Járkálok a fóthi parkban.

Magam sem tudom hogyan jutottam ide. A fasor hűvös volt, és ide vezetett. Sem emberrel sem kocsival nem találkoztam. Mindössze szarkamadarat láttam az úton, amint egyik fáról a másikra átszálltak.

Milyen járatlan vidék!

A parkban sincs senki. Csak hallgatva álló, meg magas fű. Ha nem a véletlen a vezetőm, soha el nem jöttem volna ide. A kertészollót nem szeretem: a nyírott fű, meg a nyírott fa kedvem ellen való látvány. Mire való, hogy ember igazítson a természeten.

De itt a természetnek nincs borbélya. A fák mintha maguktól nőttek volna ki a földből. Csak éppen hogy fiatalok. Öreg anyafát nem látok sehol.

Ilyen fiatalok lehettek a fák, meg a füvek Mózes paradicsomában.

Valami üde bibliai hangulatnak a varázsterületébe jutottam. Zöld fű és zöld fák; összeboruló bokrok. Köröskörül kedves és szent komoly csöndesség.

Egy bükkfacsoport van előttem. Mint hét testvér ölelik egymást. Leheveredem a hét testvérfa árnyékába, a puha fűbe, és a paradicsomban érzem magamat.

Én vagyok Ádám.

Mire gondolhatott Ádám, mikor még egymaga heverészett a gyöpön, a bükkfák árnyékában? Arra, hogy egyedül van. Mi is volna abban különös, ha e smaragdzöld lombos, árnyékos mindenségből előlebbenne a hosszuhajú, ős-szépség, és kiváncsi, meleg szemekkel nézne reám?

Mózes bölcs ember volt, és a biblia igaz könyv. Csakhogy Mózes nem az 1645-ik esztendőnek írt Kr. e., sem az 1895-ik esztendőnek Kr. u., hanem az évetlen időnek írt, az évetlen idő minden nemzetének. Az ő bölcsességét meg kell hámozni, hogy hozzájuthassunk. Ime a későbbi idők világító értelmü bölcsei egy-egy emberéleten át csigázták fölebb a lámpásukat, hogy az élet titkába beleláthassanak és belemutathassanak. S mikor elérkeztek a magasság tetejéhez, ott Mózes világosságával találkoztak, amely az övéket elnyelte. Abban a gyermekmesében, amibe ő a kezdetet beleformálta, benne van minden bölcsesség. A későbbi bölcsek ezer meg ezer nehéz kötete el van mondva a bibliának két első levelén. A gyerekértelemnek szép. A férfiértelemnek érthető. Valamennyinek igaz.

Az az ember mindent tudott.

Az első ember íme ott van a paradicsomban. Szép kert az: fák vannak benne, meg virágok. Öntözi folyóvíz.

Hát mi is szebb a világon, mint a folyóvíz mellett a fák meg a virágok. Mink, a későbbi évezrek ember-fajtái ugyanhát azt gondoljuk, hogy jobb és szebb a sima, kemény mozaikon járni, mint a gyepen. Nem fákért, hanem márványoszlopokért sóhajtunk. Inkább ülünk freskókkal cifrázott falak között, mint az eleven falombok alatt. És hát nekünk szebb a rézcsapos-vízvezeték, mint az éggel egyszínü folyóvíz, amibe kákák, sások meg nefelejcsek hajladoznak. Az asszonyainknak meg ugy tudjuk, hogy szebb a felsütött és összeszorongatott haj, mint a lehullámzó. Szebb a fűzővel összekeményített derék, mint a szabadon mozgó. És szebb a steklis cipő, mint --- oh hiszen szép női láb talán nincs is már a világon!

Azonban az első emberek minderről még nem tudnak semmit.

Az ember elképedve gondol arra, hogy milyen műveletlenek. Sem irni, sem olvasni, sem számolni! Járni gallér és tunika nélkül! Nem verni zongorát! Nem beszélni bálról, hangversenyről meg szindarabokról! Nem olvasni reggelenkint hirlapokat! - Elképzelhetetlen! Ők bizony csak élnek, éldegélnek a fák alatt, a virágok között, a folyóvizek mellett. Elméláznak a falevelek mozgásán, a fűszálak hajladozásán. Megállnak egy virág fölött és gyönyörködnek annak pompájában. Lefeküsznek egy csiga mellé és érdeklődéssel kisérik annak a sétálását. Nézik a felhőket. - Lehet nézni reggeltől estig. - Fürödnek a folyóban és megtörülköznek a napsugarakban. És mikor a nap leereszkedik az égről, azt mondják: este van. A kunyhó előtt a fűre heveredve nézik a csillagokat meg a holdat. Mindig ugyanaz a hold kél útra az égen, és mindig ugyanazok a csillagok jelennek meg a sötét magasságban, de azért az mindig más, jóleső, megnyugtató, szelíd álomba mámorosító látomány.

A mi pásztoraink ma is gondolkozás nélkül való életet élnek. A tót pásztor kosarat köt meg tilinkót farag, de a magyar pásztor bizony csöndes szemlélődésekben tölti az egész napját. A botjára támaszkodva, vagy a subáján hasalva, félnapig elnézi a messze kékelő hegyeket, az esti rózsaszinü felhőzetet, a Göncöl szekerét, a bujdosó holdvilágot. Szelíd és emberi léleknek való mulatság ez. Lisztet sem lehetne egész nap hallgatni, kánkánt sem lehetne egy hétig folytonosan nézni. Az unalom csakhamar az ember szeme közé ásít.

