A Szentatya május 10-én délelőtt a Firenze melletti Loppianóban, az Istenszülő Szűz Mária kegyhelyén találkozott a Fokoláre mozgalom tagjaival, akiknek kérdéseire nyilvánosan válaszolt.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A teljes beszélgetés fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, püspökök, hatóságok és mindnyájan, köszönöm a fogadtatást! Köszöntelek titeket egyesével és együttesen, és köszönöm Maria Voce világos beszédét, rendkívül egyértelmű szavait! Látszik, hogy világos elképzelései vannak!

Nagyon örülök, hogy ma itt lehetek köztetek, Loppianóban, ebben a kis „városban”, melyet arról ismer a világ, hogy az evangéliumból született és az evangéliumból akar táplálkozni. Ezért sokan választott, őket inspiráló városuknak tartják Jézus tanítványai közül, de más vallású és meggyőződésű fivérek és nővérek is. Loppianóban mindenki otthon érzi magát!

Azért is el akartam jönni meglátogatni, mert, amint azt inspirálója, Isten szolgája Chiara Lubich hangsúlyozta, a mai Egyház küldetésének bemutatása kíván lenni, ahogyan azt a II. vatikáni ökumenikus zsinat felvázolta. Örülök, hogy elbeszélgethetek veletek, hogy mind világosabbá tehessük, Isten tervét hallgatva, Loppiano programját a Jézus evangéliumáról való tanúságtételnek és az evangélium hirdetésének azon új szakaszának szolgálatában, amelyre ma a Szentlélek hív minket.

Én – érthető módon – előre megkaptam a kérdéseket. Most pedig válaszolok a kérdésekre.

Első kérdés

Jó napot, Szentatya, az imént hallottuk Maria Vocét Loppiano új törvényéről beszélni, ez pedig a kölcsönös szeretet, az evangélium új törvénye. Ezekben az években nagyon komolyan vettük ezt, és azon voltunk, hogy ez ne csak egyéni, hanem közös vállalás, mindenki vállalása legyen. Hogy a kölcsönös szeretet megélésének ezen a vállalásán alapuljon Loppiano; annyira igaz ez, hogy még 1980-ban, jó pár évvel ezelőtt, amikor kicsivel fiatalabbak voltunk, és nagyon sokan voltunk – és vagyunk ma is –, Chiara azt javasolta, hogy ténylegesen kössünk szövetséget egymással: vagyis írjuk le ezt a vállalást, és írjuk alá. Ezt mindennap meg is újítjuk, és minden érkezőnek felkínáljuk, ha csak egyetlen napra jön is, mert csak így lehet valaki loppianói lakos.

Szentatya, az új parancs megélése keresztény életünk kiindulópontja, és végpontja is: az a célpont, amely felé tartanunk kell.

A Chiarával megélt alapítási időszak után most egy új szakaszban vagyunk. Valaki számára talán már elmúlt a lelkesedés ideje; kétségtelenül nehezebb felismerni a követendő utakat, hogy megtaláljuk, milyen konkrét formákba kell öntenünk a kezdetek próféciáját. Szentatya, Ön szerint, hogyan éljük meg ezt az időszakot?

Ferenc pápa

Az első kérdést, ti, Loppiano „úttörői” teszitek fel nekem, akik elsőkként, több mint ötven évvel ezelőtt, és azután a rákövetkező évtizedekben folyamatosan belevetettétek magatokat ebbe a kalandba: elhagytátok földeteket, házatokat, munkahelyeteket, hogy ide jöjjetek, hogy ide szenteljétek életeteket és megvalósítsátok ezt az álmot. Mindenekelőtt köszönetet mondok: köszönöm nektek mindazt, amit tettetek, köszönöm Jézusba vetett hiteteket! Ő az, aki ezt a csodát művelte, ti pedig hittetek benne. A hit pedig engedi, hogy Jézus cselekedjen. A hit azért művel csodákat, mert átadja a helyet Jézusnak, ő pedig egyik csoda után a másikat műveli. Az élet ilyen.

