A párducgalóca Európa fenyő- és lomberdeinek egyik halálosan mérgező gombája. Egyes vidékeken bagolygomba néven is emlegetik.

Közepes méretű gomba, erdők talaján tenyészik, többnyire egyesével. Kalapja szürkés- vagy halványbarna, kiálló pikkelyekkel tarkított - ezeket az eső akár le is moshatja. a fiatal példányok kalapja kezdetben félgömb alakú, az idősebbeké szétterülő, széle többnyire bordás. Jellemző átmérője 5 – 10 cm.

Lemezei fehérek, sűrűn állók. Tönkje fehér, karcsú, gallérja gyengén fejlett, hártyaszerű. Bocskora gyengén fejlett, gumószerű.

Kora nyártól őszig terem, lomb- és fenyőerdőkben egyaránt.

Az ehető piruló galócával téveszthető össze, attól azonban megkülönbözteti színtartóan fehér húsa (A piruló galóca húsa leszedése után hamarosan enyhe rózsaszínű lesz, innen kapta magyar nevét is), valamint hófehér bocskora (a piruló galóca gumója nyűrágástól céklavörös).

Idegmérget tartalmaz, amelyek izgalmi állapotot, hallucinációkat, súlyosabb formában őrjöngést okoznak. Mérgezése halálhoz is vezethet.

A SÁRGA galóca (Amanita gemmata) a kalaposgombák (Agaricales) rendjébe tartozó galócafélék (Amanitaceae) családjába, annak Amanita nemzetségébe tartozó gombafaj. A fiatal példányt teljes burok borítja, amely a gomba növekedésével felreped, maradványai azonban a kifejlett gomba tönkjének tövén (bocskor, gallér) és gyakran kalapján is látszanak.

Kalapja 4–8 cm átmérőjű, de előfordulhatnak akár 10–12 cm átmérőjűek is. A kalap húsa vékony, törékeny. Alakja eleinte félgömb alakú, később domborúvá válik, majd kiterülő; felszíne sima, széle bordás. Színe többé-kevésbé élénksárga vagy okkersárga, a széle felé lehet világosabb, apró, fehér burokmaradványokkal.

Lemezei fehéresek, közepesen sűrűn állnak, a tönköt nem érintik.

Fehér színű tönkje 5–10 cm hosszú 0,8–1 cm vastag, hengeres, üreges, puha, alján ovális gumó található, esetleg gyökerező, a kalap alatt szemcsés, másutt sima.

Gallérja fehér, múlékony, néha hiányozhat, ilyenkor csak gallérzóna látszik. A burok maradványai több szabálytalan gyűrűt alkotnak a gumó felső részén, igazi bocskora nincs. A gomba húsa törékeny, fehér, a kalapbőr alatt lehet sárgás is. Spórapora fehér; spórái oválisak, (8)-10-12 × (6)-7-(9) µm átmérőjűek.

Melegkedvelő faj, lomb- és fenyőerdőben egyaránt előfordul. Elterjedt, de nem gyakori, tavasztól kora őszig található meg.

Gyanús faj, valószínűleg enyhén mérgező, hallucinogén hatású.

A LÉGYÖLŐ galóca (Amanita muscaria) az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának a kalaposgombák (Agaricales) rendjéhez, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjához tartozó faj. Mérgező gomba.

Magyarországon nem gyakori, de az északi országokban olykor tömegesen terem. Az erdélyi hegyekben is nagyon gyakori, ott ma is használják légyirtásra. A légyölő galóca főleg hegyvidékeken él. Nyíresekben, savanyú talajokon gyakori, fenyvesekben és lomberdőkben is előfordul.

A légyölő galóca egész Európában a legismertebb gombák közé tartozik.

Már messziről felismerhető szép piros vagy narancsszínű kalapjáról, amelyet többnyire fehér, pehelyszerű foltok borítanak. A lemezek mindvégig fehérek maradnak, sűrűn állnak, nincsenek a tönkhöz nőve. A tönk is fehér, és nagy, karéjos, ernyedten lelógó gallérral.

