Gyermekkori álma vált valóra a magyarországi születésű Sipos Bettinek, amikor vette a bátorságot, és maga mögött hagyva budapesti tévés munkáját, Székelyföldre költözött. Az itt megélt tapasztalatairól, különbségekről és értékekről beszélgettünk, arra keresve a választ, hogy miért érdemes Székelyföldön élni.

- Hogyan kerültél Székelyföldre?

- Egy gyermekkori álmom volt, hogy itt élhessek. Kilenc éves lehettem, amikor egy dokumentumfilmet néztünk a szüleimmel Székelyföldről és a szejkefürdői székely kapuk láttán, rámuttam: ott fogok sétálni alatta. Abban az időben ez nagy dolognak tűnt – még az is, hogy egyáltalán külföldre mehessünk, – akkoriban nem jártak olyan gyakran Székelyföldre a magyarországiak.

De ez mindig bennem maradt vágyálomként, és amikor egyetemista koromban megérkeztem Székelyföldre, az olyan volt, mint amikor szerelmes leszel: megláttam és éreztem, hogy ez az igazi, én idevalósi vagyok. Aztán amikor harminc éves lettem, éppen a TV2-nél dolgoztam és azt mondtam, harminc múltam, ha most nem költözöm, akkor egy idő után már túl öreg leszek ahhoz, hogy belevágjak.

Összecsomagoltam és pár hét múlva már indultam is Csíkszeredába. Nem párkapcsolat miatt, mert ezt meg szokták kérdezni, munka miatt sem. Elkezdtem állást keresni, egyszer kijöttem, körülnéztem munkaügyben, albérletet kerestem és ideköltöztem. Ennek öt és fél éve. 

- Hogyan sikerült beilleszkedni?

- Szerintem ez kétoldalú dolog. Másokkal is beszélgettem erről, hogy a csíki székely ember nem feltétlenül az a nagyon rugalmas, befogadó természetű, ugyanakkor nagyon vendégszerető. Azt gondolom, leginkább rajtam múlik, aki idejöttem, az én hozzáállásomon, hogy hogyan fognak elfogadni és hogyan tudok beilleszkedni. Voltak előzetes ismereteim az itteni életről, nem kérdeztem tipikus turistakérdéseket, hogy beszéltek-e magyarul vagy van-e meleg víz a csapban. Szerencsém volt, mert első pillanattól kezdve egy nagyon jó baráti, segítő közegbe kerültem, ami megkönnyítette a beilleszkedést. 

- A hétköznapi életben érezted a román nyelvtudás hiányát?

- Az első élményem érdekes volt, mert emlékszem, hogy szombaton érkeztem, a szüleim vasárnap hazautaztak, és én vasárnap este elindultam tejfölért a boltba. Ott volt minden, de a tejfölt sehogy sem találtam. Akkor egy pillanatra megriadtam, hogy hogyan fogok én itt boldogulni, de aztán megkérdeztem egy nénit a boltban, aki segített. Kellett azért egy adag életrevalóság, hogy ne futamodjak meg.

A munkámban eddig nem éreztem a hiányát, mert magyar televízióknak, rádiónak dolgoztam, ezért nem kellett használnom a nyelvet. Román interjúalanyokkal úgy boldogultam, hogy feltettem a kérdést, az operatőr kollégám lefordította, majd ugyanúgy vissza nekem a választ. Ebből sosem volt fennakadás, első perctől kezdve nagyon jól működött. Egyébként be tudok mutatkozni románul, el tudom mondani, hogy mivel foglalkozom, az étteremben ki tudok kérni egy ételt és egy kávét, sőt két kávét is, helyes ragozással. De alapvetően nem tudok románul, de már érzem a hiányát, és tudom, hogy meg kell tanulnom az állam nyelvét.. 

A rendőrökkel és a rendőrséggel kapcsolatban voltak konfliktusaim. Amikor a jogosítványt szerettem volna megszerezni, a rendőrségen kellett leadjam a papírjaimat, ahol a román rendőr kidobta a pult mögül a dossziémat és ordítani kezdett velem, hogy beszéljek románul. Akkor voltam itt pár hónapja és ettől sokkot kaptam, pedig nem vagyok egy mimóza természetű. Vagy amikor az utcán igazoltattak a rendőrök és a magyar útlevelem láttán a román rendőr kiosztott, hogy mi az, hogy nem beszélek románul, mert ha Romániába jöttem, akkor köteles vagyok megtanulni románul. Mindezt úgy, hogy nem tudta, turista vagyok-e.

Nem lehet mindent anyagiakban mérni

- Tapasztalataid szerint, melyek az alapvető különbségek a magyarországi és a székelyföldi élet között?

