KÖKÖS AZ 1848-1849-ES FORRADALOMBAN
Alig találni Erdélyben olyan magyar embert, aki ne hallott volna a kökösi hidról. Ez a hid, amely sorsdöntő történelmi eseménynek volt szinhelye, az irodalomban az ágyúvá átlényegült háromszéki harangokkal együtt a székelység önvédelmi harcának szimbólumává vált.
Az 1848-as forradalom első, a történészek által "törvényes forradalomnak" nevezett szakasza, amely 1848 március 15.-től az év szeptemberéig tartott, a háromszéki székelyek számára a forradalmi szerveződések időszaka volt. Az első forradalminak nevezhető lépés április 25.-én történt, amikor az Uzonban összegyűlt második székely gyalogezred megtagadta a General Comando parancsainak a teljesitését. A parancsnak megfelelően négy század Nagyszebenbe kellett volna vonuljon, ehelyett azonban a fegyvereket összegyűjtötték és beszállitották Sepsiszentgyörgyre.
1848 szeptemberében veszélybe került a magyar forradalom: az osztrák császári udvar megpróbálta a nemzetiségi kérdést kijátszani a forradalmi kormány ellen. A császári tisztek Erdélyben a román nemzeti mozgalmat használták fel az ellenforradalom céljaira. 1848 szeptemberében felfegyverkezett románok tizezrei gyűltek össze Balázsfalván. Októberben Puchner tábornok úgy látta, hogy elég fegyveres erővel rendelkezik, hogy átvegye a hatalmat Erdély fölött: általános népfelékelésre szólitotta fel a románokat, császári csapatokkal biztositotta a Szászföldet.
Ezekre az intézkedésekre válaszul Berzenczei László kormánybiztos Agyagfalván székely népgyűlést hivott össze 1848 október 16.-ára. 60.000 fegyveres székely gyűlt össze (ebből mintegy 15.000 Háromszékről), Székelyföld katonai parancsnoka Sombori Sándor Háromszéki huszár ezredes lett. A székely felkelő csapatok azonban néhány kisebb győzelem után vereséget szenvedtek és nagyrészük szétoszlott. Novemberre Erdély legnagyobb részét megszállta a császári hadsereg.
"Háromszék önvédelmi harcában (...) nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek, a virtusnak." - állapitja meg Egyed Ákos. (Háromszék 1848-1849, 80.o) Hogy egyedül Háromszék képes volt ellenállni a körkörös nyomásnak, arra utal, hogy az Egyed Ákos által emlitett jellemzők előrelátó szervezéssel és nagyfokú találékonysággal társultak.
Kökös, földrajzi elhelyeződéséből kifolyólag, az önvédelmi harcban különösen fontos szerepet töltött be: Háromszék déli határa egyike volt a legjobban veszélyeztetett végpontoknak, ennek megfelelően biztositani kellett. 1848 október 27.-én jelentős csapatok vonultak a kökösi hidfőhöz, amely a Rikától a Kormos, majd az Olt völgyén felfelé Aldobolyig, onnan pedig a Bodzai-szorosig terjedő védelmi vonal részét képezte.
Egy augusztus 5-i kimutatás szerint a sepsiszéki hadtestben 38 kökösi nemzetőr volt. Ezeknek a száma az önvédelmi harcok kezdetével minden bizonnyal megnövekedett, legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy mig kezdetben csupán a 18 és 50 év közötti életkorú férfiakat sorozták be hadi szolgálatra, novembertől minden épkézláb ember bevonult (ld. uo. 136.o). A nemzetőrök ruházata a következő volt: vörös zsinóros csizma, vörös zsinóros fehérharisnya, térdig érő szürke zeke, fekete kalap (az egyenruha a zsinóroktól eltekintve azonos volt a mindennapi népviselettel).
Sz 1848 november-decemberi harcok elkerülték Kököst: Gábor Áron ágyúi először a hidvégi csatában mutatkoztak be, ahonnan a harcok lefelé, Szászhermány irányába terjedtek. 1849 tavaszára kiderült: a Habsburg udvar egymagában képtelen végezni a forradalommal. 1849 április 26.-án Bécs hivatalosan kérte a cári haderő beavatkozását. A cár május 24.-én rendelte el az Ukrajnában állomásozó orosz csapatok intervencióját, amelynek eredményeképpen a cári hadsereg június 20.-án bevonult Brassóba. Hasford altábornagy innen Háromszék ellen fordult, június 23.-án ért Kökös határába: ez az első kökösi csata időpontja. A cári csapatot először egy székely előörs tartoztatta fel, mig megékezett az 1500 gyalogosból, félszázad huszárból és 7 ágyúból álló erősités.

