Gáspár, Menyhért, Boldizsár Hatodik éjszaka tombolt a szélvihar. Ha ellankadt, mintha csak azért, hogy a sivatag fölkorbácsolt homokja kis időre megnyugodjon, betemetve élőt s élettelent. Jól tudta ezt Gáspár, aki visszatérőben napkeleti hazájába, már három napja rostokolt két társával a valahai oázisban, melynek maradéka némi védelmet nyújtott az odavetődött utazóknak, bár forráskútját rég elnyelte a hatalmát mindig visszahódító végtelen.

 

Ők hárman utaztak már viharos tengeren is; hullámai megnyílnak a hajónak, s hamar bezárulnak mögötte - vagy fölötte. A sivatag másként méri az időt: hullámai emberi szemnek észrevétlen-lassan hömpölyögnek, áldozataikat kegyetlen-lassan hantolják el. Ha futóhomokba téved az utazó, az ritkán nyeli el egészen: skorpióknak szállást nyújtó, kiszáradt koponyájának segélykiáltásra tátott szája hadd rettentsen el másokat. Tán van jó ember, aki a hajótörött idegent a tengerből kimenti - mint Gáspár is tette korábban, Tauruszból hazafelé -, de a homok engesztelhetetlen öleléséből senki sem menthetné ki barátját.

 

Tudta ezt Gáspár. Miért is hagyná el a pár tamariszkusz, s a kútból valaha kiásott, vállmagasig felrakott kövek adta oltalmat? Gondolatban inkább Mithrához és tizenkét kísérőjéhez fordult. A Legyőzhetetlen Napistenhez, aki - ha feláldozza is magát az emberiség megváltásáért - évről évre újjászületik: mindörökké. Mint ahogy Gáspár is újjászületett, amikor a bikaáldozás rítusában a vérrel lemosta mezítelen testéről bűneit. S hite azóta is erősödött a kenyér- és vízáldozásban.

A legritkább-drágább kincsek kalmára csak bölcs, felszenteletlen papja, egyszerű mágija volt Napistennek. Útitársa, Menyhért, mint minden párthus herceg, Mithra főpapjának, s a Napisten szűzi anyjának, Anahitának volt - mai szóval - bíboros püspöke. Boldizsár pedig, kinek királyi elei még III. Alexandrosz macedón király hadjáratakor kerültek állítólag nyugatra, tán túszként, s tértek vissza gazdagon Gangesz-parti, sötét bőrű népükhöz.

 

Gáspár Varunának s Indrának nevezte Napistenét, bár tudta: amiként egy s ugyanaz a Nap kél az égre minden hajnalon, Isten is egy van, akárhány néven nevezik is a sokféle nyelven. Útitársa, öreg barátja, Boldizsár is Mihrnek nevezte az Atyák Atyját, mások Bélnek, Marduknak meg Zeusznak vagy Mylattának. Bejáratos volt Heródes udvarába is, kinek népe meg sem nevezi az Egyistent. Ismerte a római légiók Mithra-hitét - ők benne a győzedelemre vivő, az emberiség megváltásáért, a Pax Romanáért minden kínt, a keresztre feszítést is vállaló, megtestesült férfiasságot látták.

 

Gáspár tudta, hogy minden nép főistenei - kalmárútjain találkozott több százzal - az isteneik Isteneinek a nevei. A mindenhatóság más módjainak megszemélyesítései. Ő sosem képzelte el emberi alakban Mithrát, még ha az olykor emberként jelent is meg hívei között. Gáspár - miként Boldizsár és Menyhért - szemében is Mithra isteni lényege mindig meghaladta az emberi ésszel felfoghatót, a kézzelfoghatót.

 

A sivatagi, életeket követelő homokviharban sem ígéretekkel kiengesztelhető, embertermészetű s -arcú Istenhez fordult, hanem egyszerűen egynek ismerte-tudta magát az Életadóval. Ebből merítette rendíthetetlen hitét, hogy élve szabadulnak ki a vihar burnuszt szaggató karmai közül. A szelek most is elcsendesültek egy időre: kitakarhatták orrukat, szájukat, s szólhattak egymáshoz, míg szemük a megnyíló eget kutatta. Csillagképeit, melyektől a vándor élete függött, jobban ismerték saját tenyerüknél. Abban egyetértettek, hogy nyugaton nyíltak meg a fellegek: a vihar kelet felé tart. Az eget kémlelték, hisz a semmi közepén csak a csillagok állásából, égi jelből dönthették el, merjék-e folytatni útjukat - a vihar nyomában, mely bármikor visszafordulhat -, vagy térjenek vissza a vendégszerető Heródeshez.

