Drága Colette-em!

Nem tudom, emlékszel-e még Saint-Beuve egyik verssorára? Együtt olvastuk, és nagyon bevésődött az emlékezetembe, mert nekem sokat mond, gyakran nyugtatta meg szegény szívemet, különösen egy idő óta. Így hangzik:

Született, élt, meghalt a régi házban.

Én most egymagam vagyok ebben a házban, ahol születtem, ahol éltem, és remélem, hogy majd itt halok meg. A napok nem telnek vidáman, de jólesően békések, hiszen csupa emlék vesz körül.

Henri fiam ügyvéd: minden esztendőben két hónapot nálam tölt. Jeanne az ország másik végében lakik, hozzá én látogatok el minden ősszel, így hát egyedül, teljesen egyedül élek itt, de ismerős tárgyak között, amelyek az enyéimről, a halottakról s a távol élő hozzátartozóimról beszélnek nekem.

Öreg vagyok, nem sokat olvasok, de sokat gondolkodom vagy inkább álmodozom. Ó, nem úgy, mint valaha. Emlékszel bolondos képzelődéseinkre, a kalandokra, amelyeket húszéves fejjel tervezgettünk, meg a távoli, sejtelmes boldogságról szőtt álmokra?

Semmi sem valósult meg belőlük, vagy inkább minden egészen másként alakult, s a valóság nem olyan kedves, nem olyan költői, mint az ábránd, de elegendő azoknak, akik derekasan megállják helyüket az életben.

Tudod, mért vagyunk mi, nők oly gyakran boldogtalanok? Mert fiatal korunkban arra tanítanak bennünket, hogy nagyon higgyünk a boldogságban. Nem készítenek fel a küzdelemre, a harcra, a szenvedésre. Az első csapás összetöri szívünket. Kitárult lélekkel várjuk a boldog események hosszú sorát, és zokogunk, ha az élet felesben osztja a jót a rosszal. Én már tudom, mi a boldogság, az igazi boldogság, amiről ábrándoztunk. Nem a nagy öröm nyomában jön, mert a nagy örömök ritkák, és gyorsan szétoszlanak; egyszerűen csak várakozás, szüntelen várakozás a beteljesülésekre, amelyek sose érkeznek el. Ez a várakozás maga a boldogság: a reménységek végtelen távlata, szakadatlan illúzió. Igen, drágám, csak az ábrándok érnek valamit, és nekem még most, öregkoromban is vannak ábrándjaim, persze a tartalmuk megváltozott, hiszen másra vágyódom, mint valaha. Azt írtam neked, hogy időm java részét álmodozással töltöm. Mi mást tehetnék? Álmodozni kétféleképpen szoktam. Elmondom neked mind a két módját, talán hasznát veheted.

Az egyik nagyon egyszerű. A tűz mellé telepszem – a kényelmes karosszék jólesik öreg csontjaimnak -, és gondolatban az életem hátrahagyott része felé fordulok.

Milyen rövid is az élet! különösen, ha mindig egy helyen töltöttük.

Született, élt, meghalt a régi házban.

Az emlékek felgyülemlenek, egymásra rakódnak, és mikor az ember megöregszik, néha úgy érzi, alig tíz napja, hogy fiatal volt. Igen, oly gyorsan elmúlt, mintha egyetlen nap lett volna: reggel, dél, este, és aztán jön az éjszaka, amelyet nem vált fel virradat.

Elnézem a tüzet órákig, és feléled a múlt, mintha csak tegnap lett volna. Az ember már azt se tudja, hol van, a révedezés sodorja, s újra végigjárja az egész életét.

Gyakran megrohannak a messzi emlékek, az ifjúság érzései, lelkesedése, s úgy érzem, ismét fiatal lány vagyok, néha még a szívem is vadul ver, szinte a tizennyolc éves kor életereje buzog bennem, s az elfelejtett részletek oly élesen bukkannak fel, mintha a jelenből tódulnának felém.

