A Magyarországra is átnyúló, sztyeppés tájjal büszkélkedő nemzeti parkot 1993-ban nyitották meg. Vízfelületeivel, nádasaival, vízparti mezőivel és sótartalmú, rendszeres időközönként kiszáradó tavacskáival a vidék Európa legvarázslatosabb természeti térségei közé tartozik.

A Fertő tavat körülölelő sűrű nádas – a Duna-delta után – Európa második legnagyobb egybefüggő náddal borított vidéke.

A kelet- és nyugat-európai állat- és növényvilág egymásra találása rendkívüli sokszínűséget eredményez. A sztyeppés nemzeti parkban alpesi, pannóniai, ázsiai, mediterrán és északi vidékekről származó fajok is megtalálhatóak. Itt balkáni tavi béka brekeg, és dunai tarajos gőte kutat földigiliszta és csupaszcsiga után. Itt az osztrák üröm mellett nő a magyar csüdfű.
Ezenkívül a Fertő tó Európa egyik leghíresebb és legjelentősebb madárparadicsoma: valóságos eldorádó a madárkutatóknak, de a kerékpárosoknak, futóknak és lovasoknak is.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Fertő tó Koordináta: é. sz. 47° 50′ 0″, k. h. 16° 45′ 0″ Hely Ausztria Magyarország Vízgyűjtő terület 1120 km² Típus sztyepptó Elsődleges források csapadék Hosszúság 36 km Szélesség 7 – 15 km Felszíni terület 309 km2 Átlagos mélység 0,7 m; nyílt vízen 1,5 m Legnagyobb mélység 1,8 m Tszf. magasság 115,45 m Települések Lásd a szócikkben

Fertő/Neusiedlersee kultúrtáj Világörökség A Fertő nádasa és a balfi dombok Adatok Ország Ausztria és Magyarország Típus Kulturális helyszín Felvétel éve 2001

Légifelvétel a tó északi részéről

Jellemző fészkelő faj az üstökösréce

A Fertő tó vagy röviden – főleg a helybéliek által használt alakjában – Fertő (németül Neusiedler See, horvátul Nežidersko jezero) Magyarország északnyugati határa mentén, Sopron közelében található tó.

A Fertő tó Európa legnyugatabbra fekvő sztyepptava és szikterülete. Területén Ausztria és Magyarország osztozik úgy, hogy nagyobbik része osztrák terület. Partvidéke a magyarországi Fertő-Hanság Nemzeti Parkhoz és az ausztriai Neusiedler See – Seewinkel Nemzeti Parkhoz tartozik. A Fertő-táj és ennek részeként Fertő tó a világörökség része. A Fertő tó Közép-Európa harmadik legnagyobb állóvize, mintegy 20 ezer éves.

A Balaton után Közép-Európa második legkönnyebben felmelegedő tava. Hőmérséklete nyaranta nem ritkán eléri a 30°C-ot.

A tó nevét adó „fertő” szó már feledésbe merült jelentése mocsaras, agyagos, sáros hely volt. Ez részben ma is igaz, mert a magyar rész vízfelületének 4/5-ét, az osztrákénak felét nád fedi.

A Fertő tó sztyepptó, azaz síkvidéki, szikes, sós állóvíz, sótartalma 33-szorosa a Balatonénak.^[1] Két tájegység határán alakult ki: maga a tó földtanilag a Kisalföldhöz tartozik, a nyugati partot szegélyező dombsor a Soproni-hegység nyúlványa.

A tótól keletre húzódó táj kisebb szikes és sós tavaival, homokos síkságaival az Alföldre hasonlít, de nyáron hűvösebb és csapadékosabb annál. A dombvonulaton túl is ismét szikes rétek következnek: ez az átmeneti táj vezet át a Hanság égerlápjaihoz, mocsaraihoz és a csáfordi tőzikés erdő különlegesen gazdag élővilágához. Vízmélysége átlagosan 50–60 cm; a legmélyebb helyeken sem több 180 cm-nél.

Vízszintje erősen ingadozó, mivel csak egyetlen igazi folyó táplálja, a Vulka (németül Wulka), amely a Rozália-hegység és a Lajta-hegység patakocskáinak vizével gyarapodva ömlik Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) mellett a tóba. Lefolyástalan vizében és iszapjában sok a nátrium: a víz erősen lúgos és sós, ezért a keleti partvidék szikesedik. Iszapját gyógyhatásúnak tartják. Állandó partvonala nincs, kiterjedése folyamatosan változik. 100-120 évenként kiszárad, de volt olyan is, hogy Balaton méretűre duzzadt, és öt falut elnyelt.

Különlegessége az időnként, viharos szél idején előforduló ferde vízállása. Például 1888. március 29-én 81 cm-es vízszintkülönbséget mérték a tó déli és északi partja, a magyar Fertőboz és az osztrák Nezsider között. 1926 októberében az öt napig dühöngő vihar 80 km²-ről fújta el a vizet.

