Minden decembernek az első vasárnapján Jánosffy Jánoshoz utazom.

 

 

 

Jánosffy Jancsi régi barátom. Együtt nőttünk fel a tudományok csarnokában. Bizony nem vittük sokra. Ő paraszt lett, de legalább van pénze. Én meg úr lettem, de pénzem, nincs soha.

 

 

 

Most, hogy nála voltam, azzal ver föl hajnalban, hogy keljek föl, mert medvét jelentett a kerülő.

 

 

 

- Vigye a manó a medvédet, - feleltem, azaz, hogy csak intettem a kezemmel.

 

 

 

Mert tudnivaló, hogy Jánosffy Jancsi siket. Annyira siket, hogy mikor nyáron belevágott a mennykő a granáriumába, örömtől sugárzó arccal fordult az ajtó felé:

 

 

 

- Szabad.

 

 

 

Azt hitte, megjött a hallása.

 

 

 

Hát mondom, nem éreztem semmi kedvet a medvevadászatra. Már tavaly kijelentettem neki, hogy nem érdekelnek a vadállatai, vagy pedig hozasson becsületes puskát. Jancsinak ugyanis öt puskája van, de azok közül négy a Rákóczi-fölkelésből való. Az egyik puska a trencséni csatában hátrafelé sült el; de hogy melyik puska volt az, Jancsi már elfelejtette.

 

 

 

Jancsival nem lehetett beszélni. Ő azt hitte, hogy az Isten minden embert vadásznak teremtett és hogy nagyobb érdekesség nincs a világon, mint ha medve jár a Horgos-erdőn.

 

 

 

Nekiöltözködtem hát nagy-kedvetlenül. Kiválasztottam a legkönnyebb kovás-puskát. (Legalább is tizenhat kiló volt.) Az övembe három tőrt akasztottam; a zsebembe meg bedugtam egy kétkötetes Jókait.

 

 

 

Mert ugy szoktunk vadászni, hogy Jancsi reggeltől estig dühös türelemmel lesi a semmit; én pedig belehuzódom a bundámba és regényt olvasok.

 

 

 

Most is úgy történt.

 

 

 

Jancsi a szakadék partján foglalt állást; engem pedig egy távolabb álló kökénybokor mellé küldött.

 

 

 

A kerülő bement a hajtókkal az erdőbe.

 

 

 

Letettem magam mellé a kovás-puskát és beleguggoltam a bundámba. Szivarra gyujtottam és hozzáfogtam a regényolvasáshoz.

 

 

 

A levegő csipős volt. A völgyben könnyü köd ült. Jancsi mozdulatlanul állott tőlem körülbelül ötven lépésnyire.

 

 

 

Olvasás közben arra gondolok, hogy nincs fa a közelemben; és ha a medve előbukkan, és a puska el nem sül, nem tudok hová mászni.

 

 

 

Körülnézek, hát látom, hogy egy hajitásnyira tőlem valami köpüforma alkotmány sötétlik. Vagy kukoricahalom, vagy csőszkunyhó. Annál jobb: bizonyosan van benne szalma is; belehuzódom.

 

 

 

Fölvettem hát a puskámat, és hogy Jancsi meg ne lásson, lehajoltan lopództam el a buckák mögött a jelzett hely felé.

 

 

 

Szalmakunyhó volt.

 

 

 

Alig vagyok tőle öt lépésnyire, egyszercsak:

 

 

 

- durr!

 

 

 

Nagy lövés hallatszik.

 

 

 

És elfütyül a fülem mellett a golyó.

 

 

 

Durr! - hangzik a második lövés is, és belecsattan a Rákóczi-puskám csövébe.

 

 

 

- Megbolondultál! - kiáltottam.

 

 

 

Szaladásra fogom a dolgot, és egy-két ugrással bentermek a kunyhóban.

 

 

 

A bundám béléséből lehasad egy darab az ajtófán. Visszafordulok és föl akarom venni, de Jancsi megint rámdupláz.

 

 

 

No ennek a fele se tréfa.

 

 

 

- Mit tegyek? Ha kidugom a fejemet, belelő. Ha benmaradok a kunyhóban, rámgyujtja.

 

 

 

Sok időm nem volt elmélkedni. Kitoltam a kunyhónak a tulsó oldalát, és az árokba ugrottam.

 

 

 

Persze hazamentem.

 

 

 

Etelkának, a Jancsi feleségének, azt mondtam, hogy meguntam a lesést. A jó lélek csaknem felsikoltott, mikor a szép, városi bundám bélését meglátta.

 

 

 

- Összevarrom, - szólott az asztalfiókjában keresgélve.

 

 

 

- Ne bántsa, - feleltem, - majd holnap megkeresem a foltját.

 

 

 

És végigheveredtem a kanapén: olvastam regényt neki is.

 

 

 

Napszállat után megjön a Jancsi. Az orra veres, mint a paprika. A szeme ragyog.

 

 

 

- No hol a medve? - kérdezzük tőle.

 

 

 

- Mi?

 

 

 

- Hol a medve?

 

 

 

- Dehogy is vagyok kimelegedve.

