(Egy falusi orvos jegyzeteiből.)

 

Faluhelyen az embernek az agya be szokott gyepesedni. Mikor ezelőtt harmincz esztendővel ide jöttem, a pesti czimborák azzal búcsúztattak el, hogy:

 

- Elmegy s meghal a világnak.

 

Van valami igazság a dologban. A világ nagy, változatos és káprázatos, a falu egyszerű, kicsiny és mindenekfelett hétköznapi. Itt a házam előtt óriási hársfák sorakoznak egymás mellé, nyaranta az országút pora leülepszik a sudarára, hamvasszürkére festi a leveleket, aztán jön a zápor, hamarosan tisztára mossa és ez így megy évről-évre; ha kezdődik az októberi sár, behozzák a csizmámat s az májusig nem szakad le a lábamról.

 

 

 

Hajdanta a pesti síma aszfalton, az utczák koczka-kövein sétálgatva, borzasztó lett volna még gondolatnak is, hogy félmázsás csizmát kell majd hordanom, s húsz krajczárért kell a szomszéd faluba járnom beteg gyermek lázas fejét tapogatni, s parasztokkal veszekedni a miatt, hogy ne szegezzék be az ablakukat télire, hanem ha hideg is az az áldott friss levegő, csak eresszék be a fülledt szobába...

 

 

 

A világnak meghaltam, igaz, a világ lármája ide hozzám csak meghalni jár, de hiszen ennek a sok világi lármának egyátalában kár is volt gyakran megszületnie.

 

 

 

Néha-néha reám néz a toll, s biztat, hogy csak fogjam a kezembe, szántsak végig vele a papiroson, s ha már én meghaltam a világnak, maradjanak meg életemnek egynémely emlékei, melyek érdemesek lesznek arra, hogy más is elolvassa.

 

 

 

Ügyefogyott a kéz, mely írja, de abból a szívből, mely a kivánságot, az írás kivánságát megteremtette, nem apadott ki egészen a szeretet.

 

 

 

*

 

 

 

Hideg novemberi eső szakadt, Miháldi felől kergette a szél a felhőket, az útat szegélyező hatalmas jegenyék ide-oda hajladoztak. Csak az imént érkeztem meg a harmadik faluból.

 

 

 

Az ajtó előtt újra szekér áll meg zakatolva.

 

 

 

Ambrus, az öreg béres nyit be a szobámba:

 

 

 

- Alázatos tisztelettel kérem a téns urat, ha a Jóska gyereket megnézné. Elhoztam volna, de hogy a hideg szél fúj, nem mertük felrakni a szekérre,... az anyja nem engedte. Borzasztóan szereti a fiát.

 

 

 

A behordó szekérre széna volt összerakva, reá csíkos rongy-pokrócz terítve, két görhes fakó volt eléje befogva.

 

 

 

- Gyerünk, Ambrus!

 

 

 

Öt negyed óráig tartott az út. Az őszi eső elmosta a kavicsot az országút gödréből, szörnyen hepe-hupás volt, Ambrus nógatta a lovakat, s mire megérkeztünk, azt sem tudtam, hogy melyik a jobb, s melyik a baloldalam. No, de a ki a világnak meghalt, az ilyen kényelmes kocsikázáshoz immár hozzá szokott.

 

 

 

Az alacsony, vert padlójú béres házban feküdt a beteg gyermek. Nem lehetett több, mint hat esztendős. Olyan csodaszép gyermek volt, hogy a király is megirígyelhette volna.

 

 

 

Láztól piros volt a két arczája, a szemei pedig égtek. Az édes anyja ült az ágya szélén, egy mázas tálban vizes rongyot csavargatott, s azt akarta a fejére tenni.

 

 

 

Mihelyt a fiú meglátott, erővel is fel akart ülni, hogy kezet csókoljon és illedelmesen köszönjön.

 

 

 

- Hadd el, Jóska, maradj te csak szépen feküdve.

 

 

 

Megvizsgáltam. Erős tüdőgyuladása volt a szegény fiúcskának.

