Jaj, édes gyermekem, régen volt az már, amit elmondok. Avatag időknek szép története; szép, de szomorú története. Ha így körülnézek a faluban, meg a környéken, alig találok egy-két magamfajta öreg legényt, ki akkor fegyverbiró volt.

Idestova kerek ötven esztendeje, de még annál is több kettővel, mikor én húsz esztendős voltam. A kezem hozzá nőtt az eke szarvához, suhogott a kaszám, s dült előttem szépen hosszában a sarjúrend,... mert munka nélkül pipadohányt sem ér az élet. Igy hallottam az apámtól, így mondom én is. Ti sem valljátok kárát, ha ennél a vén bölcseségnél maradtok.

Ugy esett volt a dolog, hogy az apám hirtelen meghalt. Isten nyugtassa meg szegényt, elég fiatalon halt meg. Négy hónap hibázott csak a negyvenhárom esztendőből. Osztég reám szakadt a munka, hogy dolgozzam a család jó voltára. Volt egy kicsi birtokunk, volt egy nehány marhánk, volt házunk - ‘iszen nem voltunk földhöz szakadt szegények. Amink volt, az a miénk volt, s abból meg lehetett élni, ha szegényül is, de becsületesen.

Egyszer csak jött a hir Pestről - én bizony nem tudnám megmondani, hogy mikor, s hogy ki hozta, - jött az magától, s nem mondott egyebet, csak azt, hogy ezentúl minden ember egyforma Erdélyben és Magyarországon. Nincs nemes úr és zsellér között különbség. Mi székelyek eddig sem ismertünk magunk között nagyobb urat magunknál, azért nem sokat törtük a fejünket ezen a nagy újságon. Tovább szántottunk, mert éppen a tavaszi szántás idején jött a hir, s még tréfáltunk is a dologgal. Átkiáltottunk egymáshoz a tavasz-határban:

- Te hé, ezentúl te is csak olyan úr vagy mint én, egy szikrával sem nagyobb!

- Te pedig egy szikrával sem kisebb!

Ugy né. Aztán vigan folyt a szántás tovább. Az ekevasa mélyebben hasított a görbe földbe, s mi jó aratást vártunk attól az Uristentől, aki nem nézi: vajjon melyik a nagyobb, s melyik a kisebb úr a földön, mert neki az mindegy.

Hanem telt-múlt az idő, s megint hir jött Pestről vagy éppen Kolozsvárról - azt már ugyan valóst nem tudnám megmondani. Azt mondta a hir, hogy nagy baj van odaát Magyarországon, kitört a forradalom.

Ez már igazán baj! De hát miért tört ki a forradalom? kérdeztük mi háromszékiek... Ki okozta a nagy galibát?... Ki bántja megint a szegény magyar testvéreket?

Megtudtuk azt is rövid idő mulva, mert a háborús időkben minden szónak szárnya van, csakúgy repül, mint a madár.

Az történt, hogy a Magyarországon lakó horvátok, szerbek, tótok reá rontottak a magyarokra; azt mondták, hogy ők is külön országot akarnak maguknak csinálni, s hogy ők tudni sem akarnak a magyar nemzetről... No meg az történt, hogy a császár katonái eljöttek nekik segíteni a magyarok ellen...

Nem értettük a dolgot teljességgel. Az öregebbek aztán elkezdették magyarázni nekünk.

- Haj, testvérek, nagy istentelenség történik odaát Magyarországon! Nyakát akarják szegni a magyaroknak, mindenütt rontják, vesztik. Nézzétek csak, az erdélyi oláhok is mozgolódnak, ők is reá támadnak a magyarra, s azt ordítják, hogy „le a magyarral! Elég sokáig voltak ők az urak, ezentúl mi leszünk!” Ezt a szép földet elveszszük tőlük, s megtartjuk magunknak.

De már ez a beszéd ugyancsak megizzasztotta az üstökünket, felkergette a vért az arczunkba nekünk fiataloknak, de bizony még az öregeknek is.

- Nem hagyjuk!... De nem ám!

- Jaj, annak, aki bántani meri a magyart!

- Meg a székelyt!

- Miénk ez a föld, mi szereztük, mi műveljük csaknem ezer év óta, innen minket ki nem ver a világ semmiféle oláhja, tótja, rácza, horvátja, no meg a császári sereg sem!

Bezzeg vége volt ezentúl a mezei munkának. Egész nap ott ácsorogtunk a templomtéren, s vártuk a hirt, hogy mit csinálnak a mi ellenségeink? Iszonyú mód kiforgatott minket az ország veszedelmének a hire minden nyugalmunkból. Előkerítettük a lószerszámot a padlásról, megtisztogattuk. Hajdanában még apánk és nagyapánk használta, mikor a székelyek generálisa lóra ültette a székelyhuszárokat. Hamarosan lovat kerített minden székelyhuszár familia, kard is volt, pisztoly is volt; a kaszát is élesebbre megfentünk. S a jó Isten tudja, miért, de mindenik vig volt, egyiknek sem jutott eszébe, hogy könnyű háborúba menni, de nehéz dolog onnan hazajönni. Fiatal vér, tüzes vér, de bezzeg még az öreg vér is felforrt mostanság. Még az asszonyok sem jajgattak a miatt, hogy a férfiak, legények háborús dolgokról mesélnek egész nap. Mintha a jó Isten maga parancsolta volna, hogy ennek így kell lennie, belenyugodtak. A pap is azt prédikálta a szószékről, hogy megverte az Isten az olyan embert, aki megfeledkezik az ő szülő hazájáról.

Édes anyám sirdogálva mondotta:

- Imrém, édes Imrém, ha így kell lenni, hát te sem maradsz itthon!...

Én pedig biztattam:

- Ne búsoljon, édes anyám, ha elvisz az Isten, vissza is rendel a kelmed felistápolására még pedig épkézláb.