A túlerő azonban hatalmas volt, s a székely csapatoknak vissza kellett vonulni Csik felé. A Nyerges-tetőn összegyűlt egy 7-8000 főnyi hadsereg: öt zászlóalj gyalogos, négy század lovas, több mint harminc ágyú. Innen újra megkezdték az előrevonulást az Olt mentén lefelé, a Bükszád-Málnás-Sepsiszentgyörgy vonalon, július 2.-án érkeztek Kökösbe.
Az itt kibontakozott csata szomorú kimenetelűnek bizonyult: elesett Gábor Áron tüzérőrnagy, a székely ágyúöntő mester, akiről bizvást mondhatjuk, hogy oroszlánrészt vállalt az önvédelmi harcban, s akinek tüzérségi leleménye nélkül már az 1848 november-decemberi ellenállás eleve kudarcra lett volna itélve. Gábor Áront a július 2.-ai kökösi csatában ágyúlövés érte - valószinűleg több ágyút sütöttek rá egyszerre (ld. uo. 218. o.). A csatatérről Uzonba vitték, itt ideiglenesen elhantolták, majd Eresztevénybe vitték eltemetni.

A csata anélkül ért véget, hogy valamelyik fél felülkerekedett volna - ennek ellenére úgy lehetett számitani, mint az összeomlás kezdetét. Július 4.-én az orosz hadsereg ismét bevonult Sepsiszentgyörgyre, a forradalmat már nem lehetett megmenteni. A székely hadsereg megmaradt része visszavonult Marosvásárhely irányába, július 31.-én Bem tábornok serege a segesvári csatában alulmaradt, innen pedig egyenes vezetett a világosi fegyverletételhez.

Nehéz lenne felmérni, hogy Kökös népe számára milyen következményekkel járt a szabadságharc bukása. Nem ismerjük teljességében a kökösi negyvennyolcasok névsorát - bizonyos azonban, hogy öt kökösi személy a harcok áldozatává vált. Ezek a következők: Kökösi Antal és István, Zsigmond Béniám és Jakab, valamint Sárosi József. Emléküket faragott kopjafa őrzi a kökösi református templom cintermében. Az anyagi áldozatok mértéke sem ismert, de bizonyos, hogy az egyházban "komoly károk keletkeztek az 1848-49-iki szabadságharc idején" (Kisgyörgy Zoltán idézi Mátyás György kökösi unitárius lelkészt, in: Lapok Kökös negyvennyolcából, Háromszék, 2000.márc.15).
Bizonyára nem az okozott károk közé tartozik, hanem a felelőségteljes áldozatvállalás számlájára irható fel, hogy a kökösi unitárius egyház 1707-ben öntött harangját felajánlotta Gábor Áronnak - ágyúra. Az ágyúöntő hős nevét a helybeli általános iskola viseli, elestének helyén, a Feketeügy jobb partján emlékmű áll. 1848 óta már több mint másfél évszázad telt el, de azóta is, miként Kányádi Sándor versében (A kökösi hidon) a vonat, lassit az emlékezet a kökösi hidon, figyelmeztetve az arra járót, hogy a föld, amelyen jár, valamikor a szabadságért ontott vértől volt nedves.

Az első kökösi csata (1849. június 23.)
Magyar szemmel:
Gál Sándor ezredes "páratlan bátorsággal, amit már lehetett hazárdnak, vakmerőnek is nevezni, úgy becsülte, hogy egy maréknyi emberrel (.) ezerötszáz gyalogos, négyszáz fős lovasság és hét ágyú: ezzel az erővel ment a háromszéki síkra, arról határozva, hogy a kökösi hídnál hidegvérrel megküzd a győzelemért a tizenkétszer nagyobb orosz sereggel, avagy meghal. Megérkezve a csata helyére, reggel kilenckor kezdődött az ütközet mindkét oldal tüzérségének a támadásával. (.)
