TERMÉSZET BARÁTI KÖR

TERMÉSZET BARÁTI KÖR blogja

Frigyre lépni a szülőfölddel – Miért érez fájdalmat az ember, ha itthonról hazaindul?

12 éve | Miclausné Király Erzsébet | 0 hozzászólás

Fejér Ákosról, a mikóújfalusi (Háromszék) európai iskolás kerékpártúrák kommunista diktatúrabéli atyamesteréről, miután – valószínű – csónak helyett biciklivel átkarikázott a Styx vizén, az én emlékezetem képtárában az a jelenet rögzült, amikor gyimesbükki székelyharisnyás legényként fehérlovas kíséret-kordont biztosítottak Márton Áron, a legnagyobb erdélyi püspök számára az általa cerebrált utolsó csíksomlyói búcsún (1949). Ez alkalommal a Kis Somlyó-hegy nyergére kirendelt román állambiztonságiak és magyar utánfutóik nem merték a szent életű férfit letartóztatni.

Románia egyik katolikus egyház elleni monstrum perét kénytelenek voltak elhalasztani.

Ákossal, rendszerint olyan helyeken és olyan emlékidéző körülmények között találkoztunk, amikor az 1947-es csíksomlyói és az ehhez hasonlatos „harci események és harcos cselekedetek” az emlékezés szándéka nélkül, spontán buggyantak elő.

Most, mikor felesége, Ella asszony elhozta Ákos Sepsiszentgyörgyön kiadott posztumusz könyvét, a Megnyitottam előttetek Európa kapuit címűt, az emlékezetemből ismét elődereng a csíksomlyói lovas jelenet. Maga a nagytiszteletű püspök is fehér lovon vonult a búcsúra, ami, ugye Vitéz Nagybányai Horthy Miklós fehér lova után önmagában is irritáló volt a román/kommunista rezsim szekus talpasai számára, holott Márton Áron ezzel a „lovas katona részen való székelység”, a „lovas nemzet a magyar” hagyományát folytatta, jelenítette meg.

Fejér Ákos székely kerékpáros könyvében viszont hiába kerestem ezt a jelenetet. A könyvnek a biciklinyereg és a biciklisek a hősei, akik, azokban a fejezetekben, amelyeket Ákos hirtelen halála előtt be tudott fejezni olyan természetességgel száguldanak Európa és Törökország egy ázsiai darabjának útjain, hogy az olvasó maga is nem csak a történetek átélőjévé, hanem részesévé válik. Ezeknek a kalandos és fantasztikus utazásoknak a külső, földrajzi dimenziója mellett van egy belső, lélekbéli tere, amelynek ideje és kiterjedése mérföldekkel nem, csak a lélek hosszával mérhető. El tudok játszani azzal a gondolattal, hogy ha Fejér Ákos megmarad gyimesbükki lovas legénynek akkor is a léleknek ugyanezen útjain jár. Csupán a távolságokat nem kerékpárral, hanem lóval hagyja maga mögött, s akkor a „lélek túrának” az állomásai nem Rodostó, és nem az ugyancsak törökhoni Bursa, vagy a müncheni olimpia színtere, hanem a Csalhó vagy a Hargita, és hogy Háromszéket se hagyjam ki, ahol életének meghatározó részét töltötte: a Szent Anna-tó, Bálványosvár, vagy a Murgó és a Kakukkhegy vidéke lesz lovas kiruccanásainak abrakoló vége.

Ha a Fejér Ákos vezette háromszéki iskolás kerékpárutakat önmagukban, csupán fizikai mivoltukban szemléljük, és sportteljesítményként minősítjük, amit a hatvanas-hetvenes évek (1960 –1972) között megtettek, egy tucatnyi év alatt tizenéves gyerekekkel 21 ezer kilométert, ez is a Rekordok Könyvébe kívánkozik. Fejár Ákos Mikóújfaluban fiatal testnevelő tanárként fundálta ki, hogy ezeknek a gyerekeknek szüleik monoton, a kőbányászathoz és kőfaragáshoz kalapált életénél többet, némi szülőföld ismeretet, majd világlátást kellene pászítani, toldani. Percig se feledjük: abban az időben, amikor a vasfüggöny csikorogva ereszkedett alá nem csupán Európa természetellenesen szétporciózott keleti és nyugati része között, hanem a „baráti”, „testvéri” szocializmust építő országok között is. A Párizs körüli békeszerződésekben rögzített határok akár falvanként, sőt portánként is szétkaszaboltak-szabdaltak bennünket, magyarokat, hisz volt eset rá, hogy a lakóház a határ egyik felére, de a portán lévő csűr már más országba került, elegendő, ha ehhez a ma is mementóként szolgáló nagy- és kisszelmenci székely kaputorzókra utalunk. Köztünk, erdélyi magyarok között is kiépítették a bennünket egymástól, vagy az „államalkotó néptől” elhatároló gránicrendszert, amelyet egyrészt az osztályharc mentén cövekeltek ki, másrészt a Kárpát-medence népei közé vontak.