A légyölő galóca termőtesteit júliustól októberig hozza.

Méreganyagai az iboténsav, muszcimol, muszkarin, muszkazon és muszkaridin, amelyek az idegrendszerre hatnak. A mérgezés tünetei fogyasztás után 1/2 - 3 órával jelentkezek: félálomszerû, részeg állapot, hallucinációk, álmosság, szédülés, gyomor- és bélpanaszok, nyáladzás, izzadás, könnyezés, nagyobb adag elfogyasztása esetén delírium.

Mivel más galócafajokkal ellentétben a légyölő galóca nem tartalmaz májkárosító amatoxinokat vagy phallotoxinokat, így a halálos mérgezés rendkívül ritka. A gomba elfogyasztása elsősorban gyermekek, vagy idős, legyengült emberek számára veszélyes. A becsült halálos adag egy egészséges ember számára körülbelül 15 kalap, azonban a mai orvosi ellátás mellett a halálos mérgezés esélye rendkívül kicsi - a mérgezés szinte minden esetben néhány óra alatt, komplikációk nélkül teljesen lezajik.

A gombát papírra kenve légyölő anyagnak használták – innen ered a neve –, kis darabjait az északi népek sámánjai arra használták, hogy transzba essenek.

Egyes feltételezések szerint az indiai Rigvédában szereplő rejtélyes ital, a szóma alkotórészéül is légyölő galóca szolgált, melyet megszárítottak, majd ghí-vel vagy tejjel dehidratálva kisajtoltak. Hérodotosz ír az amürgoszi szkítákról, akiket haumavarga (haoma-ivó) szakáknak nevez. A haoma egy révült állapotot előidéző ital volt, amelyet légyölő galócából készítettek.

A HEGYESKALAPÚ galóca vagy kúposkalapú galóca (Amanita virosa) az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának a kalaposgombák (Agaricales) rendjéhez, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjához tartozó faj.

A kalap átmérője 3-7, néha 10 centiméter, jellegzetes kúp alakját többnyire később is megtartja. Idős korban néha laposan boltozatos vagy kiterülő, fehér, halvány krémszínű árnyalattal, felülete nedvesség esetén ragadós, szárazon tompa fényű. A lemezek a tönktől többé-kevésbé távol és sűrűn állnak, fehér színűek. A tönk hosszúsága elérheti a 15 centimétert, 1-1,5 centiméter vastag, fehér, gyakran görbült, karcsú, törékeny, rostos felületű. Gallérja lelógó, bőrszerű és múlékony. A tönk alját laza, sokszor rásimuló bocskor takarja. A gumós alapi rész a nyitott bocskorral együtt általában mélyen a földfelszín alatt helyezkedik el.

A gomba húsa fehér, lágy és enyhén kellemetlen szagú. A spórapor fehér színű.

A hegyeskalapú galóca magasabb hegységekben fenyvesekben, ritkán lomberdőkben is általánosan elterjedt. Júniustól szeptemberig, néha októberig terem.

A hegyeskalapú galóca a gyilkos galócához hasonlóan halálosan mérgező.

A FEHÉR galóca (Amanita verna) a kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó Amanita nemzetség egyik halálosan mérgező, Magyarországon is elterjedt gombája.

Kalapja fehér színű, félgömb alakú, de később sem terül szét; kalapbőre száraz; átmérője 3‑8 cm. Lemezei fehérek, sűrűn és szabadon állók. Tönkje szintén egyöntetűen fehér, kígyóbőrszerű rajzolat sem látható rajta; a gallér is fehér, bőrszerűen lelógó; a tönk gumóban végződik, rajta a gomba többi részével megegyező színű bocskor található. A gomba húsa egységesen fehér, illata édeskés, idős korban kellemetlen. Spórapora fehér; a spórák gömbölyűek vagy elliptikusak, méretük 8‑10 × 6,5‑8 μm.