 

 

 

- Hol a medve? - ordítom a fülébe, ugy, hogy az ablakok rezegtek.

 

 

 

- Várjatok, - felelt, - hadd szusszanjak egyet. Medvével harcoltam. Nem bolondság.

 

 

 

Levetkőzött, azután beöntötte a forró borlevest.

 

 

 

- Hát - szólott ekkor - kár hogy hazaszöktél. Épp a te irányodban jelentkezett a medve, alig félóra mulva.

 

 

 

Óriás nagy barom volt. Lehetett egy ölnyi magas. Akkor pillantottam meg, mikor a csőszkunyhó felé sietett.

 

 

 

Én se vagyok rest: ráeresztek egy lövést. El is találom a hátulsó ballábát. Kínosan elbődül, és sántitva menekül a csősz-kunyhó felé.

 

 

 

Rádurrantok másodszor is.

 

 

 

Az én medvém eltünik a kunyhóban.

 

 

 

- Megvagy mackó! - gondoltam.

 

 

 

Belökök hamarosan két patront a puskámba, és a csősz-kunyhóhoz futok.

 

 

 

Várt a gonosz. A fejét kidugta. Ráduplázok.

 

 

 

Visszahuzódott.

 

 

 

Megint megtöltöm a puskámat, és dirr-durr, beeresztem a két lövést az ajtón.

 

 

 

A medve dühösen morog odabenn.

 

 

 

Benézek hozzá, hát látom, hogyan tépi a szőrét és dugdossa be vele a sebet. Mert ugy szokta a medve.

 

 

 

Megint töltök és megint belövök rája.

 

 

 

Erre rámbőszül az állat: dühösen kifordul.

 

 

 

Két lábra áll. Három fejjel magasabb, mint én. A két szeme, két tüzes golyó. A szája habzik. Az agyarait csattogtatja és a két első lábát az égnek emeli: rohan rám egyenesen.

 

 

 

- Jézus Mária! - kiáltja Etelka.

 

 

 

Jancsi hősi mozdulatokkal folytatja:

 

 

 

- Elgondolhatjátok, hogy nem volt időm többször megtölteni a puskámat. Rád gondoltam édes Etelkám és az Istenre. Majd ennek kiáltok egyet, de nem látom persze sehol. Gondoltam is, hogy hazaszököl. No azzal előkapom a tőrömet, és elszántan várom, hogy a medve rám borul.

 

 

 

Nem is késett. A körmét rémesen rám horgolva esik nekem.

 

 

 

Más ember megijedt volna, de én nem vesztem el a higgadtságomat: hirtelen leguggolok, a balkaromat védőn tartom magam elé, avval beledöföm a tőrömet markolatig.

 

 

 

Etelka rémülettől sápadtan kérdezi:

 

 

 

- Sziven találtad?

 

 

 

- Mi?

 

 

 

- Megölted?

 

 

 

- Dehogy lőttem, mondom nem volt időm lőni.

 

 

 

- Azt kérdi a feleséged, - harsogom a fülébe, - hogy megölted-e?

 

 

 

- Nem. A szurásom a hóna alá siklott. Összeölelkeztünk. Én aztán olyan erővel fogtam át a derekát, hogy a bordái ropogtak. A medve nem tudta használni a körmét, de én se a kezemet. Itt tartottuk egymást átkarolva tovább egy óra hosszánál. A medve forró lehellete szinte égette az arcomat. Bizonyosan harapott volna a fene féreg, de annyira nyomtam a fejemmel, a fejét, hogy nem tudott mozdulni. Folyton azon reménykedtem, hogy majd csak előjönnek a hajtók és agyonverik. De bizony hiába vártam.

 

 

 

Végre is éreztem, hogy az erőm lankad. Vagy én halok meg, vagy a medve - gondoltam. Eleresztettem hát hirtelen és olyat rugtam a hasába, hogy egyszerre összelöttyent. Ekkor mit gondoltok mi történt?

 

 

 

- Agyonlőtte a kerülő.

 

 

 

- Dehogy. Hátat fordított és ujra befutott a kunyhóba. Én gyorsan a puskához kapok: belevetek két patront, azzal dirr-durr, bele a kunyhóba!

 

 

 

Várom, hogy mozog-e?

 

 

 

Nem mozog.

 

 

 

Benézek, hát akkor látom, hogy odabe világosság van: tulfelől szakadás a kunyhó falán.

 

 

 

Áttörte a kunyhót. Elfutott.

 

 

 

Utána pillantok, hát már akkor az erdőszélen sántikált.

 

 

 

Mikorra ujra megtölthettem a puskámat, el is veszett a szemem elől. Mármost képzelhetitek, mennyire boszankodtam. Legalább az egyik lábát szerettem volna levágni. Hanem azért mégis hoztam róla egy emléket.

 

 

 

- Mit?

 

 

 

- Mit? Egy darabot a bőréből, amely birkózás közben leszakadt. Itt van. Nehogy azt higyjétek, hogy meséltem.

 

 

 

Azzal Jancsi kibontotta a tarisznyáját, és nagy diadalmasan elénk vágta a bundámból kiszakadt bélésdarabot.