Gábor Áron, aki nemcsak remek mesterember (.), hanem ügyes ágyúöntő, rendkívül ügyes ágyúmester, és mindenek előtt hazafiúi bátorság által hős is volt, aznap az ágyúöntödét elhagyva, a tüzérséget vezette. Maga célzott az ágyúkkal, és az ő szeme nem tévesztett soha egyetlen lövést sem. (.)
Minden esetben, mikor az oroszok a híd alatt előrenyomultak, Gál (Sándor) engedte - látszólag elfogadva a szuronyos közelharcot -, hogy egészen előre érjenek, de amikor közel érkeztek az ágyúkhoz (.), tüzet parancsolt (.), a füstfelhő alatt, a fegyverropogás közben az ellenséges sorokban a halál aratott. (.) Ez a hadművelet (.) annyira jól sikerült, hogy a székelyek megállították az oroszok átkelését a hídon (.). A Gábor Áron által irányított lövések annyira jól célzottak voltak, hogy egy lövés sem esett, amelyik ne okozott volna zavart és halált az ellenség között. A kérlelhetetlen és szörnyű tüzérségi harc körülbelül hat óráig tartott, anélkül, hogy az oroszok egy tapodatot is előbbre jutottak volna (.).
A székely tüzérek majdnem fele megsérült vagy meghalt (.). A székelyek ágyúi közül - a nagy elővigyázatosságnak hála - csak egyik sérült meg, és egy muníciót szállító szekér égett le a robbanás nyomán. (.)
Az oroszok (.) négy lovasezredet elküldtek azzal a paranccsal, hogy a hídtól félmérföldnyire keljenek át a folyón és támadják meg mindkét oldalról a székelyeket. Gál (azonnal) küldött a helyszínre egy ágyúparkot és két lovasszázadot a tűz viszonzására. Uzonnál foglalták el állásaikat, ahol lehetőségük volt összpontosítani erőiket, lőszert tudtak felvenni és (.) lehetőségük volt az orosz lovasság üldözésére, amennyiben sikerül meghátráltatni őket a tüzérség által biztosított folyamatos tűzzel.
A két frissen szervezett gyalogoszászlóaljat - akik korábban még nem voltak bevetve sehol, még nem ismerték a tűzharcot (.) - Gál a síkon helyezte el előnyös helyzetben, a lovasság mögött, ahonnan a csatatéren alakuló eseményeknek megfelelően lehetett mozgatni őket. Ott négyszög alakzatba rendezte őket, egyenes, határozott, lelkesítő szavakat intézett hozzájuk (.). Erre szükség volt azért is, mert eleinte elbátortalanodtak az orosz lovasság tömött sorait látva, de ezek után (.) higgadtan várták a vezényszót a lövésre - a csata kezdetét. (.)
A fiatalok erős falként álltak, vállukat egymásnak vetve, és nagy tudással, megtervezett puskatűzzel válaszoltak az ellenségnek. Az első támadás után még kétszer jöttek ostromra az oroszok, de nem tudtak mit kezdeni a négyzetes arcvonallal - annyira jól volt végrehajtva a tűz, ami a legbátrabb támadókat is megzavarta, (hogy) kétségbeesetten, nem kis veszteségeket szenvedve, rendezetlen sorokban futamodtak meg (.). Gál támadást vezényelt, és a székely lovasság, valamint a tüzérség üldözőbe vette (az oroszokat), akik (.) megpróbáltak átgázolni a folyón, de a parthoz érkezve (.) meglepték őket, amit szörnyű mészárlás követett. (.)
Gál Eresztevénybe ment, de előbb Szabó (Ferdinánd) ezredes rendelkezése hagyott két másik zászlóaljat, valamint két tüzérüteget, hogy az utolsó ütközetben nem kis veszteséget szenvedett hadtestét megerősítse. (.) Arra a Szabóra bízta a hidat, ki a tömösi csatában oly sok bátorságot mutatott, és akiben Gál teljes mértékben megbízhatott."
(Részlet Gál Sándor ezredes 1861-ben olasz nyelven kiadott életrajzából)

Az ágyúk eldördültek, s a harc megkezdődött. A 6000-7000 főnyi orosz hadsereg gyalogsága és lovassága a Kökös vizén (Feketeügyön) túl elterülő cserefaerdőből nagy számban előnyomult, és ágyúink tüzén kívül vészes túlerővel közeledett Kökös felé.
