„A nagy emberfulladás”

1362 januárjában hatalmas vihar csapott le Európa észak-nyugati részére. A pusztító vihardagály valóságos cunamiként haladt végig Anglia partjai mentén. Számos épület – így például Salisbury vagy Winchester katedrálisai súlyosan megrongálódtak, míg Dunwich kikötőjét teljesen leradírozta a Föld színéről.

A vihar azonban nem itt, hanem Hollandiában végezte a legnagyobb pusztítást. A később csak a „de grote Mandrenke” (nagy emberfulladás) néven emlegetett katasztrófában emberek tízezrei vesztették életüket. A megemelkedő vízszint áttörte az alacsonyan fekvő holland területeket védő gátakat és egy új tengeröblöt alakított ki, amelyet Zuider Zee névre kereszteltek el. Az ekkor elöntött területet csak a 20. században sikerült visszanyerni részben a szárazföld számára. Az újonnan épített gátak révén ma itt található Hollandia legfiatalabb tartománya, Flevoland.

Hollandia az ókorban, 1000 körül és a 19. században

A vihar a német területeken és Dániában is éreztette hatásait. Az ár több kikötőt elmosott és a sós víz tönkretette az érintett termőföldeket. A pusztítás pedig – ami alig egy évtizeddel követte a hírhedt 14. századi pestisjárványt – óriási munkaerőhiányt okozott ebben a régióban.

Amikor befagyott az Al-Duna

1407 decembere dermesztő faggyal köszöntött Európára. Egyes beszámolók szerint Angliában a jég szétrepesztette a fákat, a madarak pedig reptükben fagytak meg. A Temze három hónapra úgy befagyott, hogy száraz lábbal végig lehetett rajta sétálni az egész évszakban.

A kemény tél nem csak északon, hanem Európa déli részein is éreztette hatását. A Boszporusz befagyott Konstantinápolynál és még az Al-Duna is befagyott, amire nem ismerünk más példát a történelemből. A tengeri közlekedés sok helyen teljesen megbénult, ahogy az Északi-tengert jéghegyek árasztották el. Ugyanakkor új közlekedési utak is megnyíltak, így például Dániából teljes biztonságban át lehetett lovagolni Norvégiába a befagyott szorosokon keresztül.

Amikor sós lett a Temze vize

1540 tavaszán Anglia lakói hiába várták a tavaszi esőzéseket. A szokatlanul meleg márciust követően április és május tikkasztó forrósággal köszöntött be. A feljegyzések szerint február és március között Londonban mindössze hat alkalommal esett az eső. A kutak és patakok elkezdtek kiszáradni, míg a Temze természetes vízforrásai olyannyira megfogyatkoztak, hogy a sós tengervíz kezdett „felfelé kúszni” a folyóban, ami vérhas és kolera járványokat okozott a régióban.

A kontinentális Európában sem volt jobb a helyzet. A legtöbb gyümölcsfa már júliusra elsorvadt a szárazságban és olyan folyók mint a Szajna vagy a Rajna teljesen kiszáradtak egyes helyeken. A tél sem segített, és Bajoroszágban az emberek még novemberben is rendszeresen fürödhettek a máskor jéghideg hegyi tavakban.

A meleg telet újabb száraz tavasz, majd ismét egy forró nyár követte. Angliában egész erdők pusztultak ki ezekben a hónapokban és egyes helyeken valóságos sivatagosodás kezdődött. Az extrém időjárást a mezőgazdaság sem tudta elviselni. A haszonállatok és a termés pusztulásával pedig egyre súlyosbodó éhínség köszöntött Európára. A helyzet végül 1541 őszén kezdett csak javulni – ekkor azonban olyannyira, hogy a következő évben rendszeressé váltak az árvízek szerte a kontinensen.