Fejér Ákosék egy-egy útszakaszon hol éppen kedvező (politikai) hátszéllel, hol éppen szembe-széllel, viharral, magashegyi kapaszkodókon pedálozva gyűrték maguk mögé a kilométereket.

Előbb a szűkebb pátriát járják körbe-karikába, az Olt-mentét, Erdővidéket, Felső Háromszéket, Bodzafordulót. Szedett-vedett, hazai gyártmányú, primitív műszaki kivitelezésű járgányokkal. A lakosság számára igen csak szűkösen porciózott, jegyre mért élelmiszer-adagokkal. És ismétlődő hatósági kivizsgálások, a sajtóban is megkavart botrányok közepette, mert, ugye Fejér Ákos és tanártársai „veszélyeztetik” a gyermekek egészségét, „károsítják fizikai fejlődésüket”, már az első hosszabb utak egyikére orvost is kell magukkal vinniük, hogy ezeket az ostobaságokat szakmai oldalról tudják parírozni.

Fejér Ákos jelentős teljesítményének számít már a kezdet-kezdetén, hogy a mikóújfalusi szülők ráéreznek a biciklis teljesítmény embert próbálva formáló hozadékára. A biciklis túrákat megelőzően a gyerekek számára önerőből szerveznek edzőtáborokat, s a faluközösségek hatóságok általi szétzüllesztésének korszakában pezsgő közösségi életet alakítanak ki.

A következő fázisban túllépik a megye, Székelyföld határát, végigkarikázzák a moldvai részeket, Románia déli tartományait. Negyvenegy megyéből harminchéttel ismerkednek meg, s 1967-ben először lépik át, Bulgária felé az országhatárt. Ezután Szerbia, Horvátország, Szlovénia – az akkori Jugoszlávia – következik, felkeresik a Kárpát-medencének az egykori Magyarországból kiszabdalt részeit. Hogy a településnevekkel, országrészek nevével is érzékeltessük a kerékpáros teljesítmény lélekbéli útvonalait: mikor szülőföldjükön a magyar nemzeti történelmet teljesen kiszorították az oktatásból vagy ezt meghamisítva megalázó és becsmérlő módon hivatkoztak rá, a mikóújfalusiak a rodostói Rákóczi Múzeum felé karikáztak, Mikes szülőföldjéről vittek egy zacskó földet és kopjafát. A kuruc történelmi, irodalmi, művészeti és a népi emlékezés nyomába szegődtek Magyarországon, Felvidéken, sőt próbálkoztak Kárpát-aljára is „behatolni”, ahol szabályosan fogságba ejtették, majd kizsuppolták őket. Bécs magyar emlékei, Kufstein, Krakkó, majd München neve kerül a túranaplóba, fényképalbumokba, s az ezekre az utakra ráfűződő vagy feltűzdelt kalandok, romantikus és mesés történetek, a csapdahelyzetek, a fizikai és lelki próbatételek garmadája, egész életpályákat alapjaiban meghatározó viselkedési és magatartásformák kialakítását eredményezték.

Fejér Ákos akkor és azokban a befejezett fejezetekben van elemében, amikor közeli meg távoli népek nemzetkarakterológiához is igazodó egyedi jelenségeit, történeteit eleveníti fel. A gyerekcsapat fizikai és lelki felkészülésének stációit, az állandó készenléti állapot apró összetevőinek kimunkálását, a csapat belső munkamegosztását, a nyelvi, földrajzi, történelmi jártasság megszerzésének, az emberi kapcsolatok kiépítésének „menet közben” történő cizellálását.

Fejér Ákos posztumusz könyvének vannak tehát külső fizikai-földrajzi útvonalai, de vannak – és ezek a tulajdonképpeni útnál is fontosabbak – belső járatai. Ákos kedves humora, öniróniája, mértéktartó szimpatikus góbésága könyvének nem csupán „vivő anyaga”, hanem a lényege.

Kárpátaljai határátkelésük kudarcát például olyan élményszerű megjelenítéssel varázsolja elénk, amely teljességgel mellőzi a verbális politikai leleplezés minden elemét, viszont belénk marja egy elembertelenedett diktatórikus rendszer páni félelmét… Kitől, mitől? – Egy kis csapat gyerektől.