A lánykori séták emléke különösen elevenen megmaradt bennem. Egyik este a karosszékemben újra magam előtt láttam a naplementét a Saint-Michel-hegyen, és rögtön utána az uville-i erdőben lovagoltam, a nedves talaj szaga összevegyült a harmatos levelek illatával, az erdőt átjárta a vízben úszó napkorong melege, a vágásban galoppoztam, s éreztem az első sugarak cirógató langyosságát… És felzsongott bennem mindaz, amire akkor gondoltam, elérzékenyült lelkesedésem a tenger végtelenje láttán, a boldog életöröm, mikor egy-egy ág hozzám ért, az átcikázó képzetek;vágyaimnak, ábrándjaimnak, érzéseimnek a legparányibb részlete is újraéledt, mintha valóban ott lennék, mintha azóta nem telt volna el ötven esztendő, lecsendesítve a véremet, megváltoztatva a reményeimet. De az a másik mód, ahogy a múltat felidézem, még sokkal jobb.

Talán tudod, talán nem, drága Colette-em, hogy sose dobtuk ki a régi holmikat. A padlásunkon van egy nagy, elkülönített helyiség, limlomszobának nevezzük. Oda kerül minden, amit már nem használunk. Gyakran megyek fel abba a helyiségbe, és körülnézek. Egy csomó ócska holmi gyűlt ott össze, meg is feledkeztem róluk, és hirtelen oly sok emléket hívnak elő. Nem gyermekkorunk óta ismerős, meghitt bútorok állnak ott, amelyekhez annyi esemény, öröm vagy szomorúság emléke, életünknek egy-egy szakasza fűződik, s annyira és oly szorosan hozzátartoznak életünkhöz, hogy már-már egyéniségük, arckifejezésük van, meghitt vagy komor óráinknak társai, sajnos! az egyedüli társai ők, és nem kell rettegnünk, hogy egyszer elveszítjük őket, nem fognak meghalni, mint a többiek, akiknek vonásai, szerető tekintete, szája, hangja örökre elnémult, eltűnt. Hanem temérdek ócska limlom között jelentéktelen apró tárgyakat találok azon a padlásrészen, negyven esztendeig hányódtak mellettünk, ügyet se vetettünk rájuk, és mikor váratlanul viszontlátjuk őket, hirtelen fontossá válnak, a múlt jelentős tanúivá alakulnak át. Azokra az emberekre hasonlítanak, akiket csak felületesen ismertünk, mert mindig zárkózottak voltak, s aztán hirtelen egy este, különösebb ok nélkül megered a szavuk, és számtalan meglepő részletet tárnak fel önmagukról.

Egyik holmitól a másikhoz lépek, és szívem gyorsabban ver. Azt mondom magamban: “No nézd csak, ezt akkor este törtem el, mikor Paul Lyonba utazott.” Vagy azt gondolom: “Nini, a mama kis lámpája, ezzel járt télen a templomba, vecsernyére.”

Aztán akad olyan holmi is, ami semmit se mond nekem, ezek az ócskaságok a nagy szüleimtől maradtak rám, az élők közül már senki se emlékszik rájuk, senki nem tudja a történetüket, a hozzájuk fűződő eseményeket, senki nem ismerte a gazdáikat. A holtakat, akik ezeket a tárgyakat megfogták, nézegették, senki sem idézi fel. Sokáig pihen rajtuk a tekintetem: akár a magányos emberek, akik körül minden barát elpusztult.

Te, drága Colette-em, nemigen érted meg ezt, és mosolyogsz az együgyűségemen, gyerekes és érzelmes hóbortomon. Te párizsi vagy, és ti, párizsiak nem ismeritek ezt a befelé fordult életet, mikor az embert az emlékei táplálják. Ti kifelé éltek, gyorsan változó benyomások között. De én egyedül élek, én csak magamról szólhatok neked. Válaszodban beszélj egy keveset magadról, hogy beleképzelhessem magam a te helyedbe, mint ahogy holnap már te is beleképzelheted magad az enyémbe.

De Saint-Beuve verssorát sose fogod megérteni:

Született, élt, meghalt a régi házban.

Számtalanszor csókol öreg barátnőd

Adélaïde

1882. március 29.

Dániel Anna fordítása