 

 

 

- Gyógyítson meg, tekintetes úr,... én szeretnék élni, hogy nagy úr legyek...

 

 

 

És én reá néztem a fiúcskának végtelen értelmes arczára, s minél tovább néztem, annál inkább éreztem szavainak igazságát. A szeméből kilobogott lelke, mely ily korán szárnyakat öltött... Talán a feje felett ellebegő felhők vagy valami csodálatos hatalom oltotta szívébe a vágyat.

 

 

 

- Én szeretnék élni, hogy nagy úr legyek.

 

 

 

Nem én, de a jóságos természet rántotta vissza a sír széléről, no meg az anya szeretete.

 

 

 

Az anyai szeretet!... Milyen sokszor s milyen nagynak láttam én ezt az életben. Leborulok előtte, s gyarlóságát érezem minden más földi dolognak. Az emberész minden alkotása hívságos e mellett. A nyomorúság hajlékában is ott világít és melegít a maga egész fenségében.

 

 

 

Ez a paraszt-fiú azóta gyakran járt el hozzám. Egyszer egy pár csirkét hozott, letette a konyhába, s azzal elment, máskor nagy kék kendőbe kötve körtét, almát hozott, s alig múlt el hét, hogy valami aprósággal ne kereste volna a kedvemet.

 

 

 

Ha útam a falun keresztül vitt, meg-megálltam a béresház előtt, benéztem. Jóskát egy öreg imádságos könyvbe mélyedve találtam.

 

 

 

- Mit csinálsz, fiú?

 

 

 

- Olvasok, tekintetes doktor úr.

 

 

 

- Értesz hozzá?

 

 

 

- Ismerem a betüket.

 

 

 

- No próbáld meg!

 

 

 

A fiú megtanult magától olvasni.

 

 

 

Megtörtént az is, hogy felvettem a szekérre, s magammal vittem. Útközben elbeszélgettünk. A kis mezítlábas fiú valósággal barátommá vált.

 

 

 

Kivallotta apránként nekem, hogy ő nem marad otthon mindig, hogy ő a városba megy, s a mennyi könyv a világon van, de mind elolvassa. Hogy látta a tiszteletes úrnak a szobájában a vastag könyveket, melyekre arany betűk vannak festve, s azok neki nagyon megtetszettek.

 

 

 

- Mégis, mi szeretnél lenni, Jóska? - kérdeztem tőle egyszer.

 

 

 

- Hát... hát az, a mi a tekintetes úr. Azt szeretném, ha a világon minden betegséget meg tudnék gyógyítani, még a szívfájdalmat is.

 

 

 

- A szívfájdalmat, aztán miért azt is?

 

 

 

- Mert az édes anyám sokszor mondja, hogy nagy az ő szívfájdalma, a mikor én mesélek neki, hogy úr szeretnék lenni, hát csak könyvezik a szeme és fáj a szíve.

 

 

 

*

 

 

 

A falusi iskolában nem sokat szoktak tanítani, de ennél még kevesebbet szoktak tanulni. A rektor inkább szánt-vet, marhákat tart, a szőlőcskéjét műveli, mert abból úgy a hogy megélhet, a sok mosdatlan inges, gyűrött kalapú falusi gyereket télvíz idején feltarisznyázva elküldik az édes szülék, hadd tanulja meg az ábé-abot. Ha ez a nehéz tudomány bemegy a fejükbe, az is jó, ha nem megy be, az sem baj. Mihelyt kitavaszodik: ott vannak a libák, ott a malaczok, ökrök, azokat ki kell hajtani mindennap a mezőre, már pedig oda kis leányka, kis fiúcska kell, természetesen csakhamar kiürül az iskola; a rektor úr is nézhet a maga kis gazdasága után. Őszig nem háborgatja őt tanítvány.

 

 

 

Pedig úgy néha-néha akadna a mezítlábas gyermekek között is világos eszű, tehetséges fiú, a kit bizony érdemes volna végig taníttatni.

 

 

 

Jóska, a béres gyerek is bekerült az iskolába. Bezzeg őt nem kellett kötéllel hajtani; nem is azért járt el, hogy az iskola udvarán a földhöz veregesse a pajtásait, hanem valóságos éhes buzgósággal és határtalan tanulás-vágygyal leste a szót az öreg rektor ajkairól.