Nektek, az „úttörőknek”, és Loppiano összes lakosának szeretném megismételni a Zsidóknak írt levél szavait. Olyan keresztény közösséget szólít meg ez a levél, amely útjának a tiétekhez hasonló szakaszához érkezett. Ezt mondja a Zsidóknak írt levél: „Idézzétek emlékezetbe a korábbi napokat, amikor, miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teli küzdelmet álltatok ki. […] vagyonotok elkobzását örömmel fogadtátok annak tudatában, hogy nektek értékesebb és maradandóbb javaitok vannak. Ne veszítsétek el tehát bátor bizalmatokat – parrésziátokat, mondja –, mert ennek nagy a jutalma. Állhatatosságra van szükségetek – hüpomonét mond, vagyis azt a szót használja, amelynek a jelentése: hátunkon hordozni a mindennapok terhét –, hogy Isten akaratát tettekre váltva beteljesüljön rajtatok az ígéret.”

Két kulcsfogalomról van szó, de az emlékezés keretében. Ez az élet „deuteronomikus” dimenziója: az emlékezés. Amikor – nem mondom, hogy egy keresztény, de – egy férfi vagy egy nő kulcsra zárja az emlékezést, elkezd meghalni. Ne felejtsetek el emlékezni! Amint a Zsidóknak írt levél szerzője mondja: „Idézzétek emlékezetbe a korábbi napokat…” Az emlékezésnek ezzel a keretével lehet élni, lehet lélegezni, lehet előrehaladni és gyümölcsöt hozni. De ha nincs emlékezeted… A fa azért tud gyümölcsöt hozni, mert a fának vannak gyökerei: nem gyökértelen. De ha nincs emlékezeted, akkor gyökértelen vagy, nem fogsz gyümölcsöt hozni. Emlékezet: ez az élet kerete.

A keresztény közösség útjának ez a két kulcsszava ebben a szövegben: parrészia és hüpomoné. Bátorság, nyíltság, és béketűrés, kitartás, a teher mindennapi hordozása.

Parrészia: az Újszövetségben Jézus tanítványainak az életstílusát jelöli: bátorság és őszinteség a tanúságtételben az igazságról, ezzel együtt bizalom Istenben és az ő irgalmasságában. Imádkoznunk is parrésziával kell. Bátran Isten „szemébe” kell mondanunk a dolgokat. Gondoljatok csak arra, hogyan imádkozott Ábrahám atyánk, amikor volt bátorsága kérni Istent, hogy „alkudozzon” vele a Szodomában élő igazak számáról: „Ha csak harmincan lennének… És ha csak huszonöten lennének…? És ha csak tizenöten lennének…?” Bátran harcolt Istennel! Vagy ott van Mózes bátorsága, Isten nagy barátjáé, aki szemébe mondja: „Ha elpusztítod ezt a népet, akkor engem is elpusztítasz!” Bátorság. Harcolni Istennel az imában. Parrésziára van szükség, parrésziára az életben, a cselekvésben, és az imában is.