Csak a természet ölén nincs unalom soha.

Hogy és mint élnek Ádámék, jóformán maguk sem tudják. A fákon, bokrokon, fű között meg vízben mindig van ennivaló. Husleves, angolos pecsenyék, franciás mártások, magyaros fűszerek, - nem kivánják egyiket sem. Ők még úgy jöttek a világra, hogy nekik a gyümölcs teljesen kielégítő táplálék és a víz jó ital. Kivánságuk nincsen, tehát dolguk sincsen. S mert dolguk nincsen, munkájuk sincsen. Szeretik egymást, tehát boldogok.

Ime az emberiség helyzete a fák és füvek között, a folyók partján: egyszerü életmód - kevés kivánság - semmi dolog, - szeretet.

Ez a paradicsom.

Mindebből csak egy az, amire a huszadik vagy Isten tudja hányadik század gerincéről visszasóhajtunk: a semmi dolog.

- Ki szeret dolgozni?

- Senki.

- És ki az aki annélkül meg tud élni?

- Senki.

A királyok is dolgoznak. Az uralkodás rettenetes munka. Mert minden mozdulat dolog, amit nem a maga kedvéből tesz az ember. Amit kedvéből tesz, az már élvezet. A tőkepénzesek is dolgoznak: a tőkepénz biztosítása és öregbitése, a folytonos aggodalom: munka. Az öltözködés is munka. A társadalmi élet törvényeinek megtartása - az is munka. Az egész emberiség rabszolgákból áll. A lelkek láncban és kötelekben. A korszellem a zsarnok: az óráknak nevezett gépek, - azok az ő mutatóujjai. Micsoda szerencsétlen az, akire ezek a mutatóujjak reggeltől estig rá vannak irányozva. Micsoda szerencsétlen az, aki másnak vet, másnak arat! S miben különbözik az úri napszámos sorsa a paraszt napszámosétól, ha csupán ammiatt kell dolgoznia, mert gallér és kabát nélkül kánikulában sem mer megjelenni az utcán, leves és hus nélkül nem tud megélni, éshát gyermekei vannak, nekik a jövendő időnek napszámos-jelöltjei: irni fognak reggeltől estig unalmas tintából, unalmas számokat, unalmas betüket. Este kimerülten dőlnek alvásra. Reggel meg sietve öltözködnek, hogy el ne késsenek a munkától. És élnek kövek között drága barlangokban, a bölcsőtől a koporsóig. A gallér, - a husleves, - a civilizáció!

- Érdemes ezért születni?

Pedig hogy a füvek meg a fák, meg a folyóvizek után mennyire sóvárog a kiszikkadt lélek, azt látom vasárnaponkint a városligetnek nevezett porfészekben, ahova a délutáni órákban ezerével tódul ki a sokaság: s bár száz emberre jut egy fa, egy emberre egy fűszál, az arcok megpirosodnak, a szemekben az élvezet fénye ég! Minden arcról az tükrözik: milyen jó zöldben! milyen kedvesek a lombok! milyen szép a kék ég! és milyen szép a kék tó!

Előttem egy szál rezgőfű emelkedik ki a zöldből, a Mária-könnye-fű amint nem a M. T. Akadémia nevezi, - annak a szárán egy kis katicabogár sétálgat. Mennyivel jobb a sorsa ennek a kis bogárnak, mint akármelyik méltóságos aranygalléros ezredesnek. Független. Se gondja, se dolga. Kél amikor akar. Alszik amikor akar. Ha kedve tartja vadászik. Ha a szive kivánja szeretkezik. Virágról virágra röpköd. A holnappal nem törődik. Kirukkolnia soha nem kell. A generális le nem hordja. S a fizetése csekély mivoltán nem kesereg. A kutya meg a macska is azt hiszem pogányul mosolyognak affölött hogy mi egész nap dolgozunk és egymás előtt hajladozunk. A szabad állatok sajnálattal vagy megvetéssel nézhetnek reánk. Csupán magunk tartjuk magunkról, hogy mi az élőknek okosai vagyunk.

És a paradicsomból való elmenésünket mind az okozta, hogy az ördög a tudás fájához vezette Ádámékat. Micsoda magból kelt ki az a fa, ma már nem tudjuk, de a gyümölcseiből jókora zsardinettókat költünk el mindennap. Talán nem is magból kelt az a fa, hanem vérből, az Ábel véréből. Gyümölcsének az első falatjából megtudták, hogy van elmulás. A második falatból megtudták, hogy az erő úr lehet, a gyengeség meg rabszolga lehet.

A szeretet Ábellel együtt elmult a paradicsomból s helyette beköltözött a félelem.

A szeretetnek csak fészekre volt szüksége. A félelemnek kőfalu várak kellettek. A szeretetnek csak csókja volt. A félelem fegyvert fogott.

Akkor az ember elvesztette a paradicsomot.

Vajjon vissza fog-e térni valaha? Vissza fog-e térni az emberiség a fák alá, a füvek közé a folyók partjára, és fogja-e szemlélni esténként egymást átölelve a holdat, csillagokat!