Gál Sándor, látva az ellenség nagy számát, (.) elhatározta, hogy csapatait az eresztevényi tetőre vonja vissza, s (.) ágyúink a lovasság fedezete alatt, majd gyalogságunk is visszavonult. Zászlóaljunknak jutott a nehéz feladat, hogy a visszavonulást fedezze, és mint hátvéd az ellenséget előnyomulásában megakadályozza.
A nagyobbára újoncokból álló zászlóalj megállta a helyét (.). Az ellenséges lovasság a Kökös vizén (Feketeügy) átkelvén, úgy találtam, hogy a nyílt terepen újonc zászlóaljam a (.) lovasság rohamát nem bírja ki, miért is az egész zászlóaljat fedett terepre vontam össze. Előrelátásom üdvös volt. (.)
A nagyobbára vadászfegyverekkel és lándzsákkal ellátott zászlóaljjal négyszöget formáltatván, első és második sorba szuronyos fegyverű honvédeket állítottam, s Uzon mellett állást foglalva, készen vártuk a mindig nagyobb és nagyobb tömegekben átkelő lovasságot. A jelzőkürt hangjára a lovas osztagok tömörültek, s zárt sorokban rohanva jöttek ellenünk, s midőn már majdnem szuronyaink hegyéhez értek, zászlóaljunk oly irtó tűzzel fogadta a rohanó lovasságot, hogy számos halott és sebesült hátrahagyása mellett visszafordulni volt kénytelen.
E rohamot követte egy másik, melyet zászlóaljunk ismét visszavert, de miután ezalatt az ellenséges gyalogság is előretört (.), zászlóaljunk, mint utóvéd, a túlerővel szemben ütközetbe különösen nem bocsátkozhatott, feladatát teljesítvén, lassan-lassan a főtömeg után vonult (.), s Uzontól kezdve folytonos harc között vonultunk vissza Eresztevényig, amelynek magaslatán főseregünk már teljes hadirendben felállítva volt.
Orosz szemmel:
(Gusztav Hrisztianovics) Hasford tábornok (június 23-án) indult el Brassóból. Prázsmárnál egy mély vízmosásban folyó patakhoz ért. A rajta átvezető híd tönkre volt téve, és felépítése néhány órára feltartóztatta a csapatot. Ezalatt az ellenség 5000 katonát és 8 ágyút vont össze Kökösnél a Feketeügy túlsó partján. A Feketeügyön átvezető hidat lerombolta, és egy zárt lőállást alakított ki. Hasford tábornok, ahogy elérte a Feketeügyet, felállított egy üteget, és heves ágyúzás vette kezdetét. Szemből nem lehetett megtámadni az ellenséget, ezért a tábornok gázlót keresett, amit a hídtól jóval lejjebb, ott, ahol a Feketeügy az Oltba ömlik, sikerült találni. Hasford két löveggel egy két zászlóaljból és négy ulánusszázadból álló kerülő oszlopot küldött a gázlóhoz. Az ellenség észrevette ezt a mozdulatot, megváltoztatta arcvonalát, és megindult szembe a bekerítést végző oszloppal, de mivel a túlpartról szemből és oldalról ütegünk egyfolytában lőtte, Kököshöz hátrált, ahonnan két oszlopban hamarosan tovább vonult: a főoszloppal a visszavonulás fedezésére, kihasználva a terep adottságait Kézdivásárhelynek, a másik, jobb oldali oszloppal pedig a hegyek felé húzódott vissza. Ulánusaink több versztán át üldözték a visszavonulókat. Az átkelőhely kijavítása után a különítmény Uzonig nyomult előre, ahol éjszakára megszállt. Veszteségünk holtakban és sebesültekben elérte a harminc főt. Kököst és Uzont a székelyek elhagyták, és családjukkal együtt a hegyekbe menekültek.
(Részlet Artur Adamovics Nyepokojcsickij visszaemlékezéséből)

A második kökösi csata (1849. július 2.)
