Az indiai-óceáni Réunion szigeten létezik egy olyan katlan, aminek apró hegyi falvait csupán egy keskeny ösvény köti össze. Három napot töltöttünk itt, Franciaország e távoli, tengerentúli megyéjének vízmosásokkal és hegyi patakokkal szabdalt rengetegében, ami az UNESCO Világörökség része. A szigetet uraló vulkán, a Piton des Neiges ormai körül három völgykatlan terül el: Salazie, Cilaos és Mafate. Az utóbbi helyezkedik el nyugaton, legközelebb az óceánhoz, a part felől azonban lehetetlen megközelíteni. Míg Salazie és Cilaos völgyei könnyedén átjárhatók és úthálózatuk is fejlett, addig a Mafate-ba csak gyalogszerrel - esetleg helikopterrel - lehet eljutni a két másik testvérkatlan valamelyikéből.
Mafate-ot először a szökött rabszolgák hódították meg, akik a part menti telepesek elől menekültek ebbe a buja növényzettel átszőtt világba, és a rabszolgaság végleges eltörléséig itt bujkáltak. A hegyek tökéletes védelmet nyújtottak számukra, mivel a fehér embereknek nem volt vonzó a vidék. Maga a Mafate szó is valószínűleg egy rabszolgáról kapta a nevét, aki ebben az időben válhatott az itt rejtőző közösség vezetőjévé: a hasonló alakú manjakes szó malgasul királyt jelent. Más feltételezések szerint a tájegység neve a Mahafaty szóból ered, aminek jelentése „aki öl, aki halált okoz”.
Először madártávlatból pillantottuk meg ezt a védett világot, amikor az óceán és a szurdokvölgy határán fekvő lapos hegyvonulatra, a Maïdo-ra felkapaszkodtunk. 2200 méteres magasságból, a szinte függőleges sziklafal pereméről csodálkozással vegyes kíváncsisággal bámultuk a csupa zöld tájat, amit az alattunk vonuló fátyolfelhők részben eltakartak, ezzel is fokozva a hely rejtélyességét. Amint kitisztult az idő, a Mafate felfedte fennsíkjain lévő apró falvait, mi pedig eldöntöttük, hogy közelebbről is szemügyre vesszük ezt a zárt környezetet.
Salazie-ból indultunk egy esős kora reggelen. Az autónkat a Col des Bœufs hágó őrzött parkolójában hagytuk, ami a két katlan határán húzódik 1958 méteren. A hátizsákunkba csak a valóban szükséges holmikat pakoltuk, valamint elegendő élelmet és vizet, mivel tudtuk, nehéz terepen kell majd megállni a helyünket napi nyolc óra gyaloglással. A parkolóból húsz perc alatt elértük a Sentier Scout hegyi csapást, ami aznapi szálláshelyünkre, a 770 méteres magasságban fekvő Grand' Place-ig vezetett. Addig azonban csaknem tíz kilométert kellett legyűrnünk, ami még így is csak elenyésző része volt a Mafate-ban található százhúsz kilométeres túraútvonalnak. A nehézséget itt nem a távolság okozza, hanem a meredek szintkülönbség és a helyenként csúszós talaj, ami miatt csak lassan lehet haladni.
A növényzet rendkívül változatos a hegyekben. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy nap leforgása alatt ilyen sokszínű környezetbe csöppenjünk. A flóra gazdag és életteli. A zöld dominanciáját a szürkés és barnás sziklák felbukkanása, valamint a számtalan színes virág töri meg. Közülük is a leghivalkodóbbak a mikulásvirág több méterre felnyúló, széles piros virágai. A sűrű erdőkben hosszú indák lógnak le a fákról, a több tíz méteres bambuszrengetegben pedig igazi törpének éreztük magunkat.
Pár óra alatt elértük az első falut, Ilet-à-Bourse-t, ahol megálltunk pihenni. A házakat szétszórva építették fel a magasan fekvő tisztáson. Igazi nyugalom áradt a helyből, hallottuk a madarak csicsergését és a rovarok zümmögését. Az egyik ház irányából emberi hangok szűrődtek, így közelebb merészkedtünk, hogy megismerkedjünk a helyiekkel.
A bokrok mögött további faházakra bukkantunk, a területen épp zajlott a munka. Beszélgetésbe elegyedtünk a munkásokkal, akik a hegyi szállásnak épített házikókat rendezték be: az udvar tele volt még lefóliázott ágymatracokkal. Az egyik férfi a mosógépet szerelte be. Érdeklődésünkre elmondták, hogy ők nem mafate-iak, hanem Salazie-ből jöttek a faluba dolgozni. Az összes berendezés, sőt, ők maguk is helikopterrel jutottak ide. Hétfőnként érkeznek a területre, majd négy teljes munkanap után a helikopter csütörtök este viszi őket vissza Salazie-ba, az otthonukba.
Hangos zúgásra lettünk figyelmesek, így elköszöntünk, hogy megnézzük, mi okozza a zajt. Egy vasmadár érkezett, de nem szállított semmit: a pilóta egy hölgyért jött, aki a tisztás mellett várakozott a légi taxira. Drága mulatság lehet így közlekedni!
A réttől nem messze egy nagy zöld épület állt, aminek az oldalán az iskola felirat volt felfestve. Mivel az ablakok nyitva voltak, közelebb léptünk és bepillantottunk: egy fiatal nőt láttunk, aki csendben olvasott. A terem közepén felállított pici ágyakban három óvodáskorú kisgyermek aludt. A hölgy kíváncsian ránk emelte tekintetét, mi pedig csak biccentettünk, nem akartuk a gyerekeket felébreszteni. A szoba hangulatosan volt berendezve. A szemközti fal mellett lévő szekrényen könyvek sorakoztak, a sarokban pedig kicsi székek és játékok voltak szétszórva. A másik fal melletti asztalon egy régi TV állt.