- Azt látom, hogy itt Székelyföldön sokkal épelméjűbb és emberléptékűbb az élet. Az emberek például nem a harmadik autóért gürcölnek, megvannak anélkül is. Nyilván anyagi szempontból sem ugyanaz, saját példámmal élve, én megközelítőleg egyharmad annyit keresek itt, mint Budapesten. Viszont valamit valamiért, nem lehet mindent anyagiakban mérni. És az, hogy én egyharmad annyit keresek, azt az itteni embereken is látom, mert a kenyér itt is ugyanannyi, mint Pesten. A mosószer, a dezodor fele annyiba kerül Budapesten, mint Csíkszeredában. Nagyon drága itt az élet, az emberek sokkal kevesebből élnek itt, mint Magyarországon, de valahogy tudják ezt méltósággal viselni. Néha elgondolkodom azon, hogy a 700 lejes alapfizetésből hogy lehet megélni, ebből a pénzből két-három gyereket nevelni, iskolába járatni. Minden megbecsülésem az ilyen embereké, mert ez nagyon nagy áldozatokat igényel.

- Milyennek látod a székelyföldi embereket?

- Az emberek konokabbak, ez tény. Viszont a székely egy határőr nép, ha nem lenne ilyen konok és kemény, akkor nem maradt volna meg az évszázadok folyamán. Különben érdekes ez a kettősség: a keménység, a konokság és a vendégszeretet, a segítőkészség. Nekem volt olyan időszakom, hogy öt hónapig nem adtak fizetést az egyik munkahelyemen, és a barátnőim beosztották egymás között, hogy melyik nap kinél eszem. Azért ezek nagyon nagy élmények, hogy a nyomorúságban melletted állnak és segítenek. 

- Mégis kétszer hazaköltöztél Székelyföldről.

- Amikor hazaköltöztem, mindig munkahelyi és munkaproblémák voltak. Egyik alkalommal, mint említettem, öt hónapja nem kaptam fizetést. A másik alkalommal pedig nem szerettem már azt a munkát, és én nem tudok csak pénzért dolgozni. Vagy azért dolgozom, mert imádom és látom benne a lehetőséget, értékesnek, fontosnak tartom. Amikor már csak azért dolgozom, hogy megkapjam a fizetést, amiből kifizethetem a számláimat, akkor abban a pillanatban megyek. Ez a második egy ilyen pont volt, hogy már nem hittem benne. 

– Mi az, ami mégis visszahozott?

- Amikor először hazaköltöztem, tíz hónapot voltam otthon, és most tavaly kettőt. Ezt a két hónapot is végigsírtam, honvágyam volt. A legjobb és a legkerekebb életem van Csíkszeredában, de azért vannak dolgok, melyek hiányoznak Magyarországról, mert a gyökereim ott vannak, ott dolgoztam nagyon sokat. Viszont amikor Pesten vagyok, nagyon sok minden hiányzik Csíkból és Székelyföldből. 

Önálló kis világ

- Milyen értékei vannak Székelyföldnek?

- Azt látom, hogy Hargita megye nagyon jó az EU-s pénzek lehívásában, otthon néhány megyében nem csinálják ilyen jól. Azt is nagyon szeretem itt, hogy egészséges élelmiszereket lehet enni és ez egészségügyi szempontból nagyon fontos. Ezt Székelyföld nagyon nagy előnyének tartom. És mindez úgy van megszervezve, hogy hozzá is juttatják a lakosságot a természetes élelmiszerekhez. Itt az éttermek is adnak arra, hogy saját készítésű termékeket (savanyúságot, áfonyapálinkát) kínáljanak a vendégeknek. Azt is nagyon szeretem, hogy hiába, hogy Csíkszereda kisváros, rengeteg színvonalas rendezvény van: Régizene Fesztivál, Minijazz Fesztivál, Ezer Székely Leány Napja, ez csak három olyan horderejű, minőségi rendezvény, ami remek, hogy van. 

Az ismeretségi körömben van olyan házaspár, ahol a fiú magyarországi születésű, a lány csíkszeredai, és idejöttek lakni, mert Székelyföldön jobb gyereket nevelni, mint Magyarországon.

Szeretem azt a mentalitást is, hogy a székely emberek nem síránkoznak, hanem a pozitív oldalát nézik a dolgoknak. Egyik évben a román televízió éppen akkor kért helyzetjelentést Csíkból, amikor a legnagyobb hideg volt. Akkor mondta az egyik székely bácsi, hogy: ez a jó, amikor ilyen hideg van, mert ilyenkor megy a vírus. Nézze meg, mínusz 26 fokban senki nem lesz influenzás.

