Az 1456-os nándorfehérvári diadal a magyar történelem egyik legdicsőbb napja volt, évszázadokra az elszántság a küzdeni akarás és az önfeláldozás szimbólumává vált. Ugyanis 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt védő keresztény magyar seregek Hunyadi János vezetésével, több mint kéthetes csatát követően megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira, és ezzel mintegy 70 évre megállították a törökök további európai terjeszkedését

Előzmények

Az 1439-es esztendőben hunyt el Zsigmond király veje, I. Habsburg Albert (hazánk első Habsburg-házi uralkodója). Halálával az ország nemessége két pártra szakadt, az egyik oldalt a köznemesség alkotta, és I. Ulászlót, Nagy Lajos királyunk unokáját akarta a trónra hívni, míg a másik oldal, a főnemesi tábor Habsburg Albert újszülött kisfiát V. Lászlót akarta uralkodónak. Az országban széthúzás kezdődött éppen akkor amikor a Balkánon terjeszkedő Török Birodalom a Magyar Királyság megtámadására készült.

Az 1303 -as évben Bizánc szomszédságában létrejött oszmán állam még I. Murád (1359-1389) szultán idején kezdett Európa felé irányuló hódításokba, és 1389 június 15-én az első rigómezei csatában győzte le a balkáni koalíció seregeit. Ezzel megindulhatott Magyarország felé. Azonban a terjeszkedés lassabban ment mint várták, mert bár 1396-ban legyőzték Zsigmond királyunk seregét Nikápolynál, keletről a mongolok váratlan támadása (Timur Lenk) hosszú évtizedekre visszavetette előrenyomulásukat. A megnyert "haladék" alatt Magyarország kiépíthette a déli végvári vonalat. A török az 1430-as évekre újra megerősödött és most már valóban a magyarok végső lerohanására készült.

Közben viszont Magyarországon a következő királyról folyó vita miatti szembenállás rövid polgárháborút hozott. A harc döntő csatája 1440 januárjában Bátaszéknél zajlott. Az ütközetben tűnt fel egy kiváló képességű nemes, bizonyos Hunyadi János szörényi bán, aki vitézségével és kimagasló hadvezéri képességeivel I. Ulászló javára döntötte el a csatát. A győzelem után négy esztendőre tehát I. Ulászló foglalhatta elé a trónt, ám uralkodása alatt végig legfőbb támogatójára, Hunyadi Jánosra támaszkodott. Kinevezte erdélyi vajdának, majd temesi ispánnak és az ország seregeinek legfőbb vezérévé tette. Ulászló és Hunyadi 1441 és 1444 közt több sikeres hadjáratot vezetett a török ellen (gyulafehérvári csata), melyek közt a legnevezetesebb a hosszú hadjárat volt 1443 őszén. Ebben Hunyadi János 32 ezer fős sereggel egészen Szófiáig tört.

A diadalmas – és egész Európát megdöbbentő - hadjárat után a török békéért könyörgött (Drinápolyi béke), ám a magyar nemesség és a pápa ennek megszegésére bírták az ifjú magyar királyt. Hunyadi 1444-ben újabb sikeres támadással a király oldalán Várnáig hatolt. Ám itt a meggondolatlan I. Ulászló a szultánt őrző janicsárokra támadva, elszakadt a magyar főseregtől és elesett az ütközetben. A király halála súlyos következményekkel járt: az ország uralkodó nélkül maradt, és az egyetlen szóba jöhető új király – V. László - alig 4 éves volt csupán. A megoldást Hunyadi jelentette, akit a rendi gyűlés 1446. június 5-én a király nagykorúságáig Magyarország kormányzójává választotta. Hunyadi hat éven keresztül volt kormányzó, ám ezen időszakban legtöbbször az ország egyesítése érdekében a felvidéken és a nyugati határszélen kellett hadakoznia a Habsburgok ellen. Török ellenes harcai sajnos kevéssé voltak sikeresek: 1448-ban Rigómezőnél vereséget szenvedett, sőt a csata után a szerbek fogja lett, akik csak súlyos feltételek mellett voltak hajlandóak elengedni.