Lavina Angliában

1836 karácsonyán egyre jegesebb szelek kezdtek fújni Angliában. A hideg rövidesen akkora hóviharba fordult, amelyre emberemlékezet óta nem volt példa. A Globe című lap szilveszterkor már arról cikkezett, hogy a legidősebbek sem emlékeznek arra, hogy ilyen hosszú ideig késtek volna a postakocsik. Márpedig a közlekedés ekkor már egy teljes hete állt, köszönhetően a hatalmas hónak, amely egyes helyeken akár a 10 métert is elérte.

A dél-angliai Sussexben fekvő Lewes városában ekkor olyan eseményre került sor, amilyet sem előtte, sem utána nem jegyeztek fel Anglia alacsonyan fekvő vidékein. A nagy havazás több tonna havat halmozott fel a város mellett fekvő dombok egyikén. December 27-én egy arrafelé sétáló fiatalember repedéseket pillantott meg a domb tetején tornyosuló, megfagyott hótömegen. Egyből a legrosszabbtól tartva igyekezett figyelmeztetni az ott élő embereket, de már így is elkésett. A lavina több házat maga alá temetett és a helyszínre siető mentőcsapatok már csak nyolc asszony és gyermek holttestét tudták kihúzni a hó alól.

 

A háború vihara

1702-ben Anglia a franciákkal szemben lépett be a spanyol örökösödési háborúba. Az angol flotta egyik legnagyobb veszteségét azonban nem a harcok során, hanem egy óriási viharban szenvedte el. 1703 november 26-án hatalmas széllökések érték a Brit-szigeteket. A szél ereje házakat döntött össze és fákat csavart ki a földből. Villámcsapások, heves esőzések és tornádók erősítették az egyre inkább elterjedő káoszt.

A kikötőkben horgonyzó hadihajók és az értékes ellátmányokat szállító teherhajók sorra süllyedtek el. A brit haditengerészet egy nap leforgása alatt mintegy 1500 embert veszített, az összes halálos áldozat számát pedig 15 ezerre becsülik a történészek.

A vihartól a királyi udvar is megrettent és Anna királynőt egy borospincébe menekítették az éjszakára. Az uralkodó másnap a pusztítást látva úgy döntött, hogy a viharban életüket  „a koronáért feláldozó” tengerészek családjai számára külön segélyt folyósítsanak majd a jövőben.

A Tambora kitörése

1815 április 5-ének éjszakáján az indonéziai Jakartában állomásozó brit katonák hangos robajra lettek figyelmesek. Az először ágyúdörgésnek vélt hang valójában egy vulkánkitörés volt – amely Jakartától 1200 kilométerre, Sumbawa szigetén történt.

A Tambora kitörése a történelem egyik legnagyobb feljegyzett vulkánkitörésének számít. Közvetlenül a robbanás miatt mintegy 60 ezer ember vesztette életét, de az áldozatok száma később tovább emelkedett a szennyezettség miatt kialakuló éhínség és járványok miatt.

A Tambora krátere

A vulkán 45 kilométer magasságba lövellte ki magából a több milliárd tonna hamut, amely az egész világon éreztette hatását. A légkörbe került szennyeződés nagy mértékben visszaverte a Nap sugarait, így az 1815-ös, majd az 1816-os telek a történelem leghidegebb időszakai közé tartoznak. Észak-Amerikában például még 1806 júniusában is voltak olyan vidékek (például New England vagy Quebec), amelyeket hótakaró borított. Az időjárás hozzájárulhaott ahhoz is, hogy a napóleoni háborúk sorsdöntő ütközete, a Waterloo-i csata előtt hetekig zuhogott az eső, így a francia hadsereg ágyúi sok helyen beleragadtak a sárba.

Az időjárás természetesen tönkretette a termést is, így szerte Európában éhínségek sújtották a lakosságot. Angliában egyesek már az 1789-es francia forradalom megismétlődésétől tartottak, de ez az időszak volt az is, amelynek végtelennek tűnő esőzései és viharai megihlették a Frankenstein íróját, Mary Shelley-t is.