Meleg Levegőcske egy csendes völgyben üldögélt. Mindenki szerette napfényszínű haját, simogató mosolyát.
Az őszi szél neki hordta össze a lehullott színes leveleket.
A völgyben álló házikók piros tetejét megcsillogtatta a felszálló pára.
A réten harmatos füvet legeltek az őzek.
A mókusok a tölgyesben makkot gyűjtöttek és elrejtették az avar alatt, aztán elfelejtették a rejtekhelyet és újabbat kerestek maguknak.
Az emberek betakarították a kukoricát, a burgonyát és a répát. Szekereik már a falu határában zörögtek.
„Milyen jó is ez az indián nyár, áldott meleg levegő” – mondogatták.
Meleg Levegőcske kihúzta magát a büszkeségtől, és még feljebb húzódott a hegyek oldalán.
Egyszer csak valami furcsát érzett. Megborzongott.
Hideg Levegő hetyke legény volt. Gyorsan kelt át a hegyen. Amikor meglátta Meleg Levegőcskét rögtön beleszeretett. Magához ölelte, megpörgette és a magasba repítette.
„Jaj, mit csinálsz! Félek tőled!”– kiabálta Meleg Levegőcske.
„Itt a hideg levegő! Hatalmas szél kerekedik! Jön az eső!” – fogták kalapjukat az emberek is.
A mókusok elbújtak odúikba, az őzikék behúzódtak a cserjésbe, az emberek a házaikba.
Hideg Levegő pedig repítette, repítette Meleg Levegőcskét az égbe. Ott könnyekké vált bánatában és kis felhő lett belőle.
Gyermekük, a szél, még sokáig hordta az avart a völgyben, aztán huss, kiszaladt a völgyből, hogy másik mulatságot keressen magának.
A kis felhő csak nézte, nézte fentről a völgyet. Bánatában eleredt a könnye és csak sírt, sírt, amíg bírta. Csendes esőjével megöntözte a szántásokat, a friss vetéseket. A völgy magához ölelte, ő pedig várta a felkelő napot.
Kommentáld!