Föld
A hónap asztrofotója: Sötét huszár az égbolton
Az éjszakai égbolt emblematikus objektuma a
tengeri csikó fejére vagy a sakkjátékból jól ismert figurára emlékeztető
sötét porköd az Orion csillagképben: a Lófej-köd.
NAGYÍTÁS
Jellegzetes alakja először 1888-ban tűnt fel, egy skót származású csillagász hölgy, Williamina Fleming felvételén.
A fényképen látható objektumcsoport a hatalmas kiterjedésű Orion
molekulafelhő komplexum része. A látványos objektum valójában egy
rendkívül sűrű, hideg, sötét gáz- és porfelhő, amelynek sziluettje az IC
434 megnevezésű köd alkotta fényes háttér előtt jelenik meg. A teljes
ködösség mintegy 16 fényév átmérőjű, a lófej alakja pedig közel 5 fényév
kiterjedésű. (Összehasonlításként megemlítjük, hogy a Föld - Nap
távolság mindössze 8 fényperc).
Tömege, becslések szerint harmincszor
akkora, mint a Napé. A ködösséget a forró, kozmikus értelemben fiatalnak
mondható, szigma Orionis csillag alakítja ki a sűrű csillagközi
anyagból. A fényes területen, látszólag a Lófej-köd mögött húzódó sávok,
a mágneses erővonalak hatására alakulnak ki. A fényesebb foltokat a
ködösségen belül születő, egészen fiatal csillagok fénye okozza.
A komplexum másik látványos és ismert objektuma a fényképen, a
Lófejtől balra elhelyezkedő, NGC 2024 katalógusszámú, sárgás színű
Láng-köd. A hatalmas HII régió egy igazi csillagbölcső: a látható
hullámhossztartományban a sűrű porfelhő elrejti előlünk az objektum
közepét, de a professzionális infravörös felvételeken észlelhetők a
központi halmaz fiatal csillagai. A Lófejtől balra lefele. a 4 fényév
kiterjedésű NGC 2023 megjelölésű, kékes színű reflexiós köd található.
Az égbolt egyik legnagyobb kiterjedésű fluoreszkáló hidrogénfelhőjét a
HD 37903 számú csillag világítja meg. A komplexum legrégebben
felfedezett tagja, a Lófej mögött fényesen hullámzó vöröses emissziós
köd, a már említett IC 434, amelyre a híres megfigyelő, William Herschel
227 éve, 1786 februárjában talált rá. Az objektumcsoport 1500 fényév
távolságban található tőlünk, tehát a Kr.u. 500-ban elindult fénye
érkezett meg mára a fényképezőgép érzékelőjébe.
Az asztrofotós beszámolója szerint, mivel a tél az átlagosnál is
zordabb és felhősebb időjárást hozott, a tervezettnél kevesebb,
„mindössze” három órányi expozíció felhasználásával készült el a
mellékelt végeredmény. A Canon EOS 600D típusú, asztrofotózásra
átalakított fényképezőgép egy 8 cm átmérőjű, 500 mm-es fókuszú
refraktoron kapott helyet. Az égbolt mozgását egy autoguiderrel
felszerelt ekvatoriális óragépes mechanika követte, míg
képfeldolgozáskor csillagászati célszoftvereket (Nebulosity, Registar)
használt.
Forrás: ng.hu
Fényképezte: Fényes Lóránd / www.pleiades.hu
Kommentáld!