Ne legyen messze, legyen olcsó, biztonságos és izgalmas – ezekkel a kívánságokkal böngésztem a térképet, amikor bevillant, hogy 2017 őszén utazzak Grúziába.

Grúzia legnagyobb vonzereje egyértelműen a Kaukázus. Az égbe törő hegycsúcsok között csodálatos túrákat lehet tenni, akár gyalogosan, akár lóháton. Itt szinte teljes érintetlenségében tapasztalhattam meg a természetet, hiszen sehol nincs tömeg, mind a környezet, mint a levegő üdítően tiszta. A környék turizmusa most még abban a nagyon szerethető fázisban van, amikor kissé csodálkozva figyelik a helyiek, amikor megérkeznek a látogatókkal a dzsipek. Akinek van szabad szobája, kibiggyeszt egy „hotel” faliratot, két műanyagszékkel pedig már éttermet is nyitnak. Senki nem erőszakos, de már van minden, és amikor épp van áram, a wifi is hasít.

Mindössze háromórányi közvetlen repülőúttal Budapesttől egy különleges kis országba csöppentem. Az alig kétharmad Magyarországnyi területen meglepően változatos a táj, hiszen a sivatagtól a zöld kanyonokon át a gleccserig mindent megtalálni. Nem véletlen, hogy elsősorban túrázók keresik fel, leginkább lengyel és orosz turistákkal találkoztam. Engem jobban vonzottak a kulturális, építészeti emlékek, de azokból is bőven volt választék. Az alábbi összeállításban a számomra legérdekesebb élményeket elevenítem fel.

Az UNESCO eddig három grúz helyszínt tartott érdemesnek arra, hogy felvegye a világörökségi listára. Ezek egyike a Kutaisihez közeli Gelati kolostor, melyet 1106-ban alapítottak. Az itt működő Akadémia évszázadokon át az ország szellemi központjának számított, a legnevesebb tudósok, papok és filozófusok fordultak meg falai között.

Alig néhány éve, 2014-ben készült el az egyik legnépszerűbb kirándulócélpont, az Okatse kanyon felett húzódó 700 méter hosszú palló. A sziklákhoz rögzített sétaút jó száz méter magasan feszül a szakadék felett, így tériszonyosoknak nem ajánlott. Ahhoz képest, milyen különleges, viszonylag kevesen keresik fel – a kényelmes, buszos turistákat még a parkolótól mindössze 2 kilométernyi túraút is elriasztja.

Az Okatse kanyonba tett túrát a legtöbb látogató kombinálja a közeli Martvili kanyon felkeresésével. Itt hasonlóképp vadregényes táj, de egész más élmény várt. A valószínűtlenül élénk kékeszöld folyón kis gumicsónakokkal lehet a sziklák közé evezni. Ahhoz képest, hogy ez a hajókázás mindössze néhány perces program, és a víz sehol nem ér térdmagasság fölé, mindenkinek kötelező volt mentőmellényt viselni – talán csak a drámai hatás kedvéért.

A zöldellő kanyonok után éles váltással egy kietlen, sziklás vidékre érkeztem. Grúzia egyik legősibb települése, Uplistsikhe barlangvárosa főleg az i. e. 6. századtól i. sz. 1. századig virágzott. A régészeti feltárások szerint egykori lakosai Napistent imádták. Később átvették szerepét a jelentősebbé vált keresztény központok, vesztét a 13. században a mongol invázió okozta. Az itt talált, gyönyörű arany, ezüst és bronz ékszereket, kerámiákat és szobrokat Tbilisziben, a Nemzeti Múzeumban őrzik. Kisebb-nagyobb barlangokból és egy templomból áll, úgy másfél-két óra alatt kényelmesen bejárható. Törökországi rokonához, Kappadókiához képest a látogatóknak csak töredéke keresi fel, így minden gond nélkül tudtam turisták nélküli fotókat kattintani.

A szinte mesebeli Szvanétia régió, a világtól az 1970-es évekig szinte teljesen elzárt területként, mindmáig megőrizte hagyományos életformáját. A mai napig csak a nyári hónapokban érhető el, ősztől tavaszig a havazások miatt szinte megközelíthetetlen. A grúzok előszeretettel büszkélkednek azzal, hogy Ushguli 2120 méteres magasságával Európa legmagasabban fekvő egész évben lakott települése, bár az országot sokan Ázsiához sorolják. A rendkívül rossz minőségű úton csak strapabíró dzsipekkel lehet eljutni ide, de már építik az aszfaltozott utat. Attól tartok, annak elkészülte után sokkal többen keresik majd fel ezt a különleges kis települést és talán elveszti majd varázsát. Most viszont még olyan érzésem volt, mintha évszázadokat léptem volna vissza az időben.  A 9-12. században minden család épített egy-egy őrtornyot, ez ugyanis egyszerűbb volt, mint a szétszórt házakból falu köré falat húzni. A szvánok meglehetősen harcias nép, és hiába vannak a világ végén, számos ellenséggel gyűlt meg a bajuk. A tornyok ma már üresen, funkció nélkül állnak, de védett státuszt élveznek, a Szvanétia régió északi fele kompletten felkerült az UNESCO világörökségi listájára.