 

Keletre mutató jelet kerestek, hiszen - ha nem vétettek el a viharban egy napot - azonnal nekivágva tán visszaérhetnek családjukhoz, hogy a leghosszabb éj hajnalán megülhessék, bár kissé megkésve, a Legyőzhetetlen Nap legfőbb ünnepét. A csillagállás azonban egyértelműen napnyugatra vezérelte őket, de Boldizsár szerint nem vissza Heródeshez. Gáspár tudta, miért, s Boldizsárra hagyta vezérlő csillaguk kiválasztását, hogy tartsanak Heródes városánál délebbre. Mert Boldizsárnak jó oka volt elkerülni a Róma szolgálatában immár csekély hatalmú, megkeseredett királyt, aki őt, a hercegi sarjat, e tájon szokatlan sötét bőre miatt inkább szolgaként, semmint vendégeként kezelte. Gáspár megértette Boldizsárt, hisz másutt maga is elszenvedett hasonló bánásmódot. Így aztán a félvak Menyhérttel, aki effélébe ritkán szólt bele, fiatalabb útitársára bízták kis karavánjuk vezetését. Ha már haza nem jutnak Mithra győzelmes újjászületése előtt, édes mindegy, hol töltik az ünnepet. Vizük, élelmük fogytán, a sivatag közepén nem maradhattak.

 

Boldizsár nehéz szívvel vezette őket nyugatnak: hármójuk közül neki voltak a legkisebb gyermekei, s a Visszatérő Fény ünnepén mindig megajándékozta őket. Talán ezért jutott eszébe éppen neki a kenyér és víz, vagy a mizd - a kereszt jegyével felszentelt lepény - és bor színében áldoztató Mithra-paptól hallott szokás: aki a leghosszabb éjszaka estjére nem érhet haza az övéihez, felkeres a környéken egy aznap - az év legrövidebb napján - született csecsszopót, s azt ajándékozza meg a tőle telhető gazdagsággal.

Menyhértet és Gáspárt is megörvendeztette e gondolat, s ebben is Boldizsárra bízták magukat, aki - amint kiértek a sivatagból - már kérdezősködött: hol találhatnak most, a Legyőzhetetlen Napisten ünnepén született gyermeket. A "Sol invictus, december havának huszonötödik napja" - próbálta megértetni magát különböző nyelveken, mert a helybéli zsidók arámiját nemigen beszélte. De megértették, és három, nyájait legeltető pásztor eligazította a gabonaőrlő malmáról híres kisváros felé - amerre Boldizsár vezérlő csillaga is mutatott. Alig pár napja utazott oda egy előrehaladott állapotú asszonyka az emberével, magyarázták. Érdeklődjenek, ha beérnek Betlehembe: annál tovább aligha juthatott a terhes leányka.

 

Betlehemben az ilyenkor mindenütt jelen lévő Mithra-hívőknek - főleg a környéken letelepedett obsitos római zsoldosoknak - a fogadó padlását is kiadták. Lent, a fogadóban a vihar miatt útjukat megszakító hithű zsidók égették fényünnepük, a hanuka alkalmából már nyolcadik olajlámpásukat, s az áradó fényben hangosan olvasták szent írásukat, mormolták imáikat. A három mágust a csaplár igazította útba olyan hírrel, hogy nem győzték dicsőíteni Boldizsár vezérlő csillagát, mely kivezette őket a sivatagból, s az újjászülető Nappal egy napon született sok száz csecsszopó közül épp egy barlangban, a Földisten méhében világra jött fiúgyermekhez vezérelte. Méghozzá jászolkosárba születetthez, mint időtlen idők előtt maga Mithra is.

 

Jó előjelnek, ómennek tartották ezt mindhárman, és siettek a városka határába, a barlanghoz. Ott azonban megállította őket az eltorlaszolt bejárat, s hogy üdvözlő szavaikra a kiszóló férfihang nemhogy tisztelettel fogadta volna a messziről érkezett vendégeket, de útjukra küldte őket... Mégpedig azután, hogy Boldizsár tudtul adta: ők királyok palotáiban is szívesen látott kalmárok, akik nemrégiben Galileában, Heródes királynál vendégeskedtek. Csak miután elmondták, hogy tulajdon kicsinyeik helyett olyan gyermeket kívánnak legdrágább kincseikkel - arannyal, tömjénnel, mirhával - megajándékozni, aki az Életet adó Fény újjászületésének napján született, hallották egy igen fiatal nő, inkább gyereklány fojtott, szinte suttogó hangját is. Egy-egy hangosabban ejtett szavából kitűnt: a férfiút igyekszik meggyőzni odabent. És sikerrel: a tizenegy-tizenkét évesnél alig idősebb szűz hamarosan megnyitotta az éretlen fából nyilván nemrég ácsolt ajtórekeszt, beengedte az utazókat azzal, hogy gyermekét láthatják, de férje nem akar velük találkozni.

 

Betértek a csaknem teljesen sötét barlangba, s mögöttük kiosont a köpenybe burkolózott férfialak. A leányka csak ekkor gyújtotta meg az egy égő lámpásról a másik nyolcat, hogy a zsidó ünnep fénye bevilágítsa a barlangot. Majd mellére vette fiát - nem mintha bármi jelét adta volna éhségének -, bizonyítandó anyaságát, amit ifjú kora láttán a mágusoknál kevésbé tapasztalt, megértő emberek különben talán kétségbe vontak volna.