A parrészia kifejezi a keresztény élet alapvető tulajdonságát: Isten felé fordult szívvel élni, hinni az ő szeretetében (vö. 1Jn 4,16), mert az ő szeretete elűz minden hamis félelmet, minden kísértést arra, hogy elrejtőzzünk a nyugodt életmódban, az illemtudásban vagy egyenesen egy kifinomult képmutatásban. Ezek mindegyike szú, mely szétrágja a lelket. Kérni kell a Szentlélektől a nyíltságot, a bátorságot, a parrésziát – mely mindig együtt jár a tisztelettel és a gyengédséggel –, hogy tanúságot tudjunk tenni Isten nagy és csodálatos tetteiről, melyeket végbevitt bennünk és közöttünk. A közösségen belüli kapcsolatokban szintén arra van szükség, hogy mindig őszinték, nyíltak, egyenesek legyünk, s nem félénkek, nem gyávák, nem is képmutatók. Nyíltak! Ne vonulj félre, hogy konkolyt vess, zúgolódj, hanem azon légy, hogy őszinte, a szeretetben és igazságban bátor tanítványként élj! Ez a konkolyvetés, tudjátok, pusztítja az Egyházat, pusztítja a közösséget, pusztítja saját életedet, mert téged is megmérgez! Azok, akik pletykafészekként élnek, akik morognak ennek is, annak is, szeretem azt mondani – mert így látom –, hogy „terroristák”, mert megszólnak másokat; de ha megszólnak másokat, hogy tönkretegyék, az azt jelenti, hogy terroristaként cselekszenek: odamegy a bombával, eldobja, pusztít vele, aztán dolga végeztével odébbáll. Nem! Legyetek nyíltak, építők, a szeretetben bátrak!

Nézzük a másik szót: hüpomoné, melyet úgy fordíthatunk, hogy kitartóan a súly alatt állni, állhatatosnak lenni. Helytállni és megtanulni belakni a nehéz helyzeteket, melyeket az élet magával hoz. Pál apostol ezzel a fogalommal fejezi ki azt az állhatatosságot és erősséget, amellyel előrevisszük Isten döntését és a Krisztusban való új életet. Azt jelenti, hogy szilárdan ragaszkodnunk kell ehhez a döntéshez, még ha nehézségekkel és ellenségeskedéssel kell is szembenéznünk, tudván, hogy ez az állhatatosság, ez a szilárdság és ez a türelem termi a reményt. Így mondja Szent Pál. A remény pedig nem csal meg (vö. Róm 5,3–5). Jól jegyezzétek meg: a remény sosem csal meg! Sosem csal meg! Pál apostol számára az állhatatosság alapja Isten szeretete, mely kiáradt szívünkbe a Szentlélek ajándékával, az a szeretet, amely megelőz minket, és képessé tesz, hogy eltökélten, derűsen, pozitív hozzáállással, leleménnyel tudjunk élni, és egy kis humorral, még a legnehezebb időkben is. Kérjétek a humorérzék kegyelmét! Ez az az emberi magatartás, amely leginkább közel áll Isten kegyelméhez. A humorérzék. Ismertem egy szent papot, mindig tele volt teendőkkel, ment ide is, oda is, de szüntelenül mosolygott. És mivel megvolt a humorérzéke, akik ismerték, azt mondták róla: „Ez tud nevetni másokon, tud nevetni magán, és tud nevetni még saját árnyékán is!” Ilyen a humorérzék!

A Zsidóknak írt levél azt tanácsolja: „Idézzétek emlékezetbe a korábbi napokat”, vagyis gyújtsátok lángra szívetekben és elmétekben annak a tapasztalatnak a tüzét, amelyből minden elindult.

Chiara Lubich akkor érezte meg Isten indítását arra, hogy létrehozza Loppianót, aztán pedig a többi városkát, melyek elindultak a világ különböző tájain, amikor egy nap az einsiedelni bencés apátságot nézte, annak templomával és a szerzetesek kolostorával, de a könyvtárral, az asztalosműhellyel, a mezőkkel is… Ott, az apátságban, Isten áll az élet, az imádság és az eucharisztia ünneplésének középpontjában, amelyből születik és táplálkozik a testvériség, a munka, a kultúra, az evangélium világosságának és társadalmi energiájának kiáradása az emberek közé. Így, az apátságot szemlélve Chiara arra kapott indítást, hogy valami hasonlónak adjon életet, új és korszerű formában, összhangban a II. vatikáni zsinattal, az egység karizmája alapján: egy új városmodell az evangélium szellemében.

