Hazánkban Tiszaalpár a kosárfonás őshazája, legalábbis, ahogyan azt Kanalas János, Népművészet Mestere díjas kosárfonó vallja. Tiszaalpár, egy ötezer fős község, Bács-Kiskun megyében, Kiskunfélegyháza és Tiszakécske között.
Idézzük most föl a szakma múltját személyes életútjának tükrében!
Itt, Tiszaalpáron, egy 900 évnél is nagyobb múltra visszatekintő településen születtem. Szüleim, dédszüleim is kosárfonók és halászok voltak. Amióta ember él errefelé, azóta létezik kosárfonás e településen. Ez a Tisza közelsége miatt van így, hiszen a folyó miatt adott a nyersanyag: a fűzvessző. Feltételezések szerint a kosárfonás a madarak fészeképítési szokásából eredeztethető. Az itt élők nyaranta főként gazdálkodással foglalkoztak, csak a téli fonáshoz szükséges vesszőt vágták le. Egészen az 1950-es évek elejéig egy úgynevezett hangyaszövetkezetnek adták el kosaraikat, fonott termékeiket az itteniek: a vállalkozók, akik ezeket megvették, továbbértékesítették a portékát. Alpáron – amit ekkoriban még nem, csak 1973-ban egyesítettek Tiszaújfaluval, s így lett a két faluból Tiszaalpár, – 1951-ben alakult meg egy kosárfonó szövetkezet, ami csak az alpári részen 280 embernek adott munkát, míg az újfalusi oldalon mintegy 120 főt foglalkoztattak ilyen munkakörben.
Tehát ez azt jelenti, hogy akkortájt nagyságrendileg 400-450 családnak e tevékenység volt a bevételi forrása?
Így van, háziipari szövetkezetként, 1951-től már külföldre is exportálták az alpári kosarat: Németországba, Angliába, Franciaországba, Hollandiába, Amerikába, és még ki tudja hova kerültek termékeink. Mivel hajókra is készítettünk fonott bútorokat, ezért a világ szinte minden pontjára eljuthattak az alpári kosárfonók munkái. Papp Elemér elnöksége alatt, a '60-as évek derekától-végétől virágzott leginkább a kosárfonás, mert akkoriban éves szinten mintegy 170 000 darabos exportunk volt 110 fajta kosárból. Én '89 óta vagyok önálló kosárfonó.
János bácsi, hogyan lehetett kézzel előállítani ilyen tetemes mennyiséget?
Ez úgy volt, hogy műhelyekben dolgoztak a kosárfonók, és a kezük alá a már főzött, hántolt, áztatott, tehát a fonáshoz maradéktalanul előkészített fűzfavessző került. Persze, akkor már nem a Tisza-partjáról vágtuk a szálakat, hanem telepített vesszőből dolgoztunk: Szank és Bodoglár környékén 120 hektár, egészen pontosan amerikai fűz volt telepítve, azt használtuk. A levágott vesszőt hántoltuk, főztük, mielőtt kosár készült belőle. Csak az előkészítéssel 70-80 ember foglalkozott. A vágást, de még a hántolást is lehetett gépesíteni a '70-es évekre. Egyedül a fonást nem sikerült megoldani ily' módon.
Bő négy évtized telt el azóta. Manapság gépesíthető-e teljesen a kosárfonás?
Ma sem gépesíthető a kosárfonás, mert van az anyagnak egy vékonyabb meg egy vastagabb vége és meglátásom szerint nem tudnak olyan gépet tervezni, ami képes lenne a szálakat e tulajdonságuk alapján megfonni. Hiába mondta anno, '60-as '70-es években Papp Elemér, a Tiszaalpári Kosárfonó Háziipari Szövetkezet elnöke, hogy hamarosan gépesíteni fogják a kosárfonást, szerintem ezt a jövőben sem tudják megoldani.
Ráadásul tovább bonyolítja a helyzetet, hogy önmagukban a szálak sem egyforma vastagságúak.
Igen. Emlékszem, annak idején még édesapám is maga köré gyűjtött 10-12 gyereket, és úgy mentünk le a folyó Tiszához vesszőt vágni: a vastagabbakból úgymond gazdasági kosarak készültek, ezek nagyobb méretűek voltak, akár fahordásra is használhatóak; a vékonyabb szálakból pedig piaci kosarak készültek: ezekkel jártak, járnak az asszonyok bevásárolni. Ruháskosárnak való, úgynevezett fehér vesszőt (a hántolt vesszőt) augusztusban kellett levágni. Bizony, 50-55 évvel ezelőtt, amikor kezdtem a szakmát, még ollóval, kaszaheggyel, vagy kapacsákánnyal termeltük le a vesszőt, mikor megcsípte őket a dér és lehullott róla a levél.
Hol készültek még vesszőből font termékek Magyarországon?
Hazánkban összesen 52 településen foglalkoztak kosárfonással a szövetkezeti időkben. Ezek közül Békést említeném, ahol három cég is működött, de Rábapaty is jelentős.
Mit lehetett, lehet nádból, vesszőből fonni?
