„Kiléptünk a vámház lármájából és zűrzavarából a rakpart ragyogó napfényébe. Larry szaporán lépkedett, mögötte Leslie, majd Margo, és mama, akit a felajzott Roger a legközelebbi lámpaoszlophoz hurcolt.”

 

„Larry kiválasztott két fölségesen roskatag fiákert, az egyikbe berakta a poggyászt, és beült a másikba. Azután ingerülten körülnézett.

- Nos – mondta, - mire várunk? 

- Mamára várunk – magyarázta Leslie. – Roger lámpaoszlopot talált… 

- Szent isten – mondta Larry, azután felállt a kocsiban, és bömbölt. – Gyere mama, gyere már. Nem tud az a kutya várni? 

- Megyek, drágám! – kiáltott mama szelíden, de az igazsággal ellentétesen, mert Roger semmi jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a lámpaoszlopot. 

Ez a kutya átok volt rajtunk egész úton – mondta Larry. 

- Ne légy olyan türelmetlen – fakadt ki Margo méltatlankodva, - mit tehet arról a kutya, hogy el kell végeznie a dolgát?...”

 

„Ebben a percben befutott mama egy kissé ziláltan, és minden erőnket arra a feladatra kellett összpontosítanunk, hogy Rogert betuszkoljuk a kocsiba. Még sohasem látott ilyen járművet, és gyanakvással viseltetett iránta. Végül is fel kellett emelnünk és belódítanunk a kocsiba, miközben Roger éktelenül ugatott; azután lihegve utánaugrottunk, és lefogtuk. 

A ló megijedt a történtektől, és kelletlen ügetésbe kezdett, mi meg rakásra dűltünk a kocsi fenekébe, legalul a vészesen vonyító Rogerrel.”

 

„Így hát fiákerünk zötyögve, zakatolva kocogott a város felé, mi pedig ültünk a lószőr üléseken. Roger, akit Leslie erősen megmarkolt, kilógatta a fejét a kocsi oldalán, és úgy forgatta szemét, mintha ki akarná adni a páráját. Azután elkocogtunk egy sikátor mellett, ahol négy kócos kuvasz feküdt a napon. Roger megmeredt, rájuk bámult, és megeresztett egy sorozat mély vakkantást. A kuvaszok nyomban talpra szökkentek, és rohantak fiákerünk után, harsányan ugatva.

 

Tartásunk visszavonhatatlanul megingott, mert ketten az örjöngő Rogert fogtuk le, míg a többiek kihajoltak a kocsiból, és vadul csapkodtak folyóiratokkal és könyvekkel az üldöző falka felé. Ettől a kuvaszok még izgatottabbak lettek, és minden sikátornál, ahol elrobogtunk, újabb kuvaszok csatlakoztak hozzájuk; mire a város főutcáján gördültünk, már vagy huszonnégy kutya nyüzsgött a kerekek körül, szinte hisztériásan a dühtől. 

- Miért nem csinál valaki valamit? – kérdezte Larry túlbömbölve a lármát. 

- Miért nem csinálsz Te valamit ahelyett, hogy kritizálnál! – förmedt rá Leslie, aki küszködve igyekezett Rogert lefogni. 

Larry hirtelen felugrott, kikapta az ostort az elképedt kocsis kezéből, dühösen megcélozta a kutyafalkát, de elhibázta, és helyette Leslie-t találta tarkón. 

- Mi a fenét szórakozol? – hördült fel Leslie, vörös és dühös képét Larry felé fordítva. 

- Véletlen – magyarázta Larry könnyedén, - kijöttem a gyakorlatból… rég nem volt már ostor a kezemben.

- Légy szíves, vigyázz, hogy mi a frászt csinálsz – mondta Leslie hangosan és harciasan.

- Jó, jó, drágám, hiszen csak véletlen volt – szólt közbe mama.

Larry újból a kutyák felé csapott, és leütötte a mama kalapját.

- Több bajt csinálsz, mint a kutyák – jegyezte meg Margo.

- Vigyázz, drágám – mondta mama a kalapja után kapva, - még megütsz valakit. Én inkább letenném azt az ostort. 

 

Ebben a pillanatban a fiáker zökkenve megállt egy kapubejárat előtt, mely fölött a táblára Pension Suisse volt kiírva. A kuvaszok úgy érezték, most végre elkaphatják az elkorcsosult, fekete, kocsin járó dögöt, és tömör, lihegő félkörben zárkóztak fel körénk.

A szálloda ajtaja kinyílt, egy idős, pofaszakállas portás jelent meg, és üveges szemmel meredt az utcai csatajelenetre. Rogert sikerült nagy nehezen a kocsiból kihúzni és bevinni a szállodába, mert súlyos kutya volt, és az egész család közös erőfeszítése kellett hozzá, hogy felemeljük, cipeljük és megfékezzük.

 

Larry már láthatóan élvezte a helyzetet: leugrott a kocsiról, és ott táncolt, utat törve az ostorral a járdán, a kuvaszok között. Leslie, Margo, mama meg én igyekeztünk befelé, cipelve a vonagló, vicsorgó Rogert. Betámolyogtunk a hallba, a portás remegő bajusszal becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát.”

 

Forrás: Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták.