HAJÓK A BALATONON

A balatoni hajózás kezdetei

A Balaton - Közép-Európa legnagyobb tava - több mint 20 ezer évvel ezelőtt keletkezett. A múlt század elején még jóval nagyobb területet foglalt el. Mai kiterjedése 595 km2, hossza 77 km, szélessége 1,5 és 14 km között változik.

A tó partjainál 15 ezer éve jelent meg először az ember. A Balaton-vidék az őskortól napjainkig kedvelt települési helye volt a különböző korok népeinek. Lakóinak életében a halászat, a hajózás és a hajóépítés mindig jelentős szerepet játszott. A primitív népek egy fatörzsből készített csónaktípusa, a "bödönhajó" az őskortól egészen a XIX. század végéig volt honos a Balatonon.

A római kori hajózás jelentőségére utalnak az északi partról a délparti villák építéséhez szállított kövek, a régészek által feltárt Neptunus oltárok és hajóács szerszámok is. Az Aquincumot Itáliával összekötő hadiút a fenékpusztai réven keresztül haladt át a Balatonon. Több jel mutat a római kori hajózási eszközök továbbélésére. Római hagyaték lehet a kis-balatoni evező formája, amely teljesen megegyezik a párizsi Louvreban őrzött Tiberis-szobor evezőjével.

A múlt század elején még használt evező vonalait két évezreden keresztül megőrizte a néphagyomány.

A hajós hagyományok kontinuitását biztosította a régészeti feltárások által igazoltan e térségben a honfoglalást tömegesen megélő avarok jelenléte is, akiknek hajózásban való jártasságát több bizánci krónika is megörökíti. Szembetűnő az is, hogy az Anglia normann meghódítását ábrázoló híres Bayeux-i falikárpiton látható hajóács szekercék típusa teljesen megegyezik a Balaton közelében feltárt kétkarú avar szekercékével.

Középkori okleveleink tanúsítják, hogy a balatoni révátkelő helyek a honfoglalás után is megőrizték jelentőségüket. A tihanyi és a foki révről 1055-ben, a fülöpiről 1093-ban, a hídvégiről 1430-ban tesznek először említést.

A XVI. század közepén a törökök előnyomulása elérte a Balaton vonalát. A vidék hadszíntérré vált. A vízen török és magyar sajkások küzdöttek egymással.

A hajózás fellendülése a XVIII. században

A török kiűzése után a mezőgazdasági termelés és a kereskedelem felélénkült, ami a hajózás fejlődésére is ösztönzőleg hatott. A hajóépítés alapanyagát a Balaton-mellék délnyugati térségében egészen a múlt századig fennmaradt őstölgyesek szolgáltatták.

A "magyar tenger" első nagyobb vitorlását, a "Christoph" sószállító hajót Festetics Pál gróf építtette 1753-ban. A Festetics család - amely a XVIII. század első felében szerzett kiterjedt birtokot a Balaton-mellék délnyugati térségében - a fenékpusztai rév mellett hajóácstelepet létesített, ahol kompokat, csónakokat építettek, javítottak.

Ebből a telepből alakult ki a fenékpusztai "arzenál", amely idővel egész kis flottát bocsátott ki. A tó két vége közötti áruszállítás sokkal gyorsabb és olcsóbb volt a vízen, mint a szárazföldi utakon. A Festeticsek hajói Keneséig faárut, visszafelé sót szállítottak.

A legtöbb hajó a keszthelyi Georgikont alapító György gróf idejében épült, akinek hajóépítő mestere az Itáliából hozatott Antonio Borri volt.

Minden idők legnagyobb balatoni vitorlás hajója, a "Phoenix", Sebestyén "főindzsellér" tervei alapján épült 1797-ben.

A "keszthelyi nagyhajó", mint a tó nevezetessége, hamarosan országos hírre tett szert. A Festeticsek négy nemzedéken keresztül virágzó hajózásának a birtok zárgondnokság alá vétele vetett véget.

Az első balatoni gőzhajó, a “Kisfaludy”

A XIX. század küszöbét átlépő Magyarországon egyre erőteljesebb gazdasági érdekek követelték a közlekedési viszonyok korszerűsítését. Az 1830-as években a dunai gőzhajózás rohamos fejlődésnek indult, ugyanakkor az országos forgalomból kieső Balaton-vidéken a korábban virágzó hajózás szinte elsorvadt. A hosszirányú közlekedés megszűnt a tavon, csak a fontosabb révátkelő helyek őrizték meg jelentőségüket.

Mikor néhány Balaton-melléki birtokos szorgalmazni kezdte a helyi gőzhajózás megteremtését, Hertelendy Károly Zala megyei alispán Gróf Széchenyi István támogatását kérte a vállalkozáshoz. Széchenyi a "Balatoni Gőzhajózás" című röpiratában számba vette a várható nehézségeket, felhívta a figyelmet a kikötők építésének szükségességére, kitért a hajózásnak az idegenforgalommal, a halászattal, a vízszabályozással, az iparosodással és a munkahelyteremtéssel való összefüggéseire. Felvetette a Balaton és a Duna a Sió-csatorna révén történő összekötésének lehetőségét is. Rendkívül erőteljes szervezőmunkája eredményeként 1845. december 27-én sor került a Balaton Gőzhajózási Társaság alakuló ülésére.

A társaság első hajója, a "Kisfaludy" fa testét az Óbudai Hajógyárban kezdték építeni, 40 LE-s gőzgépét az angliai Penn gyárból hozatták. A hajó egyes részei tengelyen érkeztek Füredre, ahol összeszerelését végezték. A hajót a "legnagyobb magyar" 55. születésnapján, 1846. szeptember 21-én bocsátották vízre.

A  rendszeres járatokat 1847 tavaszán indították be, ugyanakkor elkészült a teherszállítás céljára építtetett két uszály, a "Füred" és a "Keszthely" is.

A balatoni gőzhajózás eszméje tervből valósággá vált, de a távlati cél eléréséhez, a Balaton-vidék "életre ébresztéséhez" még hosszú és küzdelmes út vezetett.

A teherforgalom meglehetősen csekély jövedelmet biztosított a társaságnak. A személyforgalom is csak a főidényre korlátozódott. A kikötők romlása egyre nagyobb gondot jelentett. Időközben a "Kisfaludy" gőzös is korszerűsítésre szorult. 1869-ben elavult fa testét vasra cserélték, amellyel még 1887-ig üzemelt.

A Balaton Gőzhajózási Társaság lényegében anyagi nyereség nélkül zárta le végső mérlegét, de úttörő vállalkozása végleg meghonosította a gőzhajózást a Balatonon.

Külön említést érdemel Keöd József, a "Kisfaludy" utolsó előtti kapitánya, akinek "Gyakorlati hajó-gőzgéptan és kazánisme (1870)" és a "Gőzkazán robbanások okai (1885)" című munkái az első magyar nyelvű hajógépészeti szakkönyvek közé tartoznak.