Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott. 

- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is! 

- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom. 

- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik. 

- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét. 

- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!" 

- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok! 

- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét? 

- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére. 

- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg. 

- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító? 

- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt. 

- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra. 

No de erre már a szelet is elfutotta a méreg. 

- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét. 

A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett. 

- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.