Lomberdőkben, parkokban lombos fákkal, leggyakrabban tölgyekkel képez mikorrhizát, de találták tűlevelűek tövében is. Közép-Európában kevésbé gyakori, mint a zöldes színű gyilkos galóca; délebbre inkább elterjedt. Júniustól szeptemberig terem.

A fehér galócát a kezdő gombászok színe miatt a csiperkékkel (Agaricus sp.) téveszthetik össze, bár azoknak soha nincs bocskora, lemezeik pedig már fiatal korban rózsaszínűek, később csokoládébarnák. Közeli rokona a szintén halálosan mérgező hegyeskalapú galóca (A. virosa), amely hazánkban nagyon ritka és fenyvesekben él.

Méreganyagainak összetétele és hatása azonos a gyilkos galócáéval (A. phalloides).

A GYILKOS galóca (Amanita phalloides) kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó, világszerte közel 600 fajt számláló Amanita nemzetség egyik legismertebb képviselője.

Európában rokon fajaival együtt (fehér galóca, hegyeskalapú galóca) a legsúlyosabb – gyakran halálos kimenetelű – mérgezéseket okozó nagygombák közé tartozik. Kontinensünkön széles körben elterjedt, lombos- és tűlevelű fák alatt egyaránt előfordul.

Termőtestei nyártól őszig jelennek meg. Kalapja leggyakrabban zöldes árnyalatú, míg lemezein és a tönkjén a fehér szín dominál.

A gyilkos galóca ráadásul számtalan olyan ehető gombafajra hasonlít, amelyet Európa-szerte gyakran fogyasztanak.

Hatóanyagai miatt valamennyi ismert mérgező gombafaj között is a legveszélyesebbnek számít; a gombamérgezések okozta halálesetek döntő többségével összefüggésbe hozható. Valószínűsítik, hogy gyilkos galóca mérge ölte meg Claudius római császárt és III. Károly királyt.

Gyakori mérgezései miatt régóta kutatják méreganyagait, amelyek nagy részét már sikerült izolálni.

Ezek közül a legfontosabb összetevő az α-amanitin, ami a májat és a vesét támadja meg. Ellenszere egyelőre nem ismert.

A saját gyűjtésű vagy vásárolt gombát feltétlen vigyük el gombavizsgálatra, amit magánszemélyeknek bármelyik piacon ingyen elvégeznek!

A gyilkos galócát egy francia botanikus, Sébastien Vaillant írta le elsőként 1727-ben, aki tömören a következő szavakkal jellemezte a gombát: „Fungus phalloides, annulatus, sordide virescens, et patulus”.

Bár a phalloides elnevezés jelentése „fallosz alakú”, valószínű, hogy a tudományos név inkább a szömörcsög nemzetség latin nevéből (Phallus) ered, amelynek fajai – laikus számára – bizonyos hasonlóságot mutatnak a gyilkos galócával.

Elias Magnus Fries 1821-ben az Agaricus phalloides nevet adta a gombának, de ekkor még valamennyi fehér színű galócát ide sorolta.

Végül 1833-ban Johann Heinrich Friedrich Link vezette be az Amanita phalloides elnevezést, bár 30 évvel korábban Persoon már Amanita viridis-ként is hivatkozott rá. Louis Secretan évtizedekkel Link előtt már használta az Amanita phalloides nevet, de ezt akkor még nem fogadták el általánosan, mivel a svájci mikológus nem használta következetesen a kettős nevezéktant.

A gyilkos galóca az Amanita nemzetség eddig azonosított valamennyi halálosan mérgező faját tartalmazó Phalloideae szekciójának típusfaja. Ide tartozik többek között a fehér galóca (Amanita verna), a hegyeskalapú galóca (Amanita virosa) vagy Észak-Amerikában az Amanita bisporigera.

A gombafajnak ismert egy nagyon ritka, teljesen fehér alakja is, amelyet eredetileg A. phalloides f. alba néven írtak le de rendszertani helyzete vitatott. Legtöbbször normál, zöld színű társai között találják a fehér példányokat. A legújabb kutatások eredményeként azonban 2004-ben az A. verna var. tarda elnevezést kapta.