Elődeink például halászeszközöket úgy, mint tapogatót, varsát (hálót) és bárkát is fontak vesszőből, de a gazdasági és piaci kosarakon kívül bármilyen tárgyat el tudtak készíteni: a tyúketetőn át a csibenevelőig. Gondoljunk csak bele, hogy még a hagyományos, vert falú házak építésénél is nádat használtak. Földbe ütötték a karókat, azokat náddal körbefonták úgy, hogy a közbülső részeken megmaradjon a sár, ami végül megszilárdult. Így készült a paticsfal. Vagy a pásztorcserény is fonással készül: ez adott árnyékot a pásztoroknak. Még ma is bármi elkészíthető vesszőből: ülőalkalmatosságokon, hintaszéken át egészen az étkezőasztalig.
Mi a legkönnyebben elkészíthető, és mi az, amihez már lényegesen komolyabb jártasság szükségeltetik?
Legegyszerűbben a gazdasági kosarakat lehet elkészíteni. Legbonyolultabb az, amikor egy adott méretű, egyedi darabot kérnek tőlem, lehet az fürdőszobabútort, egy polc vagy éppen szennyestartó.
Eleddig is számos érdekesség elhangzott. Van-e esetleg valamilyen kapcsolata más foglalkozással a kosárfonásnak?
Egyik kolléganőm, a kiskunfélegyházi Bene Ágostonné, Irénke üvegekre készít díszítőfonásokat. Ezzel ő kisebb-nagyobb üvegeket egyaránt tud ékesíteni. Bár mindössze tíz éve csinálja ezt a fajta fonást, az, amit ezzel létrehoz, egyszerűen csodálatos!
Kis kiegészítésül idekívánkozik, hogy Bene Ágostonné Tiszaalpáron tanult meg fonni: fűzzel, csuhéval, szalmával dolgozik, de kísérletezik még gyékénnyel, sással és kákával egyaránt. Egyéni stílusjegyének számít, hogy még a nagyobb méretű üvegfonásai, a demizsonokon látható minták is a szokványosnál részletesebbek, ám funkcionalitásuk természetszerűleg változatlanul megmarad. Munkásságát megkoronázza 2008-ban elnyert népi iparművész címe.
Kiből lehet kosárfonó?
Kosárfonónak születni kell. Szerintem ez akármilyen szakmára igaz. Jó, ha az ember szereti a munkáját. Én idestova 55 éve ezzel foglalkozom, de úgy érzem, még mindig tanulom a szakmámat. Nagyon emberpróbáló munka ez, mert hajnalban kell felkelni ahhoz, hogy a napi 14-15 órát le tudja dolgozni az ember. Ennyi kell ahhoz, hogy a megélhetéshez szükséges betevő, a kosármennyiség, darabszám meglegyen. Haladatlan munka: egyesével végig kell fonni a szálakat. Nagy kitartás kell hozzá, a precizitásról nem is beszélve. Elmondom, miért: annak idején nálunk a szövetkezetben minden kosárfajtának megvolt a mérete. Ettől eltérni csak minimálisan lehetett: ha 1 centiméterrel bővebb, vagy éppen szűkebb volt az adott termék, akkor már csak anyagértékben vette át a telepvezető. Mondjuk, ha egy házaspár 100 darab kosarat kötött meg egy héten, és abból 20-at teljes áron, 80-at pedig anyagértéken vettek meg tőlük, gyorsan megtanulták, hogy melyik kosártípusnak milyen méretűnek kell lennie, és mire kellett figyelniük. Mindenesetre egy életet kell ebben a szakmában eltölteni ahhoz, hogy valaki elmondhassa magáról: ő kosárfonó.
János bácsi először a Népi Iparművész címet kapott, majd utána lett a Népművészet Mestere díj büszke tulajdonosa.
Nagyon sokat dolgoztam ezekért az elismerésekért. Csak a Népi Iparművész díj nyolcévnyi munka eredménye. A Népművészet Mestere címet talán az egész eddigi munkámért ítélték oda. E díjak alapján ismerik el az ember munkáját igazán. Számomra is nagy meglepetés volt a Népművészet Mestere díj elnyerése, mert a Duna-Tisza közi Népművészeti Egyesület elnöke, Berei Andrea tett javaslatot anélkül, hogy én tudtam volna erről. Ám, amikor 2014-ben megkaptam a levelet az állami kitüntetés odaítéléséről, nagyon boldog voltam!
Három Népi Iparművész neve fonódik össze Tiszaalpáréval. Kik ők?
Horti Józsi bácsi díszüvegfonó érte el először a Népi Iparművész rangot. Utána én következtem, majd harmadikként Kálmán Jánosné, aki szintén falubeli díszüvegfonó.
Ebből adódóan joggal gondolhatnánk: van jövője a kosárfonásnak!
Egészen biztosan van jövője a kosárfonásnak. A gond az, hogy ma már alig van utánpótlás ebben a szakmában: a fiatalok inkább más felé fordulnak, hiába nőttek fel az enyémhez hasonló értékrendű kosárfonó családban. Viszont Erdélyből számos család települt át Magyarországra, akik mindmáig kosárfonással foglalatoskodnak. Itt, Tiszaalpáron is van egy ilyen család, akiknek az egyik lánya, Gergely Ramóna most érte el a Népművészet Ifjú Mestere címet. Abban reménykedem, hogy a Ramónához hasonlóan tehetséges fiatalok még sokáig életben fogják tartani elődeink kosárfonó tudását.
Írta és fényképezte: Sarusi István
.png)
Kommentáld!