Az állatok „világszemlélése”, benne a szomorúság és a gyász képessége azt mutatja, hogy igen fejlett a szociális érzékük.

A kis elefánt holtan fekszik a földön, mozdulatlanul, lábai kinyúlva. A nagy felnőttek csendben téblábolnak. A müncheni állatkertben a Lola nevű elefántbébi kimúlt, s a csorda tagjai szomorkodva ott maradtak mellette. Valóban tudnak „gyászolni” az állatok? A teológiai-zoológiai intézet évek óta kutatja az állatok magatartását, keresi a választ erre a kérdésre. Mire jutottak?

Az elefántok igénylik a búcsúzást

A felnőtt állatok ormányukkal újra és újra megérintették a kis Lolát, mintha ébresztgetnék, vagy éppen így vennének tőle búcsút. A hellbrunni állatkert gondozói a halott elefántbébit visszavitték az elefántházba, mert tudták, hogy az elefántoknak szükségük van a búcsúra. Mindenekelőtt a 22 éves anyaelefántnak, Panangnak.

Korábban egy kutatócsoport, amelyik az állatok magatartását figyelte, hasonló jelenségre lett figyelmes a kenyai szavannákon. Egy fiatal nőstényelefánt holtan feküdt a földön, a csorda lassan, méltóságteljesen közeledett hozzá, majd agyaránál meg-megtaszították az „elefánt dámát”. De az nem mozdult. Egy erős hím teljes erejével megpróbálta mozgásra bírni, de neki sem sikerült. Órákon át végzett a csorda „virrasztást”, elvonultak, majd újra és újra visszatértek ébresztgetni a holtat.

Az állatok „halotti rítusai”

De a kutatók más állatoknál is megfigyeltek hasonló „halotti rítusokat”. Gorillaanyák halott bébijüket napokon át cipelik, szinte le sem teszik az élettelen testet. A nyugat-afrikai nemzeti parkban egy csimpánzhölgy kimúlt, ekkor az egész csapat odagyűlt köréje, utolsó búcsúra, s amikor a nemzeti park dolgozói elszállították a helyszínről, mindegyikük némán, hallgatagon állt, szemlélte a „távozót”, s s csapat tagjai egymás karját összefonva szomorkodtak. A monogám kapcsolatban élő madarak is mutatnak hasonló jeleket. Nemrég az észak-német Stralsundban lezárták azt a vasúti pályaszakaszt, ahol egy hattyú gyászolta elhunyt párját, s nem akart semmiképpen sem eltávozni a sínekről, ahol hattyúpárja feküdt.

„Az állatok között vannak olyanok, amelyek kifejezetten erős gyászreakciót mutatnak, amikor kihal közülük valamelyik társuk” – mondja a holland zoológus és magatartáskutató, Frans de Waal, aki az egyik USA(atlantai)-kutatóközpontban dolgozik. „Nyilván, az állatok nem értenek semmit a halálból, hanem csak reakcióik vannak arra, amikor valami végleges törés vagy veszteség következik be körülöttük. De felmérik a helyzetet. Érzékelik, ha egyik társuk többé már nem lélegzik, nem mozog, s hogy akkor ott valami végérvényes történt. Ez fájdalmat ébreszt bennük” – magyarázza a magatartáskutató.

Az állatok gyásza valójában két motívumból áll össze – értelmezi a szokatlan jelenséget Rainer Hagencord biológus-teológus, aki a münsteri Teológiai–Zoológiai Intézetet alapította.

Az egyik motívum az erős érzelem. A nagy testű állatok is képesek olyan érzelmekre, mint az

emberek: erős szeretetkötődést mutatnak elveszett társuk iránt, szomorkodnak, de nyugtalanná is válhatnak, olykor igen erőszakossá a fájdalom miatt. Vannak olyanok, melyek hosszan tartó koplalással reagálnak a veszteségre.

A másik motívum az állati gyásznál a közösségi magatartásforma átvétele és betartása. Jól

látható ez főként az elefántcsordában. Az állatok ismerik egymást, mindegyiknek megvan a sajátos szerepe a csoporton belül. Ezért a veszteség az egész csorda szempontjából fájdalmas, mert így elvész egy, a csoport szempontjából fontos szociális láncszem, illetve szerep – mondja Frans de Waal. Az ösztönös állati rituálék az összetartozás, az egymásra figyelés erős és beszédes, kifejezőjelei.

Az állatok „világszemlélése”, benne a szomorúság és a gyász képessége azt mutatja, hogy igen fejlett a szociális érzékük. Ezért állnak még jó ideig elveszített csoporttagjuk kihűlő teste mellett, és simogatják így-úgy azt. Mint az elefántok a kis Lolát.

Dr. Békefy Lajos

evangelisch.de, theologische-zoologie.de