 

Gáspár és Boldizsár nem győzte csodálni az újszülött szépségét, mosolygós nyugalmát, bölcsességet sugárzó, nyílt tekintetét. Erre a fiatal anya - mint megtudták, név szerint Merriem - hamarosan megnyílt, s miután meggyőződött róla, hogy egyikük sem Galileából való, s szülővárosában, Názáretben sem jártak sosem, elmondta - talán inkább meggyónta - a napkeleti bölcseknek, hogy József - immáron a férje - az ő hibájából bánt oly méltatlanul velük. Józsefnek ugyanis volt oka feltételezni, hogy názáreti bajkeverők kutakodnak utána: vajon igazán gyermeke apjához ment-e feleségül. Merthogy be kell vallania - mondta pironkodva az ifjú asszonyka -, hogy gyönyörű fiacskájának nem József az apja. Arcának hevülését, légzésének gyorsulását látván azonban Gáspár arra a feltételezésre jutott, hogy nem leányanyaságának szégyenében, hanem gyermeke apjának emlékétől pirult el.

 

- Jó ember az én Józsefem - ismételgette többször is Merriem -, azzal, hogy ide szöktetett, megmentette az életünket - mosolygott az arcát mellébe fúrva alvó fiára.

Miután terhessége kitudódott, halálra kövezte volna őt Názáret népe - mesélte, megkönnyebbülve tán, hogy megértő hallgatóságra talált. Mert azt nem mondhatta volna meg akkor - amiként most sem -, ki valójában gyermekének apja.

- Bizony, megköveztek volna, ha kimondom, ha nem, gyermekem apjának a nevét - suttogta, majd a három előtte ülő, megértő bölcs feje fölött elrévedve, áhítatosan mosolyogva, szinte suttogva fejezte be szavait: József megmentette az életemet, pedig akkor még csak jegyese voltam.

 

- És a gyermekét - szólalt meg József, aki kora szerint akár Merriem apja, sőt nagyapja is lehetett volna. Már korábban visszalopódzhatott, miután meggyőződött róla, hogy a vendégek nem názáreti kémek. - Minden gyermek Isten áldása, mindegy, kitől s kinek a méhében fogant meg - osztotta meg nézeteit a keleti bölcsekként azonosított látogatókkal.

 

Gáspárék is felismerték József bölcsességét, aki - bár Dávid király leszármazottjának, tehát körülmetélt zsidónak vallotta magát - szavaival fölfedte, hogy ellentétben a Tóra betűjéhez ragaszkodó, más tanítást olvasatlanul elvető szaddoceusokkal, rá is hatott a már rég elterjedt Mithrász-kultusz és a farizeusoknál is megjelenő, szintén szabadabb hellén gondolkodás. Felbátorodva, Gáspár szóba is hozta a maga Napistenét, mesélt a Róma legkeletibb, legszebb dombján fekvő csodálatos Mithraeumról, melyben szegények és gazdagok, polgárok és katonák egyaránt részesülhetnek a kenyér és víz színében elnyerhető egyesülésben az isteni princípiummal, a jelképes, mégis valós theophaniában. József meg is kérdezte, ez valóban úgy értendő, hogy hívei számára Mithra teste jelen van a falatnyi kenyérben, kortynyi vízben - vagy borban -, melyet rítusaikban papjaiktól kapnak? Gáspár bólintott.

 

Boldizsár pedig, ujját vízbe mártva, az ősi Mithra-kereszt jelét rajzolta a kisded homlokára, akit az estebédet előkészítő Merriem férje ölébe helyezett.

- Égi jel vezérelt minket ide - mondotta -, hogy lássuk az újjászületett Mithrát, az életet adó, megtestesült jóságot: a megváltó Messiást. Áldott legyen ez az isteni gyermek az emberek fiai között: a Legyőzhetetlen Nap fénye világosítsa be minden gondolatát, melege töltse be szívét.

 

- Minden élet a Fényből fogantatik - Menyhért most szólalt meg először, mióta elhagyták a kiégett oázist -, minden anyaszült az atyák Atyjának gyermeke, akiben benne lakozik az istenné válás csírája, akár barlangistállóban, akár ékes palotában jön e világra. Virágba szökhet ez isteni csíra, akár a mi áldásunk, akár nevelői tanítása vezeti őt az igazság és jóság kútfejéhez. Mithra - a Világ Világossága - mindennap önfeláldozóan az életét adja érettünk, hogy példát mutasson, de csak önmagunkat válthatjuk meg: mindannyian egyként. És az emberiséget csak mindannyian együtt és egyszerre, amikor annak eljön az istenadta ideje.

 

Menyhért próféciája után néma csendben fogyasztották el az egyszerű vacsorát. A kenyeret és vizet - boruk nem lévén - József áldotta meg. Eközben mindannyian egyazon Istenhez, az életet adó mennybéli Fényességhez fordultak a gyermek - és az egész emberiség - jövőjét kémlelő elmélkedésük megvilágosodásáért: mindegyikük saját szavaival szólítva meg Őt.