Olyan város, amelyben mindenekelőtt Isten népének szépsége tűnik ki, tagjainak, a különböző hivatásoknak, a társadalmi és kulturális kifejeződéseknek a gazdagságában és sokféleségében, melyek mindegyike párbeszédben áll egymással és mindenki szolgálatára áll. Olyan város, melynek szíve az Eucharisztiában, az egység és a mindig új élet forrásában van, és amely látogatója előtt a maga világi és hétköznapi, befogadó és nyitott megjelenésében is megmutatkozik: a földműveléssel, a vállalati és termelő tevékenységgel, a képzési iskolákkal, a vendéglátó házakkal és az öregotthonokkal, a művészműhelyekkel, a zenekarokkal, a korszerű kommunikációs eszközökkel…

Olyan család ez, melyben mindannyian ugyanazon Atya fiainak és leányainak ismerik el egymást, és iparkodnak, hogy egymás között és mindenki felé megéljék a kölcsönös szeretet parancsát. Nem azért, hogy nyugodtan élhessenek a világon kívül, hanem azért, hogy kilépjenek, találkozzanak, gondot viseljenek, tele marokkal hintsék az evangélium kovászát a társadalom tésztájába, főleg ott, ahol leginkább rászorulnak az emberek, ahol várják és hívják az evangélium örömét: a szegénységben, a szenvedésben, a megpróbáltatásban, a keresésben, a kételkedésben.

Az egység karizmája gondviselésszerű ösztöke és hatalmas segítség a „mi” eme evangéliumi misztikájának megélésére, vagyis arra, hogy együtt járjunk a történelemben a mai kor embereivel, férfiakkal és nőkkel, „mint egy szív, egy lélek” (vö. ApCsel 4,32), felfedezve és szeretve egymást konkrétan, mint „egymás tagjai” (vö. Róm 12,5). Jézus ezért imádkozott az Atyához: „hogy mindannyian egyek legyenek, ahogyan te és én egy vagyunk” (Jn 17,21), és önmagában mutatta meg az utat, önmagunk teljes odaadásában, a kereszt mélységes önkiüresítésében (vö. Mk 15,34; Fil 2,6–8). A „mi” lelkiségéről van szó. Viccből próbát tehettek egymással és másokkal is. Egy pap, aki itt van – többé-kevésbé rejtve – megcsinálta velem ezt a próbát. Azt mondta: „Mondja meg, Atyám, mi az »én« ellentéte.” Én pedig beleestem a csapdába, és rögtön rávágtam, hogy a „te”. Ő azt felelte: „Nem, minden individualizmusnak, az én és a te individualizmusának is a »mi« az ellentéte.” Ez tehát a „mi” lelkisége, amelyet tovább kell vinnetek, mely megszabadít minket minden önzéstől és minden önös érdektől. A „mi” lelkisége.

Nemcsak spirituális valóságról van szó, hanem konkrét valóságról, jelentős társadalmi, kulturális, politikai, gazdasági következményekkel – ha hitelesen és bátran éljük meg, és kibontjuk különböző dimenzióit… Jézus nemcsak az egyes személyeket váltotta meg, hanem a társas kapcsolatot is (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 178). Ha ezt komolyan vesszük, akkor Isten szeretettervének megfelelő, új arculatot adunk az emberek városának.

Loppiano arra kapott meghívást, hogy ilyen legyen. Bizakodva és realistán igyekezhet, hogy mindjobban ilyenné váljon. Ez lényegi fontosságú. És innen kell mindig újból kiindulni.

Ez a válasz az első kérdésre: mindig újra kell indulni, de ebből a valóságból, amely élő. Nem elméletekből, nem, a valóságból, abból, ahogyan élünk. És ha a valóságot hitelesen éljük meg, akkor az épp olyan láncszem, amely segít minket előrehaladni.

Második kérdés

Jó napot, Ferenc pápa! Xavier vagyok, kolumbiai. Mindenekelőtt köszönetet mondok Önnek szenvedő népem iránt tanúsított konkrét szeretetéért és a reményért, amelyet ad nekünk. A Sophia Egyetemi Intézetben tanulok, melynek itt, Loppianóban van a székhelye. Gazdaság- és politikatudományból szeretnék diplomát szerezni.