 

 

 

Hófergeteges napokon is elverekedett az iskoláig. Rongyból bocskort kötött a lábára s úgy indult el a tanyáról. Az édes apja eleget szidta:

 

 

 

- Maradj itthon, te gyerek, mert a szél a világ végére fúj.

 

 

 

Jóska nem maradt. Az édes anyja rendesen a pártját fogta:

 

 

 

- Már hogyne menne szegényke, ha olyan nagyon szereti az iskolát, bizony elmenjen és tanuljon.

 

 

 

A vén rektor ilyenkor boszúsan dörmögte:

 

 

 

- No, no, hát már effajta boszorkányos pogány időben is a nyakamra jársz? De hogy Jóska reá nézett az ő nagy, okos szemével, az öreg szelidebbre fogta a szót. Bevitte a jó meleg szobájába, s ott tartott vele külön iskolát.

 

 

 

Úgy belemelegedett a tanításba, hogy még az ökreiről, teheneiről is megfeledkezett.

 

 

 

Mert hiába, egy okos és figyelmes fiú mégis csak előbbre való az igavonó baromnál.

 

 

 

A rektor úr négy esztendő alatt megosztotta Jóskával még azt a kevés diáktudományt is, a mi hajdanában a debreczeni kollégiumban reá ragadt; s mikor a felsőbb iskolai hatóság parancsára tavasz utóján exáment kellett a fiúkkal tartani, meghívott engem, a tiszttartó, ispán, kasznár urat, s én elcsaltam oda az öreg bárót is, az emberséges, jószívű öreg bárót, a ki immár húsz év óta elzárkózva élt, s nem törődött senki ember fiával, csak az óriási kertjével és ménesével.

 

 

 

Nekem pedig az motoszkált a fejemben, hogy azt a Jóska gyereket valahogy szárnyra segítem. Hadd lássa az öreg báró, hogy a hájfejű paraszti gyerekben is van ész, olyan isten kegyelméből való nagy ész, melyet kár parlagon hagyni.

 

 

 

Az öreg báró a kedves vizsláját is elhozta az exámenre. A kutya ugyan nem való ilyen parádés alkalommal az iskolába (talán máskor sem), de hát olyan nagy úr azt tehette a maga úri ominiuma területén, a mi neki tetszett.

 

 

 

Az exámenen az a hallatlan dolog történt meg, hogy mikor a Jóska gyerek felelt, a vizsla elkezdett nyugtalankodni, az öreg báró pedig így szólott a fiúhoz:

 

 

 

- Megállj, gyerek, hadd hajtsam ki előbb ezt a kutyát!

 

 

 

És a báró kihajtotta a kedves vizsláját, s nagy figyelemmel hallgatta a béres gyerek talpraesett feleleteit.

 

 

 

A végén pedig hajtogatta a fejét, hozzám hajlott és a fülembe súgta:

 

 

 

- Ebből csinálunk valamit, doktor!

 

 

 

Ez a néhány szó eldöntötte Jóska sorsát.

 

 

 

Áldottak legyenek azok a nagy urak, a kik a kellő időben kinyújtják jótevő kezöket, hogy felistápolják a szegény ember gyermekét. Régi időknek tisztes hagyománya ez, s a régi idők papjai, írástudói között mindig akadtak szegény fiúk, kiket nagy urak jóakarata segített a boldogulás útján.

 

*

 

Húsz esztendővel utóbb a doktori portára egy ifjú orvos költözött be, a ki híres egyetemeken tanult, tudásban gazdagon jött haza, egy hófehér hajú béreshez szállott be - az édes apjához.

 

Az öreg báró már tíz éve pihent a családi sírboltban, de a fiai éltek, s barátságos kézszorítással fogadták az új - uradalmi orvost.

 

Én pedig, most is, mikor e sorokat irom, büszke vagyok az utódomra.

 

Jóskáról, a béres gyerekről ezeket akartam elmondani.