Az Amanita verna, mint alapfaj ugyanakkor tavasszal nő és kálium-hidroxiddal reagálva sárga lesz a húsa, ami az A. phalloides-re nem jellemző.

Kifejlett példány meztelencsigával

A gomba kalapja 4‑15 cm átmérőjű, leggyakrabban sárgászöld, olaj- vagy barnászöld színű, de esetenként – főleg esős időszakban – lehet halványabb, szürkés is. Felszínén eltérő árnyalatú, elnyúlt foltok figyelhetők meg; emiatt több szerző sugaras-szálas rajzolatúnak írja le, bár ez csak optikai csalódás.

A kalap színeloszlása is változó: sokszor a közepén látszik a legsötétebb zöldes árnyalat, néha azonban éppen ez a rész fakul ki. A kalap széle viszont csaknem mindig a leghalványabb, néha szinte fehéres. Alakja eleinte tojásdad, félgömb alakú, széle fiatalon kissé begöngyölt. Kifejlődve ellaposodik, teljesen sík is lehet. Felszíne sima, széle nem bordázott. A kalapbőr szárazon fénylő, nedves időben tapad. Általában nincsenek rajta burokmaradványok, csak ritkán tapad meg rajta egy-egy fehéres foszlány. A kalap húsa fehér, közvetlenül a kalapbőr alatt sárgászöld; maximális vastagsága 4,5‑7,5 mm.

A lemezek sűrűn állnak, a tönknél szabadon állók, esetleg nagyon gyengén tönkhöz nőttek. Vastagságuk 6‑9 mm, nem egyforma hosszúak. Színük fehér vagy krémszínű, oldalnézetben enyhe sárgás-zöldes árnyalattal. Sohasem lehetnek vörösesek vagy barnásak, és megsérülve sem színeződnek el.

Tönkje 6‑15 cm hosszú, 0,8‑1,7 cm vastag. Valamivel világosabb, mint a kalap, de ritkán mondható fehéresnek, a gallér alatt halványsárgás, a tönk tövénél kifejezetten sárga is lehet. Többé-kevésbé mindig felismerhető rajta a zöldes-sárgászöld kígyóbőrszerű mintázat.

A tönk bázisa gumós és fehér színű, bőrszerűen elálló, igen lágy bocskor található rajta, ami gyakran a talajba mélyed. A tönk felső részén lévő gallér fehéres színű, akár 3 cm széles is lehet. Hártyaszerűen lelóg, felső oldala enyhén bordázott; alja gyakran sötétebb, néha a kalaphoz hasonló színű.

Illata édeskés, mézre emlékeztető, idős korban kellemetlenné válhat. Spórapora fehér, a spórák gömbölyűek, méretük 8‑10 × 7‑9 μm.

Tömeges gyilkos galóca-termés

A gyilkos galóca Európában széles körben elterjedt gomba.

Északon megtalálható Skandinávia déli régiójában; nyugat felé Írországig, keleten Oroszország európai részéig nyúlik élőhelye.

Elterjedési területének déli határa a Balkán-félsziget, Olaszország, Spanyolország és Algéria.

Hazánkban is igen gyakori gombának számít: szinte mindenütt előfordul, ahol a számára partnerként megfelelő fafajok megtalálhatók.

A gomba ektomikorrhizásan kötődik számos lombos- és néhány tűlevelű fafajhoz. Leggyakoribb mikorrhiza-partnerei – amelyek alatt megjelenik – a bükk, a tölgy, a szelídgesztenye, a nyír, a mogyoró, a gyertyán és egyes fenyőfafajok.

Európán kívül talált galócapéldányok is ezekkel a nemzetségekkel, illetve azokon belül meghatározott fafajokkal alkotnak életközösséget. Olyan területeken, ahová a gyilkos galócát utólag hurcolták be, általában nem lépi túl a gombával együtt betelepített növények helyi elterjedési zónáját, azaz megmarad eredeti gazdanövényénél.