Kedves Ferenc pápa, a Fokoláre Általános Gyűlésének küldött üdvözlete (2014) arra hívott minket, hogy olyan „iskolát csináljunk”, amely „Jézus emberségének mértéke szerinti új férfiakat és nőket képez”. Loppiano olyan „iskolaváros” kíván lenni, ahol nem a szerepek, nem is az életkor- vagy a kultúrabeli különbségek, hanem egyedül a köztünk lévő szeretet az, ami építi a másikat. Azt akarjuk, hogy Jézus, a népével lévő Isten legyen az, aki alakít minket és elküld a világba. Ön hogyan látja, milyen friss és kreatív dologgal tudnának az itt, Loppianóban működő képzési iskolák és a Sophia mint akadémiai intézmény hozzájárulni ahhoz, hogy új utak nyitására képes vezetési stílust honosítsanak meg?

Ferenc pápa

Loppianóban Isten népeként tapasztalatot szereztek a szinodális stílusban történő együtt járásról. Ez a szilárd és nélkülözhetetlen alapja mindennek: Isten népének iskolája, ahol aki tanít és vezet, az az egyetlen Mester (vö. Mt 23,10), és ahol egymás meghallgatásának és az adományok cseréjének a dinamikája érvényesül.

Ebből meríthetnek új ösztönzést – gazdagodva a szeretet képzelőerejével és megnyílva a Lélek és a történelem indításaira – a képzési tervek, amelyek az egység karizmájából születtek meg Loppianóban: a különböző hivatásokra felkészítő spirituális képzés; a munkára, a gazdasági és politikai tevékenységre készítő képzés; a párbeszédre, az ökumenikus és vallásközi párbeszédre, a más meggyőződésű emberekkel folytatott párbeszédre készítő képzés; az egyházi és kulturális képzés. És ezzel mindenkit szolgálva, az egész emberiséget átfogó tekintettel, azokkal kezdve, akik valamiképpen a lét perifériáin élnek. Loppiano nyitott város, Loppiano kifelé haladó város. Loppianóban nincsenek perifériák.

Nagy gazdagság, hogy Loppianóban rendelkezhettek mindezekkel a képzési központokkal. Nagy gazdagság! Javaslom, hogy adjatok nekik új lendületet, nyissatok előttük szélesebb horizontot és szánjátok őket a frontvonalba. Külön kiemelem, mert lényegi fontosságú, hogy olyan képzési programra törekedjetek, amely összekapcsolja a különböző képzési lehetőségeket, melyek konkrétabban érintik a gyermekeket, a fiatalokat, a családokat, a különböző hivatású embereket. Mindennek az alapja és kulcsa a „képzési szövetség” legyen, mely ezeknek a képzési terveknek meghatározó eleme, és amelynek a közelség, a másik mellé állás és a másikkal folytatott párbeszéd az előnyben részesített módszere. Van itt egy számomra is kulcsfontosságú szó: „közelség”. Nem lehetünk keresztények, ha nem vagyunk közel az emberekhez, ha nem vagyunk hajlandók mások mellé állni, mert a közelség az, ami Isten szándéka volt, amikor elküldte Fiát. Isten ezt tette korábban is, amikor vezette Izrael népét és megkérdezte a népet: „Mondd, láttál-e másik népet, amelyhez olyan közel lennének istenei, mint én tehozzád?” Ezt kérdezi Isten. A közelség! Aztán pedig elküldte Fiát, hogy még közelebb legyen hozzánk, hogy egy legyen közülünk. Kulcsfontosságú ez a szó a kereszténységben és karizmátokban: közelség.

