Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát. 

- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess! 

Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték: 

- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot! 

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. 

Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte. 

- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok! 

Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását. 

- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort! 

- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba. 

- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért. 

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte. 

- Megvagy, mihaszna férge! 

Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott: 

- Jobban vagyok! 

Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte: 

- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik! 

Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket. 

- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra! 

Harkály doktor hozzátette: 

- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged. 

- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé: 

- Gyertek ide, hozzám! 

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.