Kicsiny voltam még, alig hat esztendős. Düledező házikóban laktam, melynek téglás födelét kikezdelte a szél, oldalai pedig roskatag, öreg emberként félregörbültek. A ház padlója keményre taposott föld vala, melybe a szeges patkó - ha csak a hidegtől keményre nem fagyott - bele-beleharapott. A jégvirágok haragudtak a mi ablakunkra, mert a falubeli asztalos apró táblácskákból rakta össze léckeretbe szorítva, s a pompás leveleknek nagyon össze kellett zsugorodniok, úgy is szüken fértek el... Szegény jégvirágok!

A nyitott kemence-padkán ültem csendesen. Édesanyám font és beszélt a kis Jézuskáról... Beesett, sovány arcát az én szeretetem glóriája sugározta körül, tekintetének édes lágysága, hangjának szelid rezgése betöltötte a hideg földü, kis szobát, csak azon csodálkozom, hogy a jégvirágok miért nem olvadnak el attól, mikor az én arcom úgy lobogott, úgy égett.

A bátyáim elmentek guzsalyosba. Leánytréfa, legényöröm kellett nekik, nekem pedig az én édesanyám kellett, az én édesanyámnak karácsonyesti szent meséje:

,,Jézuska ellátogat minden jó szegény gyermekhez. Nem szégyeniti magát a szegények házikójában, s nem marad tovább a deszkapadlós uri házakban. Aki didereg, azt meleg takaróba göngyöli; aki sir, annak letörli könnyeit; aki beteg azt meggyógyitja..."

- Eljön hozzánk is, úgy-e bár?

- El, fiacskám, el. Szépen tudsz imádkozni, nem csufolod az öreg, gyámoltalan embereket, szereted pajtásaidat, szófogadó vagy, bizony ellátogat ide is. A csuprocskából idd ki tejedet, edd meg a kenyér-karéjt, azután mondd el az estéli imádságot és feküdjél le. Holnap meglátod, hogy itt járt nálad, hozott neked is valamit.

- Ó, édesanyám, ha nekem a Jézuska egy pár csizmát hozna! Nem kivánnám, hogy sarkantyu legyen rajta, azt sem, hogy az orrára sárgapléhből sapkát tegyenek, mint a serfőzőék fiának van. Csak jó meleg legyen, hogy elmehessek az iskolába, a templomba.

- Jól tudja a Jézuska, hogy mit hozzon neked, drága fiacskám. Jobban tudja, mint én, bizony nálad is jobban tudja. Azért csak feküdjél le szépen.

Az ágyban térdre állva igy imádkozám:

Én lefekszem én ágyamba,

Minden esti koporsómba...

A végére buzgó áhitattal hozzátettem:

,,Édes Jézuskám, hozz nekem egy pár csizmát, nem bánom én, ha nem is teszel reá sarkantyut és sárgapléh sapkát az orrára. Ámen!"

Magamra huztam a takarót, hanem a két szemem reá tapad a nyilás alól kikandikálva édesanyámra.

Csak font, csak font tovább...

Ha végig néznéd a szekrények, ládák fiókját, tükör hátát, a gerendák közét: nem találnál bizony egy forintra való pénzt sem ebben a házban. És én csizmát kértem a Jézuskától, édesanyám pedig azt mondta, hogy a Jézuska jól tudja, mit hozzon nekem.

Áldott... áldott asszony te, aki ott kuporogsz a kemence előtt és fáradhatatlan kezeid töltik az orsót vékony cérnaszállal, a cérnaszálakat durva vászonná szövik, azt megfehéritik s azután eladják egy nehány hatosért a singjét. Hatoskákból rakja össze a forintot azt beköti kendőjének a csücskébe és kuporgatja, hogy legyen karácsonyra.

Ugyan kinek? Ugyan kinek?

Az ő ruhája avatag, az ő kivánsága néma, az ő szeretete véghetetlen.

A magasságbeli Isten látja csak, hogy mekkora az ő jósága. Nézem őt s hiába incseleg velem az álom, elriasztja sok gyermekes gondolatom, nagy nyugtalanságom. Mesebeli tündérnek látom anyámat, aki éjjel dolgozik azokért, akiket szeret. Ó, ha én mokst mesebeli királlyá változnám, s odaállhatnék eléje aranyos koronával a fejemen, palástosan és azt mondhatnám:

- Elég volt már, tedd le a guzsalyodat. Nézd, palotámnak legfényesebb termében vetve az arany ágy, puha vánkosra hajtsd a fejedet és aludjál te jó asszony...

Fölkel a padkáról s odalép ágyamhoz, fölém hajol és nem tudom megállani, hogy meg ne öleljem, meg ne csókoljam sokszor... sokszor.

- Édes anyám, ha a Jézuska azt gondolja, hogy igen sokat kivánok, hát én nem kérek tőle egyebet, mint egy téli kendőt, de jó meleget.

- Minek az neked, fiacskám?

- Odaadnám édesanyámnak, hogy járjon el helyettem a templomba és ne fázzék soha... soha...

- A te édes anyád nem fázik fiacskám. Te amiatt ne aggódjál. Hunyd be a szemedet és aludjál... aludjál...

Künn lármás legények mentek végig a hosszu utcán, s a kutyák erősen ugattak. A lárma is, a kutyaugatás is mind távolabb hangzott, nem tudom miért, de még az álomnak is nagyobb lett az ereje, mióta lehajtotta fejét édes anyám a vánkosra és lassan, szeliden a fülembe sugta:

- Aludjál!... aludjál!... aludjál!...

A nagy világ ugy összezsugorodott előttem hirtelen. A falubeliek apró csirkéknek tetszettek, akik kotló anyjuk szárnya alá furakodnak. A torony akkora lett, hogy átléptem rajta, s a szomszédok kivilágitott ablaka, mintha csak egy szentjános-bogárka lett volna. A kemencén egyet-kettőt pattogott a száraz gály, s mintha az is a falu végéről hallatszott volna. Édes álom az édes anya mellett: adott-e ennél nagyobb boldogságot embernek az Isten?

Másnap reggel ágyam előtt állott az uj pár csizma. Nem volt rajta sarkantyu, sem sárgapléh sapka, de volt az egyikben is tizenkét dió, a másikban is tizenkét dió.

Reggeli imádságul csak ezt tudtam mondani: ,,Ó, te áldott Jézuska, köszönöm a csizmát!"

*

Míg ezeket mondom, valami erőszakos hatalom kikergeti szememből a könnyet. Pedig olyan közönséges történet ez. A szegény asszony szegény fiának karácsonyfája, mely nem terem egyebet egy pár kis csizmánál és huszonnégy diónál.

És mégis ugy szeretnék még egyszer hat esztendős mezitlábos fiucska lenni, ha az a szegény asszony élne... ha az a szegény asszony föltámadna.