Künn esik a hó. És én a kályha mellett ülve, a vadrózsára gondolok.

Micsoda bájos, egyszerü virág! Semmi pompa, semmi cicoma, illat is alig észrevehető. És nekem mégis kedvesebb, mint a kertek bóditó pompáju, buja kövér rózsái, amelyek szinte fojtogatnak a leheletükkel.

A mult nyár elején lenn voltam Jegenyén. Ez a Jegenye fürdő volna, ha fürödnének benne az emberek. De Erdélyben több a fürdő, mint a fürdővendég.

Akkor egymagam voltam ott, Jegenyén.

Valami különös nagy szomoruság borongott akkoriban rajtam. Nem voltam se beteg, se szerencsétlen, se reményeimben csalatkozott, és mégis szomoru voltam. Az ég is néha elborul, és nem tudjuk, miért. A felhők jönnek és mennek, s nem tudjuk honnan és hová. Kivitettem az erdőszélre egy pokrócot, és azon feküdtem egész napon át.

A fekvőhelyemtől alig öt lépésnyire egy nagy rózsabokor piroslott. Virág minden ágán. Sötétzöld csipkék minden virág körül.

Fejemet egy nyaláb szénára hajtva, félig ébren, félig szendergő állapotban órák hosszán át nem láttam egyebet, mint ezt az egy virágos rózsabokrot. Néztem és néztem azzal a bágyadt egykedvüséggel, amivel az eget nézi a fáradtlelkü ember, és jól esett szememnek, lelkemnek, hogy ez a rózsabokor volt előttem.

És amint néztem, ugy tünt fel nekem, mintha az is olyan szomoru volna, mint én.

Hogyan lehet akármi bokor is szomoru?

Nem tudom.

De az volt. Az árvaság és elhagyatottság érzett ki belőle. Szomoru volt minden ága, minden virága, levele. Talán a hely tette azzá, mert az erdőn túl már nincs egyéb, csak a kopár dombok, meg a nagy égboltozat. Talán az, hogy ilyen egyedül egymagában állt ott, mint az eltaszitott gyermek. Mintha szólani vágyott volna. Mintha azt kérdezte volna:

- Minek születtem? Kinek nőttem fel? Miért virágzom, ha senkinek nem kellenek a virágaim? A fák nagyobbak, mint én, de nem ilyen szépek, mint én vagyok. És minden fának van társa, csak nekem nincsen. A tavasz eljött és én kivirágzottam. Az ősz eljön és én elhervadok. Senki nem örül a virágzásomnak. Senki nem búsul a hervadásomon. A tél hava is rám következik, és akkor a holt bokor fölött varjak szállonganak.

Gondolataimnak melódiájaképpen mély dongással keringél felém egy sárgaöves fekete bársonyos poszméh. Olyan alacsonyan repül, hogy szinte érinti a füszálakat. Leereszkedik egy vörös lóherevirágra és belédugdossa az orrát, azután ujra felbúg és a bokrot is körül dongva tovaszáll a fűtengerben.

Mély álló csend maradt mögötte.

A bokor mintha elmélkednék, hallgatóznék e görögfűillattól áthatott csöndességben.

Különös csöndesség!

Beszéd van benne. A fák meg a fűszálak beszéde. Rózsák sóhajtása. S valami vég nélkül való zene, aminek hangja nincsen s mégis ugy rémlik, mintha örökkön hangzanék.

Domokos ott ült mögöttem a gyepen, és pipázott. Ez a jó székely ember vendégszolgája a fürdőnek. Milyen szegény és milyen nyugodt! Cigányleányt vett el feleségül, egy nagyszemü tömpe orru cigányleányt, aki mindig nevet, és aki vastag ezüstgyürüt hord az ujján. Nem sok pénz fordul meg a kezükön, de azért nem nyomorognak. Délben láttam, hogy Domokos felmászott a szederfára és rázta a feleségének. Az ám: a feleségének meg a kacsájuknak. Mert egy kacsájuk is van. Mikorra nevelik, nem tudom. Lehet, hogy szent Domonkos napjára; lehet, hogy karácsonra.

Hát ez a Domokos egész nap velem volt. Hogy én hallgattam, ő is hallgatott. Nem beszélt a jó ember, csak mikor kérdeztem.

- Min gondolkozik, Domokos? - szólaltam meg egyszer, hátrafordulva.

- Nem gondolkozom én istálom, sömmin se.

- Nem lehet az Domokos: az élő embernek mindig forog valami az elméjében.

- No az enyimbe nem forog istálom, csak néha-néha.

- Szakitson, - mondom, - egypár virágot arról a rózsafáról.

Egy darabig előttem hevertek a virágok. Mi szépek, üdék, bársonyosak. Az ember fehérülni érzi a lelkét, amig nézi. Olyanok, mint annak a jegyzőleánynak az arca, akit egy pünkösd-napon hazakisértem az erdőn. Az is ilyen halovány volt, mint ezek közt a leghaloványabb. Aztán, mikor elbucsuztunk az erdő végén, mondott valamit nekem, és megszoritotta a kezemet. És akkor olyan pirossá vált, mint ezek között a legpirosabb.

Soha nem láttam többet. Egy év mulva eltemették s azt irták rá a koporsójára:

Élt 17 évet.

Ez a leány jut most eszembe. Ha az ember virággá változik a halála után, ő is vadrózsa most. Valahol az erdőszélén áll egyedül. És a csöndességben kitárja harmatos virágait.