Márczius 11-ikén délután három órakor Nagy-Csürön voltunk.

Puchner szaladhatott, amint csak tudott, nem ért már utól minket. Pedig ugyancsak szeretett volna Szebenben teremni, hogy megvédelmezze, mert jól tudta: ha Szeben elesik - Erdélyországban Bem az úr.

Pocsék, gyalázatos idő volt. A szegény bakák majd kidültek, úgy elfárasztotta őket az iszonyú út. Soknak a sártól és csataktól nem is volt emberi formája. Utközben alig kaptak valami falni valót, mert az oláh és szász-falvak lakóit csak puskatusával lehetett kényszeríteni, hogy pénzért legalább kenyeret adjon.

Nehány órai pihenés elég volt a magyarnak, s mi alighogy megetettük a lovakat, már elindultunk Nagy-Csürből a Szeben melletti faluba - bizony már a neve sem jut eszembe, pedig ugyancsak szép nagy falu - s az erdő hosszát kipuhatoltuk.

Ekkor már hallottuk, hogy Bem megkezdette az ágyuzást.

Hirtelen váltott az esze a mi Bem apónknak. Azt sem tudtuk ki védi Szebent, sokan nem lehetnek, mert Puchner generális magával vitte a derék hadat. Szebentől északra volt vagy kétezer muszka meg kozák.

Hat óra tájban kezdett sötétedni. Jött a parancs a fővezértől, hogy nyomuljunk közelébb.

Fékomadta, ebből éjszakai ostrom lesz!

A szebeni ágyuk már elhallgattak, kár is lett volna nekik fogyasztani a puskaport, mikor azt sem tudták, mer

re van az ellenség. Nem hiába takarékos a szász... No nem baj, legalább annál több puskapor jut nekünk, ha Szebent elfoglaljuk.

A külső város házai mellett haladtunk el. Nagyobbrészt üresen állottak, mert az első magyar ágyuszó bekergette őket a belső városba. Egy csapat szász nemzetőr a vízaknai kapunál megemberelte magát és reánk lőtt nagy vaktában, de aztán hanyat-homlok elkezdettek szaladni.

Beke Simon, a nagy bajuszú, rájuk kiáltott nagy-jó akarattal:

- Atyafiak, ne siessetek olyan nagyon no, hiszen mi is oda igyekszünk!... Ismeretlenek vagyunk a városban, mutassátok meg az útat...

- Csak előre!... Előre!...

Valami takarodó szólalt meg a hátunk mögött.

- Vissza!... Vissza!... kiáltottak itt is, ott is!...

- De mi aztán csak előre megyünk!...

Bethlen Gergely székelyei reá fújtak a nótára:

Véres a föld lábam alatt,

Lelőtték a pajtásomat

Én sem leszek rosszabb nála

Berohanok a halálba!

                                Előre!...

A nótázás reánk ragadott, nem tiz, de száz, de ezer torok fújta, mintha már semmi gondunk se lett volna, csak a nótázás...

A vasrácsos ablakokból bezzeg nem dugta ki senki az orrát... pedig dehogy aludtak a szász atyafiak! Ott rejtőzködtek a pinczékben, a padlásokon, reszkettek, mint a miskolczi kocsonya.

A kis piaczot összekötő hidról egy csapat nemzetőr lőtt közénk, de nem várták be, mig odaérkezünk... Csak szólott a nóta, csak haladtunk tovább. Egyetlen egy lámpást sem tettek ki a szebeniek, hogy lássunk, hanem a jó Isten gondoskodott rólunk, mert lesütött a hold...

- Megállj, székely! parancsolá Bethlen Gergely a piaczon.

Sokan akadtak, akiknek kedve szottyant volna fölzaklatni a szászokat, lenézni a pinczékbe, mert hogy a sok nóta szörnyüségesen kiszárította a torkunkat, de nem volt szabad.

- Majd holnap! - vigasztalta őket Bethlen Gergely, - majd holnap, ha a vezér megengedi.

Este kilencz óra lehetett, leültünk a kopasz földre s úgy vártuk, mig megérkeznek a többiek.

A két piacz egy óra mulva megtelt katonával. Bem apó sorra járta a zászlóaljakat, s megparancsolta, hogy életével lakol, aki rabolni mer. Holnap lesz ruha, étel, ital, minden, hanem erőszakoskodni nem szabad.

Muzsika szólott, tánczra kerekedtünk, s az éjszakának elvertük a csendjét. Megfeledkezett mindenki arról, hogy mennyit fázott, éhezett, hogy szakad róla a ruha!...

Miénk volt Szeben városa! Kirekesztettük onnan Puchner generálist meg a császáriakat. A vezérünk pedig a polgármesternél rendelt magának kvártélyt. Miért éppen a polgármesternél?... Hja, neki számadása volt Ziegler urammal.