Néha azonban új otthonában is társulhat bennszülött fajokhoz, így például Észak-Amerikában előfordul hemlokfenyők (Tsuga) alatt. Új-Zélandon Leptospermum és Kunzea, míg Tanzániában és Algériában eukaliptuszfajok gyökérzetéhez kötődik.

Észak-Amerikából már a 19. század végén jelezték előfordulását, majd 1918-ban az Egyesült Államok keleti vidékein talált példányokról megállapították, hogy azok a gyilkos galócához hasonló A. brunnescens fajhoz tartoznak.

Az 1970-es években végül mind a keleti, mind a nyugati partvidéken sikerült bizonyítani amerikai előfordulását.

A gyilkos galóca a fakereskedelem révén a déli félteke több országába is eljutott: vannak populációi az ausztráliai Melbourne és Canberra környékén, de Uruguayban is.[ A felsorolt tájakon főként tölgyek alatt, Dél-Afrikában viszont nyárfafaj alatt találták.

Fiatal példány

Mindenkinek fel kell ismernie a gyilkos galócát, aki valaha gombát szeretne étkezési célra gyűjteni, és feltétlenül meg kell tudnia különböztetni valamennyi hasonló gombafajtól. Gyakran tévesztik össze a gyilkos galócát és a zöld színű, ehető galambgombafajokat (Russula), ezeknek azonban soha nincsen sem gallérjuk, sem bocskoruk.

A csiperkék (Agaricus) ugyan rendelkeznek gallérral, viszont tönkjük tövén soha nincsenek burokmaradványok, lemezeik pedig már fiatal korban is rózsaszínű, kifejlett példányokon barna. Az Amanita nemzetségen belül a gyakori és csak gyengén mérgező citromgalóca (A. citrina) okozhat tévedéseket.

Ez a faj elsősorban erdeifenyők alatt él, szaga rothadó burgonyára emlékeztető, kalapját burokmaradványok díszítik. A fiatal gyilkos galócák is megtéveszthetik a kezdő gombagyűjtőket, akik ehető pöfetegeknek nézik a még vélumukban rejtőző példányokat, bár a galócát kettévágva ilyenkor egyértelműen látszik a kalaposgomba-jelleg.

A gyilkos galóca által csak a közelmúltban benépesített térségekben az eddig felsorolt, hagyományos hasonmások mellett más fajokkal is összetévesztik ezt a gombát.

Ausztráliában és az Amerikai Egyesült Államok nyugati partvidékén a csíkos bocskorosgombának (Volvariella volvacea) vélt galóca délkelet-ázsiai bevándorlóknál okozott mérgezéseket. Egy alkalommal Oregon államban egy koreai család négy tagján kellett májátültetést végezni, míg Canberrában 1988 és 1998 között hét áldozata volt a gombának, köztük négy laoszi.

A gyilkos galócával összetéveszthető hazai gombafajok

citromgalóca (A. citrina)

Kalapján pettyek formájában mindig vannak burokmaradványok, szaga a rothadó burgonyára emlékeztet; nyersen mérgező, gyűjtése ezért sem ajánlott.

zöldkalapú galambgombák (Russulaceae) R. aeruginea, R. heterophylla, R. virescens

Sem gallérjuk, sem bocskoruk nincsen, lemezeik jellegzetesen törékenyek.

csiperkék (Agaricaceae)

Lemezeik már fiatalon is rózsaszínűek, később sötétbarnák; csak gallérjuk van.

pöfetegek (Lycoperdaceae)

Nem lemezesgombák, a példányt kettévágva ez egyértelműen megállapítható.

sárgászöld pereszke (Tricholoma flavovirens)

Lemezei és a tönkje kifejezetten sárgás; mérgező faj.

Mérgezése [szerkesztés]

Mint magyar neve is sugallja, a gyilkos galóca súlyosan mérgező gomba: a halálos gombamérgezések nagy részét ez a faj okozza világszerte.

