Mikor a tél első szele végigsöpör a tájékon, a sok bogár bezzeg búvik mindenfelé: ki a földbe, ki a fakéreg repedéseibe, ki a kövek alá. Jó volna ha bundát árulna ilyenkor valaki, de még olyan szücs nem akadt, aki bogárbundát is csinálna.
Az eresz alja ilyenkor tele van kaszás pókkal. Oda huzódtak a szél elől. S ha a szél eláll és kisüt a nap, odamászik a kaszás pók a fal napos részére és aluszik jóizüen, mert ő éjjeli bogár.
Furcsa jószág az a kaszás pók. Elgondolom, hogy ha az embernek akkora lába volna a testéhez képest, mint a kaszás póknak, hát könnyen átlépnénk még a tornyokat is.
De az Isten őrizzen meg bennünket akkora lábaktól. Nem győznénk nadrágra költeni. Nyolcágu nadrágot kellene viselnünk és egy nadrág belekerülne tán ezer koronába is.
A kaszás póknak bezzeg nem kell nadrág. Hosszu, vékony lábait elnyujtva aluszik a fal valamelyik szögletében. Csak este dörzsöli ki az álmot a szeméből és azt mondja:
- No, most már gyerünk vadászni, mert éhes vagyok.
Lehet olyan, aki azt gondolja mostan, hogy a kaszás pók nekirugaszkodik a hálókészitésnek és a hálónak a közepébe fogja várni a vadat, mint más pókok szokták.
Bizony nem vesződik ő azzal.
Szépen lesétál a falról, és nézi, merre vannak az aprófajta puhatestü bogarak. Legjobban szereti a levelészeket, meg az icurka-picurka pókokat. Úgy ugrik rájok, mint a macska az egérre, s egy-kettő: befalja.
Reggel aztán, mikor már jóllakott, megint felmászik vagy a falra, vagy valami fára és hosszu lábait elnyujtva szunyókál.
Kommentáld!