Aztán arra is nevelnünk kell, hogy egyszerre gyakoroljuk a három nyelvet: a fej, a szív és a kéz nyelvét. Vagyis meg kell tanulnunk jól gondolkodni, jól érezni és jól dolgozni. Igen, a munkáról is szó van, mert az – ahogyan Pasquale Foresi atya írta, aki központi szerepet töltött be a loppianói terv megvalósításában – „nemcsak eszköz ahhoz, hogy éljünk, hanem emberi személylétünkhöz bensőleg hozzátartozik, vagyis eszköz arra is, hogy megismerjük a valóságot, megértsük az életet: a valóságos és tényleges emberi képzés eszköze”. Fontos ez – a három nyelv –, mert a felvilágosodástól örököltük azt a – nem egészséges – elgondolást, hogy a nevelés a fejünk ismeretekkel való teletömése. Minél többet tudsz, annál jobb vagy. Nem! A nevelésnek érintenie kell a fejet, a szívet és a kezeket egyaránt. Arra kell nevelni, hogy helyesen gondolkodjunk, nemcsak fogalmakat kell megtanulni, hanem helyesen gondolkodni, helyesen érezni, helyesen cselekedni. Mégpedig oly módon, hogy ez a három nyelv összekapcsolódjon: hogy úgy gondolkodj, ahogyan érzel és cselekszel, hogy úgy érezz, ahogyan gondolkodsz és cselekszel, hogy úgy cselekedj, ahogyan gondolkodsz és érzel, egységben. Ezt jelenti a nevelés.

Ennek az ígéretes vállalkozásnak a hatékonyságát és széles látókörét bizonyítja az a két új valóság, amely az utóbbi években jött létre Loppianóban: a „Lionello Bonfanti” Vállalkozói Központ, amely a civil és közösségi gazdálkodás képzési és terjesztési intézménye, a másik a Szentszék által létesített Sophia Egyetemi Intézmény új keletű akadémiai tapasztalata, s ennek az intézménynek nemsokára megnyílik egy helyi tagozata is Dél-Amerikában, aminek nagyon örülök.

Fontos, hogy Loppianóban legyen egy olyan egyetemi központ, amely nyitva áll azok előtt, akik – miként a neve is mondja – a Bölcsességet (Sophia) keresik, és amely az egység kultúrájának építését tűzi ki céljául. Az egység kultúrája. Nem egyformaságot mondtam. Nem! Az egyformaság az egység ellentéte! Ez a központ – alapításának elgondolása óta – tükrözi azokat az irányelveket, amelyeket megfogalmaztam a nemrég kiadott, Veritatis gaudium kezdetű apostoli konstitúcióban, mely az akadémiai tanulmányok bölcs és bátor újragondolására hív. Mégpedig annak érdekében, hogy szakszerűen és prófétai módon járuljatok hozzá az Egyház misszionáriusi átalakításához és bolygónknak mint egyetlen hazánknak és az emberiségnek mint egyetlen népnek, a közös otthonban lakó sok népből álló népnek a felfogásához. Csak így tovább!

Harmadik kérdés

Loppiano nem akar magába zárkózni, szeretne közreműködni egy egységesebb világ építésében. Szentatya, ma itt van velünk néhány migráns barátunk, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat, hazájukat, de itt, Loppianóban otthonra leltek.

Jó napot, Szentatya, Elefántcsontpartról, Maliból, Kamerunból, Nigériából jövünk. Hosszú utat tettünk meg, míg országainkból Olaszországba érkeztünk és Loppianóba utaztunk. Több mint egy éve egymás mellett élünk, különböző országokhoz, nyelvekhez és hagyományokhoz, iszlám irányzatokhoz és keresztény felekezetekhez tartozunk. El tudjátok képzelni, hogy nem volt könnyű együtt élni házunkban. A loppianói élet azonban segített, hogy legyőzzük a nehézségeket és testvérnek tekintsük egymást. Az „újrakezdés” szó nagyon sokat segített nekünk. Megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az összes olasz hatóságnak, amely befogadott minket. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk, és most felolvashatjuk ezt a köszöntést, és köszönetet mondhatunk. Imáinkban gondolunk Önre!