Haragosa volt, mert hát ez a polgármester tüzött ki a fejére hatezer pengő forintot.

Most bezzeg a legczifrább szobájába kvártélyozta be a magyar fővezért, s úgy állott előtte reszketve, mint a nyárfa-levél.

- A város kész hódolatát - kezdé a polgármester.

- Arra még ráérünk, polgármester úr - felelé Bem apó. - Majd holnap, vagy holnapután. Előbb egy kis számadásunk volna.

- Legalázatosabb szolgája vagyok, tábornok úr!

- Nem szolgám, hanem adósom.

- Adósa?

- Ugy van, polgármester úr! Ha jól hallottam, hatezer forintot igért annak, aki -

- Kegyelem!...

- Pénzre mindig nagy szükségem van, fizesse ki ön nekem azt a hatezer forintot, mert ime én magam hoztam el önnek a fejemet...

Ugy bíz a!

Hanem azért ne higyjétek, gyerekek, hogy Bem apó nyomban leüttette a polgármester fejét, nem, csak nevetett...

Másnap aztán volt mulatság! A gazdáink borát ittuk, de nem az ő egészségére, hanem a miénkre s Erdélyország szabadságára. Bolondos legények hamarosan nótát csináltak:

Jere haza császár katonája,

Gyujtsunk együtt jó magyar pipára!

A kezünkben a szára... a szára... a szára

Avval vágunk a szászra... a szászra... a szászra!

Be jól esett egyszer a mi székely szivünknek, hogy kikaczaghattuk magunkat isten-igazában!...

Volt most már puskánk, puskaporunk, ruhánk, ennivalónk elég. A császáriak minden raktára a miénk volt. Kiki válogathatott belőle, s kivedlettünk a rongyos gunyákból.

- No fiúk, - mondogatták az őrmesterek - most akár meg se álljunk Magyarországig, onnan is verjük ki a császáriakat!

Mert hát ilyen a győzedelem! Ugy megtelik az ember szíve reménységgel, hogy szinte kicsordul belőle!

* * *

Hogy tovább mi történt, azt csak úgy nagyjában mondom el.

A szebeni vigasság után csakhamar megkezdődött a harcz. A császáriak kihuzódtak Oláhországba, a muszkák ott lebzseltek valahol Brassó tájékán, mert Brassó még nem volt a magyaroké.

Bem apó Czecz ezredest - jaj micsoda vitéz egy katona volt ő kegyelme is! - elküldötte két ezred katonával, hogy vegye be Brassót. Melléje adott minket háromszékieket is.

Ma is látom Bem apót, amint nagy szürke lován ülve végig nézett rajtunk, s emelgette a kezét a kalapjához... Nyilván bucsuzott tőlünk - ha a többitől nem is mind, de tőlem elbucsuzott, mert én soha azután nem láttam őt.

Hogy miért nem láttam, azt is elmondom.

Feketehalomnál egy fránya osztrák golyója tévedt a lapoczkám mellé, - s mire magamhoz tértem, már a brassói ispotályban feküdtem. Máig sem tudom, hogy kerültem oda, de még azt sem tudom, hogy a lapoczkám mellől kikerült-e a golyó vagy nem.

Hanem a szomszéd beteg elmesélte aztán később, hogy sokat emlegettem a lovamat, no meg - az édes anyámat.

Mire a kórházból kikerültem - vége volt a szent háborúnak.

Még szerencsém volt a német gunyával, amit Szebenben húztam volt fel a régi rongyos helyett, mert a brassói szászok agyonvertek volna. Igy azt hitték, hogy én is a császár katonája voltam...

Bolond egy dolog volt!...

Egy kicsi pénz maradt a zsebemben, azon vettem holmi avatag darócz nadrágot s egy karimás posztó kalapot. Ebben legalább emberi formám volt. Neki vágtam az uzoni útnak s elgyalogoltam haza.

Szegény édes anyám már úgy siratott volt, mint a halottat. Bezzeg megvigasztalódott. Mikor a katonafogdosás volt, egy hónapra kimentem az erdőbe - egy kicsit elbujdostam hazulról, hogy nyomomat veszítsék. Nem is soroztak be a császáriak közé. Otthon maradtam és újra megfogtam az eke szarvát...

Áldott szép föld, te, valahányszor végig húztam benned a barázdát, megjajdult a szívem, hogy annyi vér ömlött reád s mégis - - - - - no de immár elmúlt, a mi elmúlt!... Bem apónknak a szép szobrát is láttam Marosvásárhelyt a piaczon... Csendesen fohászkodtam az Istenhez, s mintha megvigasztalódtam volna.

Azt mondják: Jól van minden, ahogy van, gyerekek, de az én vén szívem csak visszasír a múltba, abba a szép, dicsőséges múltba, mikor még:

Négy nap dörgött az ágyú

Vizakna s Déva közt...