Magyar szemmel:
1849. július 2-án "Gál Sándor az összes csapatokat Uzonnál összpontosítván, feladatunk lett az együttesen előnyomuló osztrák és orosz seregek megállítása és visszavetése. Tüzérségünket Gábor Áron őrnagy, híres ágyúhős vezényelte. Július 2-án előőrseink Uzonnál megtámadtatván, kezdetét vette egy makacs, elkeseredett harc, mely nagy veszteségek árán, de fegyvereink győzelmével végződött. Az ellenséget előnyomulásában megakadályoztuk, sőt, sikerült azt a Kökös vizén (Feketeügy) át visszavonulásra kényszeríteni. Ezen ütközet igen véres volt, és az áldozatok között volt Gábor Áron tüzér őrnagy, Mara (Gábor) honvéd őrnagy és több főtiszt."

(Részlet Kiss Antal honvéd őrnagy naplójából)
Július 2-án ezredes Gál Sándor Csík- és Háromszékről magyar sereget gyűjtvén, Kökösnél szembeszálla a roppant táborral. Uzonig vissza kelle vonulnia, de ott a magyarság nekirohant, és visszaverte a Fekete-vízig, ahová a muszkáknak nagy segítség érkezvén, viszont visszaveré Kökösig a magyarokat. Ekkor Kököst az ellenség fölgyújtá és elégeté, mintegy két részét, és fölgyilkolá, akik a mezőn találtattak, és szekereiket, marháikat mind elrabolta. Onnan visszavonult Barcaságra, és ott megszállott.
(Részlet sepsiszentkirályi Kiss Mózes feljegyzéseiből)
Július "2-án délelőtt 10 órakor a magyar és muszka sereg között Kökös mellett elkezdődött az ágyúzás, a miénkek visszavonultak Uzonig, onnan keményen ágyúzván a muszkákra, a muszkák vissza kezdének vonulni, s vissza is vonultak a prázsmári erdőig, de délután két órakor nagy muszka segítség érkezvén ki Brassóból, egy pár órai ágyúzás után a mieinket visszanyomták a Kökös-hídról, honnan Uzon felé s fennebb. A muszka átgázolás miatt meggyúlt Kökös közepe, és a kozákok estvefelé több helyeken is meggyújtván Kököst, a nagy szélben csaknem egészen lángba borult. Egész éjjel égett, s reggelre kevés épület maradt belőle épen."
(Névtelen bejegyzés a Magyar Házi-barát 1849-re Kassán kiadott "közhasznú és gazdasági" naptárába)
1849. június 1-jén mi Daczó (Zsigmond) őrnaggyal Kökös mellett szállottunk táborba. Tuzson (János) őrnagy egy zászlóaljjal, egy ágyúval és egy szakasz huszárral a feketeügyi hídhoz ment előőrsre. Éjfélkor erős őrjárat közeledett a hídhoz, ágyúnkat rájuk lőtték, és Kökösről mi is oda húzódtunk. (.)
1849. július 2-án korán reggel a muszkák felénk carakoliroztak a kökösi legelőn. Daczó őrnagyunk is 12 huszárral átment a Feketeügyön, és ugyanazt cselekedte. Töstént futárokat küldöttek Gál ezredeshez, aki Eresztevénynél elléptette maga és kísérete előtt seregét, hogy jőjön, mert nagy orosz sereggel állunk szemben. Minthogy Gál késett, és észrevettük, hogy egy fehér lovasezred Kökös nyugati oldalán előre nyomult, hogy visszavonulásunkat elvágja (.), Uzon felé hátráltunk. Erre Szabó (Nándor) alezredes és Semsei tüzérőrnagy (százados volt!) nekem (Székely Gergely főhadnagynak) azt rendelték, hogy szakaszommal a nagy porból kibontakozva, induljak feléjük. A muszkák, minket és Uzon s Szentivány között a Gábor Áron által gyorsan hozott ágyúk és Vilmos-huszárok által felvert port látva, visszahúzódtak. Mi Uzon déli oldalán rendbe állottunk. A muszkák ágyúzni kezdtek (.). Az ágyúzás alatt egy csapat orosz gyalogságot pillantottunk meg a Feketeügy bal partján felénk közeledni, kik a nagy szárazságban kiapadott vízen hátunkba vagy oldalunkba könnyen átjöhettek volna.