Csíkszeredában nem érzem azt, hogy Romániában élek. Székelyföld, és ezen belül Hargita megye egy olyan kis, önálló világ, ahol nem érzem a különbséget egy otthoni kisváros és az itteni között. 

Nagyon szeretem a nemzeti ünnepeket itt átélni. Például egy március 15-e itt más élmény. Itt libabőrös leszek, ha együtt énekeljük a magyar és a székely himnuszt, ha végignézhetem a zászlófelvonást. Úgy érzem, hogy míg Magyarországon ez sokszor csak egy kiüresedett munkaszüneti nap, itt megvan az ünnepi jellege, megvan a mondanivalója és a jelentősége. Az itteni emberek egészségesen élik meg nemzeti identitásukat, megemlékeznek Trianonról, ezért az ükunokájuk is tudni fogja, mi történt akkor, különben meg néznek előre a jövőbe, és építik Székelyföldet. 

- A mindennapokban nem minden rózsaszín. Mi az, ami beárnyékolja a mindennapokat, melyek Székelyföld árnyoldalai?

- Az egyik az, hogy hiányzik a családom. A másik meg az anyagi vonzata: soha nem fogsz tudni annyit keresni Csíkszeredában, mint Budapesten vagy Bukarestben, egy fővárosban. Továbbá nagyon szeretnék még szakmailag fejlődni, azt gondolom, az ember nem engedheti meg magának, hogy ne tegye. Ahhoz viszont valószínűleg ingázni kellene, vagy elmenni innen.

A székely fiúknak pedig üzenem, hogy nyugodtan lehetnek kedvesebbek, közvetlenebbek, mert attól nem lesznek kevésbé férfiasak. Tudom, hogy úgy nevelték őket, hogy nem szabad sírni és keménynek kell lenni, de vannak azok a pillanatok, helyzetek, amikor nyugodtan megmutathatják az emberi arcukat, mert az semmit nem fog levonni az értékükből. És nyugodtan viseljék el maguk körül a talpraesett nőket is.

Ez a konokság, keménység, amely a székely embereket jellemzi, egy szempontból jó, más szempontból nyitottabbnak kellene lenni, mert a székely alapvetően egy intelligens, találékony, életrevaló nép. Ahhoz, hogy ezeket a képességeiket kamatoztatni tudják, egy kicsit ki kellene nyílni.

Ittlétem alatt természetesen engem is letáposoztak, nem is egyszer. Ilyenkor elbeszélgetek az emberekkel, hogy erre mi szükség van, és kiderül, hogy őt is leoláhozták, lerománozták Pesten. Ezt is értem és el szoktam mondani, hogy azért, mert én ideköltöztem Székelyföldre, a Kárpát-medence összes magyarjának a búját-baját nem vihetem el a vállamon. Minden megélt sértést, december 5-ét értek, rossznak tartom, de azt gondolom, hogy az itteni embereknek ezen a frusztráción túl kell jutni. Nem lehet sértésekből építkezni. Mert egyébként nagyon fájdalmas és nagyon elgondolkodtató, hogy mi, hol csúszott el.

Székellyé válni

– Teljesült a gyermekkori álmod, otthonról hazajársz. Sikerült székellyé válni?

– Van már székely viseletem, amit első alkalommal félve vettem fel, de a környzetem szerencsére jól fogadta. A kutyám, Soma is a csíkszeredai kutyamenhelyről származik. Szakmámból adódóan többször tudósítottam a kóborkutya helyzetről, az emberek szempontjait éppen úgy szem előtt tartva, mint az állatokét. Állatbarátként fontosnak tartom a példamutatást, ezért kivettem egy németjuhász-csobánkutya keveréket a menhelyről, aki két évig itt élt velem Csíkszeredában. Legutóbb, amikor hazaköltöztem, hazavittem, és a szüleim annyira megszerették, hogy nem engedték vissza. Otthon az állatorvos úgy hívja: Hargita legszebbje.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy mit székelykedsz, hiszen te úgysem leszel soha székely, hiába költöztél ide. Azt értem, hogy székelynek születni kell, hiszen ez genetika. De azt gondolom, hogy székelyföldivé válni azzal, hogy az ember beilleszkedik, elfogadja az itteni játékszabályokat, az itteni problémákon próbál segíteni, és a munkájával nap mint nap tesz valamit Székelyföldért, azzal lehet nagyon jó székelyföldivé válni. És ez lehet, hogy bizonyos szempontból többet jelent, mint amikor valaki székelynek születik, de soha semmit nem tesz a szülőföldjéért.

Salló Emőke