Becslések szerint mintegy 30 gramm, azaz egy kifejlett kalap fele elegendő a gombából ahhoz, hogy egy felnőtt embert megöljön.

Számos ország szakhatósága emiatt még a gomba érintésétől is óva int, nem beszélve a más étkezésre szánt gombafajokkal egy kosárban történő tárolásról.Sajnos a gyilkos galóca hatóanyagai sem főzés, sem fagyasztás, sem tartós szárítás hatására nem bomlanak le.

Évtizedek óta történő alapos biokémiai kutatásokkal mára sikerült izolálni a faj hatóanyagainak döntő többségét.

Ezeket két fő csoportba lehet sorolni, melyek mindegyike a ciklikus peptidek közé sorolható: az amatoxinok és a fallotoxinok. Rajtuk kívül felismertek két további komponenst is, a fallolizint – amely a vörösvérsejteket támadja meg, és az egyelőre nagyon kevéssé ismert antamanidot.

Az amatoxin elnevezés legalább nyolc hasonló szerkezetű vegyületet takar, amelyeket 1941-ben izolált először Heinrich Otto Wieland és Rudolf Hallermayer Münchenben. Legfontosabb amatoxin az α-amanitin, amely a β-amanitinnel együtt leginkább felelős a toxikus folyamatokért.

Hatásuk az RNS II-polimeráz gátlásán alapul, ami a fehérjeszintézishez nélkülözhetetlen enzim.

A mérgezés során emiatt a májsejtekben megszűnik a fehérjeszintézis, a sejtek elpusztulnak. A máj szenvedi el tehát a legsúlyosabb károsodást, de a vesék is érzékenyek a gyilkosgalóca-mérgezésre.

A fallotoxin szintén legalább hét hasonló vegyület csoportját jelenti, valamennyi ciklikus heptapeptid.

A falloidint 1937-ben Feodor Lynen és Ulrich Wieland német vegyészek fedezték fel Münchenben. A fallotoxinok ugyan súlyosan károsíthatják a sejtmembránt, de az emberre kevésbé veszélyesek, mivel lassabban szívódnak fel a bélrendszerből. A falloidint egyébként a jó, ehető gombának tartott piruló galócában (A. rubescens) is megtalálták.

Fiatal gyilkos galócák

Ugyanazon példányok egy...

...és három nappal később

A gyilkos galóca a mérgezést túlélt áldozatok beszámolói alapján kellemes ízű gomba.

Ez a tény, illetve a tünetek viszonylagosan hosszú lappangási ideje (6-24 óra) különösen veszélyessé teszik a mérgezést, mivel a gyanútlan beteg mája ennyi idő alatt általában végzetes károsodást szenved

. A mérgezés első szakasza gyomorpanaszokkal kezdődik, majd csillapíthatatlan hányással és hasmenéssel folytatódik (gasztrointesztinális fázis).

A mérgezettnél gyakran láz jelentkezik, fennáll a kiszáradás veszélye, illetve alacsony vérnyomás, fokozott szívverés léphet fel.

A gomba elfogyasztása után 2-3 nappal ezek a tünetek enyhülnek. Ekkor lép fel a mérgezés második szakasza (hepatorenális fázis), amely során a súlyos májkárosodás következtében tapintható májnagyobbodás, sárgaság és tudatzavar (delírium) alakul ki, majd leáll a veseműködés, végül összeomolhat a teljes keringési rendszer.

Orvosi segítség hiányában a tünetek 6-16 napon belül halálhoz vezetnek.

A mérgezett személy kezelésének három fő típusát különböztetik meg:

Az elsődleges orvosi beavatkozás csak abban az esetben hatékony, ha az étel elfogyasztása után gyakorlatilag azonnal kórházba kerül a beteg; ez pedig csak kivételes esetekben történik meg a hosszú lappangási idő miatt.

Ilyenkor gyomormosást végeznek, és aktív szént adnak be nagy mennyiségben.