Nagy robajjal begördül a Kandó-mozdonnyal vontatott hatalmas szerelvény, orosz jelzésű vagonokkal. Hogy minél hamarabb orosz földre érjünk az első vagonokba ültünk fel. A fülkében még állóhelyet sem lehetett találni, tele voltak a szocialista országokból hazautazó nyámokkal, akiknek férjeik konzulátusokon, követségeken, katonaságnál dolgoztak. Ahogy az asszonyságokon végig néztünk, nem jegyre kapták az élelmet. Ki-kinyitották a fülke ajtaját, hogy a folyosón keresztül a bennrekedt levegő cserélődjön, de olyan bűz áradt ki onnan, hogy a görény kalapot emelve, lábujjhegyen vonult volna el előttük. Észrevétlenül indultunk ki az állomásból.

Nemsokára két pufajkás katona jelenik meg előttünk is, és a kocsi folyosóján a függönyöket lehúzzák. Úgy látszik ez a szokás. De mi látni jöttünk ide, és az előttünk lévő függönyt felhúztuk. Ekkor már a két vigéc odaszökött gyorsan, és mielőtt a Tisza-hídra értünk, újból sötétítettek. Hallatszott, hogy már a hídon jár a szerelvényünk, mert a vastag dübörgés, a kerekek hídon való csattogása hallatszott a mélyből. Magyar egyenruhás határőr jelenik meg. Nem kér semmi okmányt, csak érdeklődik, hogy merre lesz az utazásunk. Miután elmondtuk, azzal az örömmel fogadott, hogy erről ott, azoknál szó sem lehet. (… közeledtünk Csaphoz. Megálltunk, leszálltunk. Amíg az első vagontól az állomásig visszajöttünk, hatalmas daruk tűntek fel előttünk, amelyek a vagonokat felemelték, hogy a kerekeket a keskeny nyomtávról a szélesre és fordítva kicseréljék, mert az oroszoknál szélesebbek a vasúti nyomtávok. Gépiesen ment minden. Betereltek a váróterembe, üres padokon helyezkedtünk el.

Mindenki csendben várt a sorára. Feszült volt a légkör. A hátamnál egy öreg tanítóval váltottam néhány szót, aki elmondta, hogy Munkácson lakik. A beszélgetés háttal ülve egymásnak, félszájjal folyt. A vámasztalhoz sorakoztak, mindent átnéztek, átvilágítottak. Egy néni valamelyik ukrán faluból Magyarországon járt, egy szotyor almát hozott, egyenként nézték át azt is. Amikor a tömeggel mi is indulni akartunk az asztalokhoz, intettek, hogy maradjunk, várjunk.

Miután a váróterem teljesen kiürült, csak mi maradtunk ott, egy tiszt és egy katona jelent meg, elkérték az útleveleket. Elvitték, és jelezték, hogy várjunk. Anti tudott a nyelvükön valamicskét beszélni.

Az embernek ilyenkor sok minden megjárja az agyát, és eszembe jutott, hogy 1969-ben az osztrák határnál az őrmester arra kért, menjünk át megállás nélkül, ne zavarjuk őt a sakkozásban. (…)

Átvisznek egy másik terembe, ami szintén az állomás épületében volt. Kérdezni próbálunk, de a válasz „nyet”. Egy kalacsnyikovos katonát állítottak mellénk, mint valami SS páncélos alakulat mellé (…)

Nyolc óráig tartó fogság után hozták az útleveleket. Még most sem tudjuk, hogy három nevelővel és hat gyermekkel mi volt a szándékuk, mit akarnak ezzel a minősíthetetlen cselekedettel elérni. Viszont felfogadtam, hogy ezek mögé felzárkózni soha nem fogok. A gyermekeknek ez egy életre szóló iskola volt. …

Nem csak a romániai, illetve a szocialista táborban megszokott nyelvi és az akkori húsmizéria, hanem a humor kedvéért idézek egy felvidéki – szlovákiai – jelenetet:
Egy pihenőnél mondják a beszerzők, hogy vacsorára jó volna disznóhús-konzervet vásárolni. Ez felmelegítve, lágy kenyérrel, paradicsommal és salátával igen kedvelt menü volt. Másodiknak alma, körte, vagy szilva, ami ezen a vidéken található. Szép falusi üzletecske előtt haladtunk el. Állj! – szólt a vezényszó. Megálltunk, a szerelők ellenőrizték a kerékpárokat, mi benéztünk az üzletbe. Takaros falusi boltocska, választékos áruval. Köszönésünket kedvesen mosolyogva fogadta egy fiatal nő. Kérdeztük, hogy disznóhús konzerv van-e? Először a német, utána a francia, végül az angol tolmácsnyelven is folytattuk. A nő csak mosolygott, nem értett semmit.