Éppen ekkor érkezett hozzánk Gábor Áron tüzérőrnagy, s lovat kért maga alá. Én a legjobb pejlovat választottam ki számára, de nem fogadta el, mondván, hogy neki fehér ló kell, választott is egy olyat. Visszavágtatott ágyúihoz, s azok közül küldött hozzánk kettőt, melyeknek kezelő személyzete között egyik sem volt 16 évesnél idősebb. Ezek olyan ügyesen lőttek a muszka tömeg közé, hogy abban egy nagy nyílás támadott éppen a tömeg közepében. Míg a muszkák újból sorakoztak, a két ágyú ismét készen volt, és lőttek az előbbihez hasonló eredménnyel, minek vége az lett, hogy a muszkák, halottaikat és sebesültjeiket fölszedve, visszavonultak. Daczó (Zsigmond) és én (Székely Gergely) mindenik tüzérnek egy-egy ezüst huszast adtunk.
Ekkor Daczó engem küldött egy századdal a folyó jobb partján lefelé (.), hogy a muszkák visszavonulását figyelemmel kísérjem, és a folyón való átjövetelüket megakadályozzam (.).
Ez idő alatt Gábor Áron a jobbszárnyunkon előnyomuló muszkákat kemény kartácstűzzel hátrálni kényszerítette, több halottat és sebesültet hagyván hátra. Győzelmi mámorral kiáltották a mieink: - A muszkák hátrálnak. Rajta, huszárok, üldözzétek a szaladókat!
El is indultunk a balszárnyon álló összes lovassággal őrnagyunk vezénylete alatt, de midőn a Feketevizen túl levő egerbokros térséghez közeledtünk, mintha sáskák lepték volna el, oly sűrűn állottak csillogó szuronyaikkal a muszka gyalogok. Észrevettük, hogy az őrnagy mellett csak én és nyolc huszár van, a többi mind visszamaradott (.).
(Daczó őrnagy) visszarobogott a hátramaradott huszárokhoz, akiket Korányi (Frigyes) tüzér főhadnagy által előhozott két ágyú fedezetére állított (.). Így lövöldözve egymásra, a mi fejeink fölött repültek át az ágyúgolyók, míg őrnagyunk Gidófalvi Gábor őrmestert hozzám köldötte, hogy térjünk vissza. (.)
Korányi a két ágyúval a kökösi legelő déli szögletén az országút szélén állott (meg). Magas sánc választotta el a legelőt a farkasvágói törökbúzástól. (.) Épp akkor fogták ágyúkba a lovakat. Több székely atyafi üldögélt a sáncokban, kik (.) a szomszéd községekből kiácsorogtak a csatatérre, hogy lássák az ütközet folyását. Ezek épp akkor érkeztek oda a jobb szárnyról, hírül hozták, hogy Gábor Áron elesett, és hogy Mara (Gábor) őrnagy is megsebesült.
(Részlet Székely Gergely Hetvenhárom és itthon című,1893-ban kiadott könyvéből)

Gál (Sándor), aki már korábban tanulmányozta az ellenség mozgásait, úgy gondolta, hogy Eresztevényből, előnyös állások birtokában, nem lenne megfelelő lépés lemenni a sík földre, hacsak nem akkor, amikor az orosz sereg fele a hídon való átkelés után felsorakozik. Ezért higgadtan szemlélte az ütközetet, amelyben Szabó (Ferdinánd) megpróbálta feltartani az óriás túlerőt, majd két óra makacs ellenállás után rendezett, zárt sorokban visszavonult a hídon
; tette ezt úgy, hogy nem tudván a Gál által elképzelt tervről, várta az ígért erősítést (.). Abban a pillanatban, amikor Gál látta Szabó visszavonulását, és hogy az oroszok harcrendben átvonultak a hídon tíz gyalogzászlóaljjal, nyolc lovasszázaddal és a tüzérséggel, mely harminchat különböző kaliberű ágyúból állt, ő is előrenyomult. (.)
A lehető leggyorsabban tüzérségét egy patkóhoz hasonlatosan helyezte el, lovasságát pedig lépcsőzetesen a két szélen, hogy támadás esetén támogassák, védjék úgy, hogy az ellenség kereszttűz alatt találja magát (.).
Kiadta tehát a parancsot a tűzre, és a tűz annyira határozott, sűrű és jól irányított volt, hogy az ellenségnek lehetetlenné vált a rendezett visszavonulás is (.).
Míg immár két órája tartott ez a szörnyű, véres, pusztulást hozó csata, Gál a székely gyalogságot úgy rendezte harcrendbe - az ellenség félrevezetésére - , hogy minden egyes zászlóalj létszámát tekintve háromszor nagyobbnak tűnjék. (Alekszandr Nyikolajevics) Lüders, aki csapatai előrehaladásakor látta a tüzérség fergeteges, mesterien célzott és irányított kereszttüzét, (.) látva a székely sereg elhelyezését, amelyikről úgy tűnt, (mintha) negyven zászlóaljból áll(ana), azt gondolta, hogy Bem, az ellenség parancsnoka (érkezett meg), (.) ezért visszavonulót fújt. (.) Amikor azonban a tüzérség is üldözni kezdte a visszavonulókat, akkor az oroszok futásnak eredtek, és soraik felbomlottak, majd kihasználva, az eddig őket csak zaklató székely lovasság a nagyszerű Daczó ezredes (őrnagy!) vezetésével, Gál parancsára, az összekuszált tömeg után vetette magát (.). Az ellenség kergetésének hevében azonban a hév elragadta őket, és nem tartva be a parancsokat, áthaladtak az első hídon, ami elvette a lehetőséget attól, hogy a székely tüzérek tüzet nyithassanak az oroszokra (.).
Gábor Áront, a tüzérség hősét, az ágyúöntés vezetőjét - aki áthágva Gál parancsait, elhagyta a tartalékosok közötti helyét, és az első vonalba ment - ágyúgolyó érte, és szörnyethalt. Ez a veszteség mindenkinek a szemébe könnyet hozott, és levertséget okozott.
Hasonló sors érte a fiatal Mara (Gábor) őrnagyot is.
(Részlet Gál Sándor ezredes 1861-ben olasz nyelven kiadott életrajzából)
Orosz szemmel:
Mivel a Székelyföldön gyülekező csapatokról terjedő hírek egyre bizonyosabbaknak látszottak, ugyanezen a napon (1849. július 2-án) a zsitomiri vadászezred az 5. könnyűüteg egy osztályával és a burgi ulánusezred négy századával meg a lovastüzérség egy csoportjával felderítésre indult a Feketeügyhöz. A podóliai vadászezredet a 3. könnyűüteggel megállították Szentpéteren, hogy szükség esetén támogatni tudják a zsitomiriakat. Ez az intézkedés helyesnek bizonyult, mert a különítményével a Feketeügyhöz küldött (Vlagyimir Fjodorovics) Adlerberg tábornok, ahogy reggel nyolc órakor elérte a folyót, a túlsó parton jelentős ellenséges haderőt észlelt, amiről értesítette a podóliai vadászezred mellett tartózkodó Jeszaulov vezérőrnagyot, a 14. gyaloghadosztály 2 dandárának parancsnokát, s arra kérte, kövesse a Feketeügyhöz. Adlerberg Kökös faluig tolta előre a gyalogságát, a lovasságot pedig az ellenség jobbszárnyának a megkerülésére küldte ki. A minden különösebb ellenállás nélkül Uzonhoz visszahúzódó székelyek a zsitomiri zászlóaljakkal szemben jelentős túlerőt képviseltek. Mint később kiderült, mintegy 8000 emberük és 25 lövegük volt. A falu mögött egy erős, jó fedezéket nyújtó állásban ágyúikból tüzet nyitottak. Az ellenség erőinek felderítése után Adlerberg tábornok jobbnak látta, ha visszavonul, hogy közelebb legyen az erősítéshez. Egyesülve a podóliaiakkal, általános támadást indított, amelynek eredményeként a székelyek Uzonhoz hátráltak. A beköszöntő éjszaka megakadályozta az ellenség üldözését, ezért Jeszaulov tábornok, aki idősebbként átvette a parancsnokságot, a csapatokat éjszakai szállásra a Feketeügy mellé rendelte.
(Részlet Artur Adamovics Nyepokojcsickij visszaemlékezéséből)

Fejet hajtunk a hősök emléke előtt. Fényeskedjék nekik ürük világosság!
További szép napot Mindenkinek.
üdv Erzsike

Válasz