Nagyon lényeges a szervezet vízháztartásának és elektrolitikus egyensúlyának helyreállítása, mivel a mérgezés lefolyása során a beteg rendkívül sok folyadékot veszít.[

A mérgezetteknél plazmaferézist is végeznek. Ennek során egy készülék eltávolítja a beteg saját, méreganyagokat tartalmazó vérplazmáját, és friss vérplazmával pótolja azt.

A gyilkos galóca méreganyagainak nincs kifejezett ellenszere, de gyógyszeres kezeléssel hatékonyan növelhető a túlélés esélye.

A mérgezett nagy dózisban kap intravénásan penicillin G-t valamint szilibinint. Ez utóbbit a máriatövis (Silybum marianum) nevű növényből nyerik, és a tapasztalatok szerint hatásosan gátolja a májsejtek toxinfelvételét, emellett fokozza a fehérjeszintézist.

Ígéretes vizsgálatok folynak az N-acetilciszteinnel kapcsolatban, amely fontos májtámogató szer lehet a többi kezeléssel párhuzamosa alkalmazva.Glukokortikoidokat és C-vitamint is alkalmaznak, bár ezek előnyös hatása nem kellően bizonyított.

A súlyos májkárosodást szenvedett emberek esetében az egyetlen megoldást a májátültetés jelenti, ami mára bevált gyakorlat lett amatoxin-mérgezések gyógyítására.

A transzplantáció kockázata így is nagy, mivel mire erre a műtétre sor kerülne, általában komplikációk lépnek fel a legyengült betegnél.

A súlyos mérgezésen átesett, de nem transzplantált betegek is általában maradandó májkárosodást szenvednek. Ugyanakkor a klinikai tapasztalatok azt mutatják, ha valaki a gombafogyasztást követően 36 órán belül kórházba kerül, jó eséllyel éli túl a mérgezést bármilyen tartós egészségromlás nélkül.

A gyilkos galóca híres áldozatai 

VI. Károly német-római császár

Történészek szerint számos jól ismert történelmi személy esett ennek a gombának – vagy valamelyik rokon Amanita-fajnak – áldozatául.

Ezek között találunk véletlen eseteket és szándékos mérgezéseket egyaránt. Az állítólagos áldozatok között meg lehet említeni Claudius császárt, VII. Kelemen pápát, Nariskin Natália orosz cárnét és III. Károly magyar királyt.

R. Gordon Wasson számolt be az említett uralkodók halálának körülményeiről. Némelyikről kiderült, hogy a galócának semmi köze nem volt az esethez.

VII. Kelemen pápa (1478-1534) halálát megelőző betegsége például öt hónapig húzódott, ami egyértelműen bizonyítja a gyilkos galóca „ártatlanságát”.

Nariskin Natália (1651–1694) a korabeli feljegyzések szerint nagyobb mennyiségű ecetes gombát evett halálát megelőzően, de nem tisztázott, hogy maga a tartósított gomba volt-e mérgező vagy egyszerű ételmérgezésről volt szó.

III. Károly magyar király (1685–1740) – aki VI. Károly néven egyben német-római császár is volt – a sült gomba elfogyasztása után gyomorfájásra panaszkodott, ami tíznapos betegeskedést követően halálhoz vezetett: ez akár lehetett amatoxin-mérgezés is. Károly halála vezetett az osztrák örökösödési háborúhoz (1740–1748), amiről Voltaire megjegyezte, „egy tál gombán múlott Európa jövője”.

Claudius (Kr. e. 10 – Kr. u. 54) császár esete jóval bonyolultabb. Ismert tény, hogy Claudius a császárgomba (A. caesarea) nagy kedvelője volt. Halálát követően elterjedt a nézet, mely szerint a császárgomba helyett gyilkos galócából készítették ételét. A római történetírók – köztük Tacitus és Suetonius – szerint inkább a gombás ételbe kevertek utólag valamilyen mérget./forrás:Wikipédia/