Szentatya, a loppianói élet több mint ötven éve során Chiara Lubich több meghatározást is adott: az evangélium városa, iskolaváros, hegyen épült város, az öröm városa, a párbeszéd városa, Mariapoli, Mária városa: ezek a kategóriák mind elkísérték és kísérik lépteinket. Most azt szeretnénk, ha Ön is mondana nekünk néhány szót, Szentatya. Mondjon valamit arról, mi a mi „küldetésünk” az új evangelizáció mostani időszakában, és milyen választ adhatunk korunk kihívásaira, melyek mindnyájunk számára növekedésre adnak alkalmat!

Ferenc pápa

Szeretném arcomat a horizont felé fordítani, és titeket is biztatlak, hogy velem együtt fordítsátok tekinteteteket a horizont felé, hogy bizakodó hűséggel és nagylelkű kreativitással nézzünk a már most elkezdődő jövő felé.

Loppiano történelme még csak a kezdeteknél tart. Ti a kezdeti időben vagytok. Ez egy kicsiny mag, a történelem barázdáiba vetve, mely már erősen sarjadni kezdett, de amelynek még erős gyökereket kell eresztenie és bőséges termést kell hoznia, Jézus evangéliumának hirdetését és konkrét megvalósítását szolgálva, amit ma az Egyház tenni hivatott. Ez pedig alázatot, nyitottságot, együttműködést, kockázatvállalást igényel. Ezeket mind használnunk kell: alázat és kockázatvállalás, együtt, nyitottság és együttműködés.

A gyakran drámai, sürgető helyzetek, melyek minden oldalról kérdőre vonnak, nem szabad, hogy nyugton hagyjanak minket, hanem megkövetelik, hogy a lehető legtöbbet tegyük, mindig Isten kegyelmében bizakodva.

A korszakváltásban, melyben élünk – nem a változás korszakában, hanem a mai korszakváltáskor –, nemcsak arra kell törekedni, hogy elősegítsük az emberek, a kultúrák és a népek találkozását és a civilizációk közötti szövetséget, hanem hogy közösen megküzdjük azt a korszakos kihívást, hogy egy találkozás alapú közös kultúrát és szövetségen alapuló globális civilizációt építsünk. Mint szivárványt, mely színekre bontja Isten szeretetének egyetlen fehér fényét. Ehhez pedig olyan férfiakra és nőkre van szükség (fiatalokra, családokra, minden hivatású és foglalkozású személyre), akik képesek új utakat találni, amelyeken együtt tudnak járni. Az evangélium mindig új, mindig. És ebben a húsvéti időben az Egyház sokszor elmondta nekünk, hogy Jézus feltámadása fiatalságot hoz nekünk és megkívánja tőlünk ezt a megújult fiatalságot. Mindig kreatívan kell előrehaladnunk!

A kreatív hűség jelenti a kihívást: hűségesnek kell lenni az eredeti inspirációhoz, együtt nyitottnak kell lenni a Szentlélek fuvallatára, és bátran rá kell lépni azokra az új utakra, amelyeket ő sugall nekünk. Számomra a legjobb példa – és tanácsolom, hogy ti is így cselekedjetek – az, amit az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk: nézzétek meg, hogy ők miként tudtak hűek maradni Jézus tanításához, és hogyan tudtak annyi „őrültséget” csinálni, mert azt csináltak, ahol csak jártak. Miért? Mert meg tudták élni ezt a kreatív hűséget. Olvassátok el a Szentírásnak ezt a szövegét, nem egyszer, hanem kétszer, háromszor, négyszer, ötször, hatszor, mert ott rátaláltok ennek a kreatív hűségnek az útjára. A Szentlélekről van szó, nem a mi józan eszünkről, nem a mi gyakorlatiasságunkról, nem a mi mindig korlátolt látásmódunkról. Nem! A Szentlélek fuvallatával kell előrehaladnunk!