Tbiliszi furcsa hangulatát a régi műemlékek és a vadonatúj, sokszor szürreális építmények kontrasztja határozza meg. A városközpontból libegővel legegyszerűbb feljutni az erődhöz, ahonnan remekül körbenézhettem és feltérképezhettem a várost. A modern fejlesztések közül a folyón átívelő Béke-híd a legnépszerűbb.

A grúzok rendkívül büszkék a boraikra. Én nem iszom alkoholt, így nem tudok véleményt mondani, de az országot megjárt ismerőseimnek igencsak megoszlik a véleménye. A borvidék viszont egyértelműen megkapó szépségű lankás dombjaival, szőlőültetvényeivel. Itt található a régió központja, Sighnaghi is, ahol úgy éreztem, mintha Olaszországban csöppentem volna. A várfalakról csodás kilátás nyílt a tája, a hegytetőn lévő városka utcáin még késő este is vidám csevegés hallatszott.

Mtskheta az i.e. 5. századtól az i.e. 3. századig a Grúz Királyság egykori székhelye volt. A grúzok számára jelentősége felbecsülhetetlen. Itt tették hivatalosan a kereszténységet államvallássá, ráadásul a világon az elsők között, még a Római Birodalmat is megelőzve, időszámításunk szerint 337-ben. A legenda szerint a Szvetichoveli Székesegyházban található Jézus köpenye, amelyet egy grúz férfi, Elias szerzett meg egy római katonától. A komplexum 2009 és 2016 között feltették a veszélyeztetett UNESCO emlékek listájára a freskók és az egész épület elhanyagoltsága miatt. A grúzok azonban nagyon szépen helyreállították mindkettőt, így kikerült ebből a körből.

A bő 200 kilométer hosszú, történelmi „Grúz katonai út” Tbiliszi és az orosz Vladikavkaz között lélegzetelállítóan szép tájon vezet, nem véletlen, hogy már egy száz évvel ezelőtti útikönyv is a világ egyik legszebb hegyi útjának nevezte. Az 1700-as évek végén épült utat eleinte elsősorban harci csapatok használták, ma már inkább teherszállító autók és fényképezőgépekkel felszerelt turisták. Bár a Tbiliszi és Kazbegi közötti 170 kilométeres szakaszt két órára becsülte az útvonaltervezőm, a gyakori fotózások és a rácsodálkozások miatt majd nyolc órát tartott végigmenni rajta.

Davit Gareja viszonylag kiesik az ide látogatók szokásos útvonalából, nem mintha az eddigi helyek túlságosan zsúfoltak lettek volna. Talán az út ijeszti meg őket, mert ide már tényleg nehezen jut el a légkondicionált nagy busz, sokkal praktikusabb a terepjáró. Az első kolostort a 6. században hozta létre a névadó, Davit Gareja, melyet továbbiak követtek. Ma már mintegy 15 van a vidéken, de csak egy aktív, a Lavra. Maga a kolostor is festői, de ami engem igazán lenyűgözött, az a környező mustársárga sziklavidék.

Gori hírnevét egyetlen embernek köszönheti: itt született Sztálin. Szülőháza, ahol első négy évét töltötte, megmaradt, sőt, eredeti bútorokkal van berendezve. Ezen a nyáron sajnos zárva volt, padlósérülés miatt. A házikó fölé külön tetőt emeltek, hogy megóvják az esőtől. Mögötte hatalmas múzeum van, melyet 1950-ben kezdtek építeni, mint a Forradalom Múzeumát, de Sztálin halálakor úgy döntöttek, inkább a város szülöttének szentelik. Számomra nagyon meglepő volt, hogy semmilyen negatív információt nem mutattak és az idegenvezetés során sem említettek a Szovjetunió diktátoráról. A kiállítást végigjárva olyan érzésem volt, mintha egy pozitív hőst ismertem volna meg: csupa kedves családi fotó, hőstett, ajándékok a világ minden részéről. Pedig a város kicsit kényelmetlenül érzi magát híres szülötte miatt. A főtéren állt hatalmas szobra még ugyan szerepel az útikönyvemben, de a valóságban már pár éve ledöntötték. A grúzok a múzeumot se látogatják, maximum a kirendelt iskoláscsoportok – jószerivel csak turisták kíváncsiak rá.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva - www.travellina.hu