Fanyar Nyanyar folyton áfonyát evett. De imádta az erdőszéli kökényt is, amit megcsipkedett a huncut késő őszi dér. Szerette a fanyar dolgokat nagyon!

     Hogy miféle lény is ő, azt kérdezed?

     Hát egy nyanyar, aki a sok kökénytől, áfonyától mindig fanyar. Ilyen egyszerű! Kék kendőt visel a fején. Kócosan kilóg belőle furcsán sárgászöld haja.  A ruhája is kék, hosszú, majdnem a földig ér és tele van lyukakkal meg szakadásokkal, mert tudod a kökénybokor nagyon szúrós! De őt ez nem zavarja. Tökéletesen beleolvad az érett kökény vagy áfonya bokorba, ezért észre sem vennéd, ha arra járnál, amerre ő. Vagy, ha észrevennéd, mit is látnál? Hogy egy kékséges rémség kéket eszik? Néha olyan boldog, hogy majszolgatás közben felkiált: Juuuuj, de finom, juuuuj, de jó fanyar!

Egyébként nyanyarok mindig is éltek Manóföldön, csak tudjátok, a tündérek és a törpék annyira szeretik, ha róluk szólnak a történetek, hogy szívesen hallgatnak a létezésükről. Fanyar Nyanyar nagyon szende és félénk volt. Lehet, hogy tőled is megijedne! 

     Képzeld el, egyszer nagyon furcsa dolog történt!

     Fanyar Nyanyar éppen áfonyát majszolgatott, amikor megszólalt egy vékonyka hang:

     – Hé! Nem adnál belőle nekem is egy kis kóstolót? Nem érem fel! Olyan gusztusosan majszolgatsz!

     Fanyar Nyanyar nem látott senkit. „Az agyamra megy a magány!”– gondolta.

     De a vékonyka hang nem tágított.

     – Olyan mohó vagy! Miért csak magadra gondolsz?

     Nyanyar lehajolt és a fűszál tetején megpillantott egy zöld sapkás manót.

     – Bocsáss meg, nem vettelek észre. Olyan zöld vagy!

     – Te meg olyan kék! Ne sértegessél, inkább kínálj meg! 

     Fanyar Nyanyar tenyerébe vette a kis manót és együtt lakmároztak. 

     Ez nagyon finom! – kiáltotta a manócska. Miért nem főzöl belőle finom lekvárt?

     – De butuska vagy kis emberke! A várakat építik, nem főzik! – hahotázott a kékség.

     – Manó mami mindig főz lekvárt, tudd meg! – kiáltotta durcásan a kis manó.

     – Akkor kérlek, meséld el, hogyan kell és csináljuk együtt! Jó? – kérte Nyanyar.

      A kis manó boldogan kezdett a mesélésbe: 

     Először leszedjük az áfonyát és megmossuk. Aztán rakunk egy nagy tüzet és feltesszük az egész gyümölcsöt egy nagy üstben. Keverjük, kavarjuk, keverjük, kavarjuk, ha már levet engedett, leszedjük a tűzről és átpasszírozzuk. Újra feltesszük a tűzre, kevés cukrot teszünk közé és üvegekbe merjük. Manó mami fel is címkézi, hogy a 

2007. manóév októberében készült.

     – Hát így készül a fincsi lekvár! – csapta össze elégedetten pici kezét a manó. 

     – Úgy szeretném kipróbálni. Segítesz nekem? – kérdezte Fanyar Nyanyar.

     A kis manó boldogan bólogatott…

     Nekiláttak. Estére sok-sok apró, felcímkézett üveg sorakozott az áfonyás szélén. A környék összes manója Nyanyarhoz járt lekvárért, hiszen nekik amúgy is sok volt a dolguk: fűszálat fésülni, lepkéket festeni, kérget repeszteni…

     Így hát Nyanyar sem magányos már: a zöld apró manó mellett sok, sok barátja lett.

     És te? Nincs barátod? Próbáld meg áfonyalekvárral!