Hazatérése után, 1453-ban az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztségéről, és az ország tényleges irányítását átengedte a közben 13 évesre cseperedett V. Lászlónak és a Habsburg pártnak. Hunyadi János, lemondása ellenére is az ország leghatalmasabb főura maradt, hiszen az ő kezén voltak a legnagyobb földesúri birtokok, és a főkapitányi rangja mellett továbbra is szlavón bán, temesi ispán maradt illetve a déli területek, köztük Nándorfehérvár ura.

A magyar nemesség továbbra is két táborra oszlott, csak most a Habsburg párttal szemben álló tábort nem a Jagelló pártnak, hanem Hunyadi pártnak hívták. A két tábor 1453-ban átmeneti békét kötött, amikor a két párt vezetői, - Cillei Ulrik és Hunyadi János – megegyeztek abban, hogy a továbbiakban nem támadják egymást. Az alku megpecsételéseként Hunyadi egyik fiát Mátyást Prágába küldte a király és Cillei udvarába, míg Cillei a leányát Erzsébetet Vajdahunyadra menesztette. (Két évvel később, 1455-ben Hunyadi egyik fia Mátyás már horvát bán és temesi ispán lett.)

A nándorfehérvári diadal (1456 július 4-22)

A rigómezei török győzelem után, 1451-ben a Török Birodalom élére II. Mehmed szultán került, akinek első dolga Bizánc városának régóta húzódó bevétele volt. Miután 1453-ra végre bevette a hatalmas várost a bizánci császárok utódának tekintette magát és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. A további európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat. Hunyadi János még ebben az évben kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A már 1427 óta két nagyhatalom között őrlődő szerb despota, Brankovics György Magyarországra menekült, és kénytelen volt innen figyelemmel kísérni országa bekebelezését. A törökök gyorsan megszilárdították helyzetüket Szerbiában, és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár (napjainkban Belgrád, Szerbia) elfoglalására készültek.

Az új szultán hatalomra kerülésével párhuzamosan a keresztény egyház élére is új vezető került 1455. április 8-án Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében. Az új egyházfő III. Callixtus néven kezdte meg pontifikátusát, és rögtön átérezte a török terjeszkedésben jelentkező veszélyt. Ám 1456 tavaszán már tisztában volt vele, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni.

A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum (Imabulla) nevezetű rendeletét, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.

Az egyház részéről azonban Juan Carvajal spanyol bíboros és Kapisztrán János mégis tudott segítséget nyújtani, amikor értesülve a Nándorfehérvárt fenyegető török veszélyről, kereszteseket indultak toborozni a parasztság körében. (1456 nyarára 18 ezres sereget tudott összegyűjteni.)

Közben a magyar nemesség is próbálta megtenni a szükséges előkészületeket, ám a belső ellentétek és Hunyadi túlzott hatalmától való félelem miatt csupán csekély eredmények születtek.

Az eredmények közé tartozott, hogy az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, és  portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett.

Így végül a törökkel szemben csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, így a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt. A vár élére Hunyadi a csata előtt sógorát Szilágyi Mihályt nevezte ki.

A törökök július elején értek a vár alá, az ostrom július 4-én kezdődött. A földsáncokba helyezett tüzérség – huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú – kezdte meg ekkor a vár rombolását. Eközben a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta. Így a magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt. Ennek sikere hozta el a csata fordulópontját. A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A török ekkor, július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. Éjfél után a harc már a vár külső falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. (Történelmileg vélhetően több katona alakja testesül meg a fiktív Dugovics alakjában.) Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból.

Ezt követően viszont a keresztesek önálló akcióba kezdtek átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot az anatóliai hadtest közelében. A szultán a ruméliai lovasságot vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól. II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. A topcsiknak még arra sem maradt idejük, hogy az ágyúkat használhatatlanná tegyék, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot. Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba. az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant.

A törököknek csak 65 évvel később, 1521-ben, I. Szulejmán idején sikerült a várat bevenni. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott Nándorfehérvárnál, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig 3 héttel a török elűzése után, a kialakuló pestis járvány következtében 1456 augusztus 11-én maga is meghalt.