Csillagos, tiszta őszi este. Tiz óra felé jár az idő. A kis vasúti állomás enyhe fénye békésen és szeliden szendereg a környező mélységes sötétben. Fent milliószámra ragyognak a csillagok, a kavicson a pályafelvigyázó léptei ropognak. Őt magát nem látom, csak kézben tartott lámpájának szabályosan ingó hullámvonalát, ahogy közeledik felém.

-      Tetszett már jegyet váltani?

-      -Igen, már váltottam. Soká jön a személyvonat?

-      Nem soká. Késés nincs, pár perc mulva itt kell neki lenni.

A lámpa tovább himbál tőlem, a csizma nehéz léptei elcsikorognak a kavicson. Itt-ott piros és fehér pontok a váltóknál, az egyik piros láng megvilágitja a fényes sinpárt és két párhuzamos piros fonalat rajzol a földre.

Az történt velem, hogy nagyon belemélyedtem a könyvbe és elmulasztottam leszállni a csatlakozó állomáson. Már robogott a vonat, mikor a kalauz arramentében megpillantott és ijedten kiáltott rám:

-      Miért nem szállt le uraságod? Itt kellett volna átszállni!

De a rövid rémület után kiderült, hogy ha a legközelebbi kis állomáson leszállok, éppen elcsiphetem a szemközt érkező személyvonatot, és még idejében visszaérkezem, hogy átszállhassak. Hát most itt állok a kis állomás csendjében. Köröskörül az éjszakai táj, a hegyek sötét vonala alig-alig válik el a sötétkék mennyboltozattól. Az állomás kis épülete mellett egész fekete az akácfa: csak a formájáról lehet megismerni, hogy a magyar tájképek fája ő: akácfa.

A sorompó felé léptek közelednek az éjszakából. És megállanak a sorompó mellett, amelynek fehér vonalát éppen hogy sejteni lehet a feketeségben.

-      Jó estét, Mihály bácsi.

Az imbolygó lámpa megáll a köszöntő férfihangra.

-      Adjonisten…Utaznak?

-      Nem. A sógorom elibe gyöttünk. Most várjuk haza a személlyel. János bátyámékhoz ment az örökség miatt.

-      Megkapja?

-      Meg. Most mán házasodhatik is, ha kedve tartja.

Egy üde, kacagó leányhang csattan fel a sötétből:

-      Ugyan eriggy, hiszen öreg mán ő, minek házasodjon?

-      Öreg? Annyi, mint én. Hát az öreg?

Nevetnek. Beszélgetnek. Városban az ilyet ugy hivják, hogy flört. Hallgatom a sötétben mozdulatlanul. Kedves a fülnek az izes, hibátlan magyar szó. És a fiatal leányhang kacagását is kellemes hallani. A levegő tiszta hűvösét is jólesik belélegezni az őszi vidék illatával együtt. Nem látni a beszélgetőket a vaksötétben, csak a mondókájukról meg a hanguk szinéről lehet találgatni, hogy ki micsodás lehet: öreg gazda, fiatal parasztlány, jókedvü legény. Uj hangok is jönnek, uj lépések csikorognak.

-      Jó estét.

-      Adjonisten. Hát maguk kit várnak?

A jelzőharang megszólal. Messze, messze a sötétségben feltetszik két pici piros pont. Az a személyvonat. A robogását nem hallani még, de a várakozók már elkezdenek mozgolódni.

-      Ne járjon mán a szád, Maris, tán nem hozzámennél öreghez is, ha sok pénze vóna?

-      Kell a macskának az öreg. Fiatalhoz fiatal való. No, hallani mán.

A csendes éjszakában csakugyan felötlik a távoli robogás nesze. A két piros pont közeledik. Mellettem a sötétben felbukkan egy nadrágos ember. A kezében utitáska. Megszólitja a lámpás embert:

-      Nincs késés, ugyi?

-      Nincsen, kérem.

Aztán hozzám fordul:

-      Tessen csak vigyázni, egy kicsit jó lesz hátrébb állni.

A vonat berobog. Ahogy felkászálódom, azon gondolkozom, hogy milyen szépen beszélnek magyarul ezen a vidéken. A hangsuly lejtése, a magánhangzók tisztasága. Öröm hallgatni az ilyen magyar szót.

S robog már a cseh-szlovák személyvonat. Mert Cseh-Szlovákiában vagyunk. Galánta a következő állomás.