Ezen a vidéken találhatunk csertölgyet és molyhos tölgyet, kosborféléket, számos lepkefajt és gőtét. A nádrengeteg európai jelentőségű madárparadicsom. Akár a fészkelő, akár az átvonuló madarakat nézzük, a Kárpát-medence egyik legjelentősebb madárélőhelye. A nádasban telepesen költ a nagy kócsag, aminek itt található az egyik legnagyobb állománya: ma kb. 700 pár. Ugyancsak telepesen fészkel a vörös gém és a kanalasgém. A nádas jellemző és gyakori fészkelője a nyári lúd és az üstökösréce: tavasszal a Fertő partján több száz család legelészik. A ragadozó madarak közül ugyancsak a nádasban költ a barna rétihéja: a vadászó madarak gyakran láthatóak a part mentén is. Néhány éve újra költ a rétisas, telente pedig az itt összegyülekező sasok kísérik a vadlúdcsapatokat. A nádi énekesmadarak közül legjellegzetesebb a sitke, amelynek egyik legnagyobb állománya költ itt. Gyakori a nádi tücsökmadár, a nádirigó, a cserregő nádiposzáta, a szegélyekben pedig a foltos nádiposzáta és a színpompás kékbegy. Vonulási időszakban szinte minden európai vízimadár faj előfordul. Ez a környezet sok madár számára kínál kedvező élőhelyet. Itt fészkel a nagy kócsag, a vörös és a kanalas gém, a nyári lúd, a búbos vöcsök és a barna rétihéja. A vonulási időszakban vetési ludak, nagy lilikek több tízezres csapatai állomásoznak itt. Olyan ritka madarak is vendégeskednek ezen a vidéken, mint a rétisas, a halászsas, a vörösnyakú lúd, a kékes rétihéja és a vándorsólyom.

A tó öblözetei a kontinentális vadlúdvonulási útvonalba eső pihenőhelyek, a nyári lúd, a vetési lúd és a nagy lilik összes mennyisége egyes években meghaladhatja a 40 ezer példányt. A vadréce fajok közül a csörgő réce tömeges, de más úszóréce fajok is nagy számban vonulnak át, ilyen a kanalas réce, a kendermagos réce és a nyílfarkú réce, amelyek kisebb-nagyobb számban költenek is. A bukórécék közül a veszélyeztetett cigányréce jelentős, amely kis számban ugyancsak költ. A part menti, sekély vízborítású szikeseken költ a gulipán és a gólyatöcs, egyes években a hazánkból szinte kipusztult széki lile. E sekély vizekben a nálunk honos partimadarak mellett a messze északon fészkelő fajok egyedei is megjelennek, ilyen például a kőforgató és a vékonycsőrű víztaposó.

A védett ürge legnyugatibb hazai előfordulási helye a tó keleti partján Mekszikópusztán található.

A természeti értékek megismerésére a sarródi Kócsagvár, ez egyben a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatóságának központja is, az Osli melletti Eszterházy-madárvárta, az öntésmajori (Kapuvár, Hanság Élővilága Kiállítás), és a fertőújlaki bemutatóhelyek nyújtanak lehetőséget. A területet tanösvényeken is bejárhatjuk, a Fertő nádasába vezető Vízi rence tanösvényt kenuban evezhetjük végig.

A Fertő eredete és múltja sokat vitatott kérdés. Régészeti feltárások következtében tudjuk, hogy a tó környéke már az újkőkor óta lakott. A rómaiak Pelso, Pejso illetve, Peiso név alatt ismerték. A Pelso nevet a Balatonra is alkalmazták. A német Neusiedl (régebben Neusiedel) elnevezés a tatárjárás után betelepített német "vendégekre" (hospites) utal.

A 4. században állítólag Galerius császár kiszáríttatta, de csakhamar újra megtelt vízzel. A 14. században kisebb lehetett a jelenleginél. A közepe táján volt a legkeskenyebb, ahol vámot szedtek. Az a fertői monda, hogy több község elöntése által Giletus fraknói herceg korában jött volna létre, teljesen alaptalan. A tó gyakori áradása és apadása több oklevélben is nyomon követhető.

A tónak a 19. században történő kiszáradása volt a legnevezetesebb. 1855-ben vették észre, hogy a tó vize a rendes partjairól visszahúzódik. Eleinte igen lassan, majd szemmel láthatóan beljebb húzódott, míg 1866 júliusában teljesen eltűnt. A fennmaradt iszap annyira telítődött vízzel, hogy veszélyes volt járni benne. A meder 1869-ig teljesen száraz volt, ezért felszántották és gazdasági épületek épültek benne. A kiszáradás oka a nagy szárazság volt, a tavat tápláló patakok vize is elapadt. A kiszáradás után belsejében sók keletkeztek, a szikpor különösen a keleti parton virágzott ki, ezt a lakók összesöpörték és szappant készítettek belőle. A kiszáradás alatt gyakran délibáb jelent meg.

A trianoni békeszerződéssel vált határmenti tóvá.