el. Nem értettem, hogy Magellán miért hozott ilyen döntést, de nem volt hajlandó mondani semmit.

            Legközelebb 1520. október 21-én indultunk útnak. Találtunk egy norvég fjordhoz hasonló mély bevágást. Amiről úgy gondoltuk, hogy nincs semmi értelme megvizsgálni, de Magellán az öböl minden egyes ágát átkutatta. Ez egy egész hónapig tartott. Magellán életében először itt kérte ki kapitányai véleményét. Utoljára osztotta fel flottáját, hogy keressenek, amikor egyik csónakja megtalálta az átjárót, de legnagyobb hajónk, a az élelemmel teli San Antonio megszökött. Ezzel nagyon megfogyatkozott az élelmiszerkészletünk, de nem tehettünk mást, 1520. november 28-án kihajóztunk a Csendes-óceán ismeretlen vizeire az átjárón, melyet Magellán-szorosnak neveztünk el.

            Száz napig hajóztunk, minden eredmény nélkül. A kétségbeesés környékezett mindenkit, még Fernandót is, azt hittük, hogy már Japánt is rég elhagytuk, de valami mégsem stimmelt… Élelmünk szinte már nem is volt, ami volt megromlott, kénytelenek voltunk bőrszíjakat rágni, hogy ne haljunk éhen. Kitört a skorbut. 190-ből 19-en haltak éhen. Szörnyű volt látni a szenvedésüket és még szörnyűbb az, hogy nem tudtunk segíteni rajtuk. Akkor érkezett el az a gyönyörű nap, amikor megpillantottuk az első szigeteket a távolban: 1521. március 6-án. Március 17-én biztosan tudtuk, hogy révbe értünk, bár mint partraszálláskor kiderült, nem a Molukki-szigeteket találtuk meg, mint vártuk, hanem a Fülöp-szigetekre jutottunk (Ferdinand nevezte el így őket). Ekkor már bebizonyítottnak vehettük: a Föld gömbölyű.

            Most következett a szigetek bekebelezése: Magellán minden sziget vezetőjével barátságos békét kötött, keresztet és zászlót hagyva hátra. Ferdinand nem volt kegyetlen, de nem hagyta kicsúszni a markából az irányítást. Az volt a legbiztosabb jele ennek, amikor április 7-én kikötöttünk Cebu szigetén, ahol a fejedelem, Humabon vámszedő hírében állt. De Magellán előtt kénytelen volt meghajolni, mert úgy mesélték neki, hogy a fehérek vérszomjas hódítók. 1521. április 11-én Humabon rádzsa és felesége keresztény hitre tért, ezzel Magellán jelentős sikert érve el a kereszténység terjesztésében.

            De ez a sikerélmény nem tartott sokáig. Ferdinand –minden tiltakozásom ellenére- jóformán belerohant a halál torkába. Segítséget ajánlott fel Humabonnak, hogy legyen az összes kis sziget felett álló uralkodó: álljon ki Silapulapu ellen. Magellán 60 emberével indult el 1500 bennszülött ellen, de ez még nem is lett volna gond: a bozótos tengerparton egyáltalán nem voltak esélyei. Sajnos én is velük harcoltam, így látnom kellett barátom szörnyű végét. Most, ahogy e sorokat írom, megtelik a szemem könnyel, amint feldereng bennem az a kegyetlenség, amit aznap, 1521. április 26-án láttam a bennszülöttektől. Csupán nyolcan estünk el, de Ferdinandot is elragadták és lemészárolták…

            Ezután Cebu királya, Humabon ünnepségre hívott minket, de csak 29 embert hagytunk partra szállni, ami nagyon jó döntés volt, őket mind elfogták, vagy lemészárolták, így mi még időben elmenekülhettünk. Így is fel kellett gyújtanunk a Concepciont, mert nagyon kevesen voltunk, ahhoz, hogy még azt is kormányozzuk. Vakon kellett hajóznunk, mert nem voltak jó hajósaink. Kalózkodtunk… Borzasztó volt látni, hogy a sok tengerésztisztnek le kell süllyednie erre a  szintre. Végül egy kirabolt hajó foglya vezetett el minket a fűszerszigetekig. 1521. november 8-án kikötöttünk Tidore szigetén, ahol a spanyol fennhatóság alatt álló uralkodó ellátott minket fűszerrel, arannyal, élelemmel. 51-en maradtak a Trinidadon, mi pedig, 46-an útnak indultunk Sebastiano del Cano vezetésével a Victorián.        1522. február 13-án indultunk el, öthavi élelemmel a fedélzeten, de nem volt nálunk só, így a hús megromlott és újra kitört a skorbut. Csak 31-en maradtunk életben, amikor kikötöttünk a Zöld-foki szigeteken, amely portugál fennhatóság alá állt. Cselhez folyamodva kaptunk élelmet és még a hajónkat is kijavították, de az utolsó pillanatban 18-an el kellett menekülnünk, mert rájöttek a hazugságokra. Ekkor vettem észre egy nagyon érdekes dolgot: naplóm szerint szerda volt, amikor elhagytuk a Zöld-foki szigeteket, de ott csütörtököt írtak. Egy egész napot nyertünk a Föld forgatásával!

1522. szeptember 4-én végre megláttuk hazánk partjait és 6-án ki is kötöttünk. De drága barátom végrendelete nem teljesülhetett. Magellán felesége és gyermekük meghalt, még amikor Ferdinand távol volt. Magellán, ez a nagy akaraterejű, csodálatos ember körbeutazta a Földet. Pontosabban elindította ezt az utat. Mégsem kaphatta meg a neki járó tiszteletet. Ezért tartottam fontosnak, hogy mindezt papírra vessem, hátha a későbbi korok megbecsülik eme nagy embert.

 - Carlos Sonole tollából -

Sipos Katalin 10.a

http://www.csszabo41.atw.hu/198.htm

Szómagyarázatok:

1. Carlos Sonole: a karaktert Antonio Pigafetto ihlette (történetíró, aki részt vett Magellán utazásán és megírta a felfedező életrajzát)

2. sobresalient: harcos

3. Malakka: a mai Szingapúr

4. Mánuel: I. (Nagy, Szerencsés) Mánuel- portugál király (1495-1521)

5.Károly: V.Károly német-római császár I.Károly néven spanyol király (1500-1558) 

Források:

-Világtörténelmi enciklopédia 9. kötet (Kossuth kiadó, 2007)

-A világ 100 híres felfedezője (Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2004)

-A nagy felfedezések atlasza (Officina Nova Könyvek, Magyar Könyvklub, Budapest 1998)

-Múlt-kor történelmi portál (www.mult-kor.hu)