Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.

- Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.

A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér

Csigabiga belefér.

Folyosója csavaros,

Kívül-belül takaros.

Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.

Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.

- Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!

A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:

- Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!

Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.

Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:

- Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.

- Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.

- Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.

Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.

A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.

- Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!

S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.

- Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.

Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.

- Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.

- Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!

Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.

Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:

Kicsi fehér csigaház,

Kerüld el, ha arra jársz!

Hiába is keresed,

Nincs ott vendégszeretet,

Nincs ott vendégszeretet.

Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent.

Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:

- Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!

A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.

Itt a vége, fuss el véle.