Ezután jött a nemzetközi nyelv, az integetés. Nem külön, hanem egyszerre integettünk, egyik jobbra, másik balra. Ez alatt kettő csak a polcokat pásztázta, nem találják-e meg a keresett árut. Nincs. Sebaj, mondja az egyik. Ceruzát kérnek, fehér csomagolópapírt vesznek a pultról, félrevonulnak egy ládára, és rajzolnak. Mi ez alatt folytattuk a harcot, és amikor csámcsogva, hasunkat dörzsölve mímeltük, hogy milyen finom, a nő megértette, hogy az ennivaló lehet. Nemsokára egy másik nő érkezett a szomszédból. Örvendtünk, hátha ketten hamarább megértik, hogy mit keresünk. Elölről kezdtük az egészet. Közben elkészültek a rajzzal is. A kiszolgáló elé tették. Mikor én megláttam, tudtam, hogy ebből a nő nem tud eligazodni, mert ez nem egy disznót, hanem egy diétás koszton élő egeret ábrázolt. Várjál, mondták egymásnak, és mindenki egy-egy vonással próbált igazítani a művön. Csak négyen kellett javítsanak az alkotáson, és máris jobban hasonlított a hódra, mint a mangalicára. Ekkor a két szolgálatos kivételével már mind benn voltunk a boltban.

Lepeduséknak támadt egy korszakalkotó javaslatuk. Egyik legyen disznó. Le is térdel a földre, négykézláb megy, azzal cikázza meg, hogy egyszer a bal, máskor a jobb lábát emeli magasba kezével. Ekkor már nemcsak mi, hanem a két nő is fogta a hasát a nevetéstől. Sanyi közben röfögni is próbált, és mi kánonban kontráztunk. Így kanyarodott be a pult mögé. Ha ezt a röfögést a yorkshiri malac hallotta volna, könnyen per lehetett volna belőle. Hárman nem fértek el a pult mögött. Így az elárusítónő felült a pultra, hogy Sanyi a lába alatt elférhessen. Amikor a disznónk megfordult, a pult alatt, gúlába rakva, megpillantotta a keresett árut. Rögtön talpon volt, kezében a portékával. Ez az! (…)

Fejér Ákos valutaigénylő és márkaszerző manővereit a müncheni olimpiára, amelyen kerékpárosaival részt vettek, mint a kedves kópéság magasiskoláját kellene tanítani. De hol is? Kubában? Európában ugyanis mégiscsak fordult a világ, ötdollárnyi összeg beszerzéséért és határon túlra juttatásáért ma már nem jár börtönbüntetés.

Egyébként Fejér Ákos és csapata Európa-járásainak sok köze volt ahhoz, hogy tágabb háromszéki környezetük idejében felkészült a „változásokra.”

Háromszéken, az Olt völgyében Mikóújfalu bejáratánál, ott, ahol a falusiak gyermekeiket 12 éven át fogadták hazatérésük minden alkalmával, kerékpáros túráiknak tíz éves évfordulójára egy mikóújfalusi bányából kirobbantott több tonnás andezit tömböt is elhelyeztek volna, de ennek felállítását a megyei párbizottság – finoman szólva – nem helyeselte. 1990-ben, a decemberi fordulat után robbantottak ki a hegyoldalból egy hatalmas sziklát, Alsócsernátonban, a Haszmann-műhelyben faragtak melléje kopját, és amikor nagy asszisztenciával a mikóújfalusi kerékpáros emlékművet felavatták, senki sem sejtette volna, hogy Ákos biciklis túravezető társának, Balázs Antinak a cserefa kópia mellé egy másikat is kell faragnia.

Fejér Ákos, minden bizonnyal, kerékpáron kelt át a Styx vizén. Felesége Ella, és leánya, Anikó most a Megnyitottam előttetek Európa kapuját című posztumusz könyvvel állított ezek mellé emlékjelet, amely, ha eljuthatna a földabrosznak azokra a részeire, amelyeket Ákos és csapata bejárt, a székely-magyar ember tisztessége és becsülete gyarapodnék.

Egyszer Budapesten
„A másfél napos vendéglátásnak megkoronázására vendéglátóink a Búsuló Juhászt választották. Sikerült „elbúsulnunk” magunkat. Minden eszünkbe jutott, amit az elmúlt szűk másfél évtizedben velünk történt. Ahogy mifelénk abban az időben mondani szokták: összehordtunk néhány évre valót. Pontosan nem emlékszem már, a fiúk közül ki tette fel a kérdést, amiben benne volt a mi kis világunk minden szomorúsága:
- Miért érez fájdalmat az ember, ha itthonról hazaindul?

Nem tudtam felelni. Sok évvel ezelőtt ugyanezt kérdeztem magamtól. És akkor úgy tűnt, mintha valaki felelt is volna valamit, de túl halkan. Hogy senki meg ne hallja.
- Ha hazaértünk, kérdezd újra. Onnan jobb erre felelni.

2005. április 22.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből

Címkék:

Kommentáld!

Hozzászólások

Új bejegyzés

Blog szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: