Az Ilka
Műhely által közreadott képen a Kancsendzöngára tartó expedíció magyar
tagjai 2013. május 8-án, az alaptáborban: Kiss Péter (hátul, jobbra),
Erőss Zsolt (elöl, balra), Kollár Lajos, az expedíció vezetője (elöl
jobbra) Jaroslav Dutka szlovák hegymászó (hátul, balra).
Fotó: MTI/Ilka Műhely
A száraz tények ismertek az MTI jelentéséből:
„A két magyar
hegymászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnését 2013. május 22-én,
szerdán délelőtt jelentették be. A két magyarnak hétfőn sikerült
feljutnia a Nepál és India határán található, 8586 méteres Kancsendzönga
csúcsára. A magyar hegymászók kimerültséggel küzdöttek, és a lefelé
vezető úton el is szakadtak egymástól. Erőss Zsoltot és Kiss Pétert
eddig nem találták meg a mentésükre küldött serpák sem a 7600 méteren
lévő 4-es táborban, sem a környékén.”
A magyar hegymászócsapat Kancsendzöngára vezető útja.
Fotó: MTI/Magyarok a világ nyolcezresein
A magyar hegymászó és társa, az alig huszonhat éves, Kiss Péter
tragédiája nemcsak a hazai közvéleményt rázta meg: a történtekre
felkapta a fejét szinte az egész világ. Sokáig el sem hittük, hogy ez
megtörténhet, vártuk a jó híreket, hátha mégis előkerülnek egy kavargó
hóförgetegből, ám a hírek kijózanítónak bizonyultak. Elfogyott a remény.
A csodavárásra végül két tudósítás tett pontot: 2013. május 25-én
Gyöngyös főterén elbúcsúztatták a Himalájában eltűnt Kiss Pétert; Ráduly
Róbert, Csíkszereda polgármestere bejelentette: szándékaik szerint
szülővárosa sportcsarnokát Erőss Zsoltról neveznék el.
Hópárduc – sokan így hívták Erőss Zsoltot. Kevesen tudják viszont,
hogy ez nem pusztán becenév, hanem cím: egyfajta rang a hegymászók
világában.
Azzal érdemelte ki, hogy az egykori Szovjetunió területén
álló mind az öt hétezrest, azaz 7000 méternél magasabb hegycsúcsot
meghódította.
Ezek mellett a Föld 14 nyolcezrese közül tízet mászott
meg, az utolsó kettőt műlábbal – s ezzel nemcsak a papírforma, hanem az
emberi akarat diadala révén is bekerült a világ hegymászóinak elitjébe.
Erőss Zsolt, aki annak idején a Békás-szorosban csatolt először kötelet
magára, s a Gyergyói-havasokban érezte először a jégcsákány hűvös
érintését, vastag betűkkel írta be nevét a hegymászás
történelemkönyvébe.
Az utóbbi napokban sokan megkérdőjelezték Erőss Zsolt eredményeinek
értékét, öncélú hősködésnek tartják, sőt, egyesek – mint a magyarokkal
egy csapatban csúcstámadásra indult, de visszafordult veterán spanyol
hegymászó, Carlos Soria – konkrét vádakat is megfogalmaztak ellene,
amiért fölösleges kockázatot vállalva sodorta életveszélybe önmagát és
mászótársát.
Való igaz, ha tudomást vesznek a kimerültségükről, és a
biztosítókötelekkel kiépített útvonal végén, háromszáz méterrel a csúcs
alatt visszafordulnak, akkor jó eséllyel épségben lejöttek volna a
hegyről. Rossz döntést hoztak – ez biztos. Mi látjuk ezt – de innen
lentről nem nehéz bölcsnek lenni. Pláne utólag. Hogy pontosan mi történt
akkor és ott, több mint nyolc kilométer magasan, hogy mi zajlott le a
fejükben, csak ők tudják, de immár soha nem fogják elmondani nekünk.
„Az extrém magasságban fellépő oxigénhiány következtében az alapvető
életfunkciók is károsodnak, és ez nagyon nehézzé teszi a mászást. A
szervezet a végsőkig próbálja biztosítani az agy megfelelő ellátását,
így a többi szervhez, például az izmokhoz – amelyek működése az elsők
között áll le – már nem jut elegendő oxigén. Ilyenkor először csak
vánszorogni tud az ember, később már azt sem. Borzasztó lehet, ha a
sportoló valamilyen formában érzékeli, hogy kellene mennie, de az agya
már hiába adja ki a parancsokat, az izomzat képtelen teljesíteni a
feladatot. A rendkívüli hideg is nagyon megterheli a szervezetet,
valamint azt is nehezen értelmezi az agy, hogy itt a napsütésben nem
hűteni, hanem fűteni kell a szervezetet”
– nyilatkozta Petrekanits Máté,
a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának tudományos
munkatársa az MTI-nek.
Klein Dávid hegymászó saját tapasztalatai alapján a következőkről
számol be:
„A közbeszédben halálzónaként emlegetett magasságban drámai
változások érik az emberi szervezetet. Leginkább egy erős részegséghez
hasonlít az az állapot, amelybe a hegymászók 8000 méter körül kerülnek. A
gondolkodásunk esetlenebbé válik, természetesen ez hat az
ítélőképességre is. A mozgásunk lassul, bizonytalanabbá lesz, a
látóterünk beszűkül, a légzés nehézzé válik, a legeslegfelső, 8500 méter
feletti zónában már csak egy-két lépést teszünk meg percenként. Ebben a
magasságban az szorul magyarázatra, hogy mitől maradunk életben, és nem
az, hogy esetleg mitől halunk meg.”
Klein Dávid szerint a szakemberek
még hosszú ideig fogják elemezni a történteket, hogy a következő
hegymászó-generációk tanuljanak belőle, a találgatásoknak pedig nincs
sok értelmük, feltételezések alapján nem érdemes messzemenő
következtéseket levonni.
A Magyarok a világ
nyolcezresein program által közreadott képen a nepáli Kancsendzönga 8586
méter magas csúcsa látszik viharban, 2013. május 12-én.
Fotó: MTI/Magyarok a világ nyolcezresein
A hegymászás magányos sport. Az ember egyedül van, nagyon egyedül:
csak ő és a hegy. Nincsenek kamerák, amelyek egyenesben közvetítik a
történteket, nem hullámzik a közönség a lelátókon, nem készítenek
villáminterjút a résztvevőkkel a helyszíni tévéstábok. Ugyanakkor a
magashegyi alpinizmus végső soron semmivel sem öncélúbb, mint bármelyik
teljesítménysport, csak épp’ ez nem része a szórakoztatóiparnak.
Öncélú lenne hát egy hegymászó életműve?
Értelmetlen a kérdés. Erőss
Zsolt nem volt sem szent, sem ördögi. Ember volt, jó és kevésbé jó
tulajdonságokkal. Ám, amikor az utókor mérlegre teszi az örökségét,
abban az is szerepelni fog, hogy a Magas-Tátrában elszenvedett balesete
után, fél lábát elveszítve, protézissel sem adta fel, sőt, hihetetlen
akaraterővel visszaküzdötte magát a hegymászósport élvonalába, hogy
újabb nyolcezreseket hódítson meg.
Hány sorstársának adott, s ad ma és a
jövőben is erőt!
Mert ez is Erőss Zsolt öröksége.
Írta: Horváth Árpád
Kommentáld!