Hogyan tudjuk felismerni és követni a Szentlelket? Gyakorolva a közösségi megkülönböztetést. Vagyis a feltámadt Jézus, az Úr és Mester köré kell gyűlnünk, hogy meghalljuk, amit ma a Lélek nekünk mint keresztény közösségnek mond (vö. Jel 2,7), és hogy ebben a légkörben közösen felfedezzük a meghívást, melyet Isten meghallat velünk abban a történelmi helyzetben, amelyben az evangéliumot meg kell élnünk.

Annyira kell hallgatnunk Istent, hogy vele együtt meghalljuk a nép kiáltását, és annyira kell hallgatnunk a népet, hogy azt az akaratot lélegezzük be, amelyre Isten hív minket. Jézus tanítványainak Isten szava szemlélőinek és Isten népe szemlélőinek kell lenniük.

Arra kaptunk meghívást, hogy mindnyájan a közösségi megkülönböztetés mesterei legyünk. Nem könnyű, de muszáj csinálnunk, ha kreatív hűségre törekszünk, ha tanulni akarunk a Lélektől. Ez az az út, amelyet Loppianónak is járnia kell, hogy fel tudja fedezni és követhesse lépésről lépésre Isten útját az Egyház és a társadalom szolgálatában.

* * * 

Mielőtt befejeznénk, még egyszer szeretnék köszönetet mondani mindnyájatoknak a fogadtatásért és az ünneplésért!

Az utolsó dolog, amit szívemből fakadóan szeretnék elmondani nektek: az Istenszülő Szűz Mária kegyhelye előtt gyűltünk egybe. Mária tekintetével kísér minket. Ebben is összhang van a II. vatikáni zsinat és a Fokoláre karizmája között, melynek a hivatalos neve az Egyházban: Mária műve.

1964. november 21-én a zsinat harmadik ülésszakának végén Boldog VI. Pál az „Egyház anyjává” nyilvánította Máriát. Jómagam pedig idén elrendeltem liturgikus emléknapját, amelyet először május 21-én, pünkösdhétfőn tartunk.

Mária Jézus anyja, és őbenne mindnyájunk anyja is: az egység anyja. A neki szentelt kegyhely itt, Loppianóban meghívás arra, hogy beiratkozzunk Mária iskolájába, hogy megtanuljuk megismerni Jézust, megtanuljunk Jézussal és a mindnyájunkban és közöttünk jelen lévő Jézusból élni.

Ne felejtsétek el, hogy Mária világi volt, világi hívő volt. Jézus első tanítványa, az ő anyja világi volt. Erős inspiráció rejtőzik ebben. Egy hasznos gyakorlat, amit megtehetünk, és kérlek is, hogy tegyétek meg: nyissátok ki az Újszövetséget, és keressétek meg az evangéliumokban Jézus életének legerősebb konfliktusait tartalmazó jeleneteit, és figyeljétek meg – például Kánában –, hogy miként reagál Mária. Mária megszólal és közbeavatkozik. [Mondhatná valaki a mai helyzetekről:] „De, atyám, nincs benne minden élethelyzet az evangéliumban…” Hát képzeld el, képzeld el, hogy Mária ott van, és látja… Képzeld el, hogyan reagált volna Mária! Ez valódi iskola ahhoz, hogy előrehaladhassunk. Mert ő a hűség asszonya, a kreativitás asszonya, a bátorság, a parrészia asszonya, a türelem asszonya, a dolgok elviselésének asszonya. Nézzétek mindig ezt: hogy ő, ez a világi hívő, Jézus első női tanítványa miként reagált fia életének legerősebb konfliktusait jelentő helyzeteiben. Sokat segít majd nektek!

És ne feledkezzetek el imádkozni értem, mert rászorulok! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican New