Tavaszszal, mihelyt az első virágok megjelennek, a kis méh kidörzsöli az álmot a szeméből, megrázogatja a szárnyát és kirepül.

Köszöntelek szép nap, köszöntelek édes virágaim! bizonyára ez az első gondolata.

És jókedvü zengéssel száll virágról-virágra, ibolyáról almafára, almafáról pitypangra, pitypangról a fűzfa aranyos barkáira.

A virágban illatos édesség rejtőzik, meg sárga virágpor. Az kell őneki. Rárakja a lábaszárára és mikor már annyira meg van terhelve, hogy többet már nem bir el, lassú és nehéz röpüléssel hazaszáll.

Otthon már várják a pajtásai. Amint hazaérkezik, leszedik róla, amit hozott. Hatszögletü kis viaszlyukakba rakják. A méh pedig ujra elszáll, hogy hordja az édességet.

Egy-egy kasban húsz-harmincezer méh dolgozik ilyeténképpen, napról-napra, hétről-hétre, mig végre őszszel úgy tele van már a kas mézzel, hogy több nem fér bele.

Akkor a méhek betapasztják viasszal a kas ajtaját és azt mondják:

- Most már jöhet a havas tél, nem veszünk éhen.

A méhek épp úgy társasan élnek, mint az ember. Társasan is dolgoznak. Királyt is választanak maguknak, csakhogy náluk a király mindig asszony.

Azonban a felséges méhkirály nem foglalkozik politikával. Az ő gondja csak az, hogy a méhek nemzetsége soha ki ne vesszen.

Dehát hogyan lehet ez?

Úgy, hogy minden évben egynéhány ezer icurka-picurka tojást rak a sejtekbe, s azoknak, mikor kikelnek, az öreg méhek átadják a régi kast a meglevő mézzel együtt; ők maguk meg kimennek a kasból, és uj tanyát keresnek a világban.

Ezt a kivonulást nevezzük rajzásnak.

Gyönyörüség nézni a rajzást: micsoda sürgés-forgás, nagy röpködés az, micsoda izgalom. A levegő tele van ide-oda cikázó méhvel és zugással. Várják a királyt.

Amint a király kibuvik a kasból, sok ezernyi népe is fölkerekedik és röpül vele, amerre ő megyen.

Régente az emberi népek is így vándoroltak. A magyarok is, a vezérüket követve jöttek át Ázsiából Európába, hogy itt megtelepedjenek.

No a méhek sohasem járnak ilyen nagy utat.

A gazda, akinek a kasából kiszálltak, résen áll és amint a méhei fölkerekedtek, szalad egy üres kassal utánok, és mihelyt eléri őket az első pihenőhelyen, belesepri az egész csomót az üres kasba.

A méhek királya örül, hogy van már uj tanya, nem is hagyja el. A népe pedig ujra megkezdi a gyüjtés munkáját.

Régente az emberek úgy jutottak a mézhez, hogy kénfüsttel megfojtották a méheket. Ma már nem történik a méz elvétele ilyen kegyetlenül. A kasokat ma már úgy készitik, hogy hátul ki lehet szedni egy-egy darab lépes mézet, anélkül, hogy e miatt csak egy méh is elpusztulna.

A méhek bizonyára boszankodnak, hogy az emberek számára is kell gyüjteniök, de a jó lakást nem akarják emiatt elhagyni.

Igy aztán jut is, marad is.

*

Tegnap volt az első tavaszi enyhe nap s ma már a méhek megkezdték a hordást. Bejártam a rétet, hát egypár kikericset és nefelejcsforma virágot láttam.

Egy méh a kaptár bejáró lapján bikamódra nekiment fejjel két érkezőnek, akik közül egyik meg volt rakodva. Azok homlokot érintettek vele, azután kikerülték és bementek a lyukon. Ez is utánok igyekezett. Az egyik kijövőnek öklelt ekkor neki. Ilyen öklelődzést azelőtt is láttam, de azt hittem: idegen méhet zavar el így az őr. Több méhünk nincs, mint az az egy család, így hát az egész érthetetlen.

Nyitott ablaknál szenderegtem ebéd után. Dongás ébresztett fel. Megismertem, hogy méhdongás és nem dongólégy. (Ezt tegye kótára valaki, ezt a különbséget!) Felnyitom a szememet, hát látom, hogy a méh Feszty három olajképét dongja be, épp olyan szárnyalással, mint a virágcsoportok fölött szoktak lengeni. Legtovább zengett a fehérruhás nőnél.

Talán azt gondolta: virágok vannak a falon.

(1899. III. 12.)