Az oktatás megszervezése nagy kihívás a térségben: mintegy száz mafate-i gyermek tanításáról kell gondoskodni. Négy településen található általános iskola: La Nouvelle-ben, Grand' Place-ban, Ilet-à-Bourse-ban és Ilet-à-Malheur-ben. Van köztük bentlakásos intézmény is, az oktatás időbeosztását azonban úgy szervezik meg, hogy a gyerekek tanítás után még időben hazaérjenek, ami sokszor több órás gyaloglást jelent számukra.
Rövid bámészkodás után visszatértünk a tisztásra, és az egyik szabadtéri asztalnál megebédeltünk a magunkkal cipelt elemózsiából, majd elindultunk, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk Grand' Place-ba. A falun áthaladva több emberrel nem találkoztunk, mindenhol mély csend honolt. Az egyik barna ház udvarán egy kis tábla figyelmeztetett a magánterületre. A ház lakója minden bizonnyal nem szerette a kíváncsiskodó turistákat. A túloldalon még a helyi kocsma is be volt zárva, és az épület előtt lévő csocsóval sem játszott senki. Útközben megcsodáltam a banánfákat, óriási, lilás és bordós színű virágaikat, és az egy fürtben csüngő zöld terméseket. Egy hófehér macska is a nyomunkba szegődött, de amint kiértünk a faluból, eltűnt a bokrok között, mi pedig továbbhaladtunk az úton.
Még naplemente előtt megérkeztünk a szállásunkra. A grand' place-i vendégház kreol stílusban épült: a tető alatt helyenként csipkeszerű faragás díszítette a kis lakot, a zsalutáblák színesek voltak. A szálláson svájci, német és francia turistákkal osztoztunk. Röviden megosztottuk élményeinket, majd egy kiadós vacsora után azonnal az ágyba dőltünk.
A Mafate sűrű erdeiben szinte lehetetlen észrevenni az idő múlását. Ezt a misztikus csendet csak a helikopterek zúgása töri meg. Ebben a kicsi, mégis végtelennek tűnő vadonban először távolinak éreztük a megszokott hétköznapi világot, ám amint jobban szemügyre vettük a környezetet, máris észrevettük az ember és a modernizáció jeleit. Ezt a vidéket ugyan nem hálózzák be villanyvezetékek, viszont feltűnő az elektromos berendezések jelenléte. Az áramot és a meleg vizet a napenergia biztosítja, napelemeket minden faluban találtunk. A vízvezeték-hálózat is jól ki van építve, túrázás közben is észrevettük a földből itt-ott előbukkanó csöveket. A mobiltelefonok, a rádió és a televízió is működik a térségben, a Maïdo-ra telepített óriási antennák ugyanis messze sugározzák a jeleket. Azt is megfigyeltük, hogyan szállítják el a szemetet. A települések közepén, egy fadeszkákkal körbevett apró területen egy kupacba gyűjtik a zsákokat. A mafate-i helikopterek rendszeresen körbejárják a hulladéklerakókat, megállnak felettük a levegőben, és egy hosszú kötelet eresztenek le, aminek a végére ráakasztják a szemeteszsákokat.
Szeméttároló
A másik két régió, Salazie és Cilaos lakóival ellentétben a hegyi emberek itt továbbra is zárt közösségeket alkotnak, és önellátók. Nagyjából hétszázan élnek a zsúfolt városoktól távol, de a közösség évről-évre zsugorodik. Húsz éve még ezerötszáz főt számláltak, de a fiatalok sorban hagyják el szülőhelyüket, hogy a tengerparti városokban próbáljanak szerencsét, ahonnan őseik valaha az életüket mentve menekültek. A jobb élet reménye a falvak lassú elnéptelenedéséhez vezet, pedig a Mafate-ban megforduló évi közel nyolcvanezer túrázó nem kis bevételhez juttatja a lakosságot. Az egész szigeten itt a legdrágább a szállás és az étkezések is. A turizmuson kívül más jelentős bevételi forrásuk nincs az ittenieknek.
A Mafate-ban nincs se közút, se kórház, se önkormányzati hivatal, így a helyiek gyakran gyámoltalanná válnak, ha a baj felüti a fejét. A feljegyzések szerint az 1930-as években járt itt először orvos. Az egészségügyi ellátás azóta sem változott sokat. A mafate-iaknak nincs állandó orvosuk, a legnagyobb településükön, La Nouvelle-ben él két nővér, aki ellátja a betegeket. Ezen kívül minden hónapban egy orvos járja körbe helikopterrel a környező falvakat, mivel a betegek képtelenek lennének a domborzati viszonyokból adódó nehéz és hosszú gyalogúttal megbirkózni. Sürgősségi esetekben pedig csak a légi mentés nyújt megoldást. A bürokratikus és adminisztrációs ügyek intézésében két szociális munkás segíti a közösséget.
A mafate-iak életében a legvonzóbb az a tökéletes harmónia, ahogy együtt élnek a természettel. Itt tényleg abból élnek az emberek, amit saját maguk megtermelnek. Szinte minden házikó mellett ott kapirgálnak az udvaron a tyúkok, kecskékkel és tehenekkel vannak tele a hegyi legelők, a természet pedig zöldséggel és gyümölccsel halmozza el a helyieket. Az ezekből készített helyi specialitások nagyon finomak. A banános sütemény, a dinnyefa terméséből, a papajából készített saláta, és az itt csak „chouchou” -ként emlegetett egymagvú, avagy trópusi tüskés tökből sütött egytálétel igazi kulináris élmény! Ezeket a grand' place-i szállásunkon kapott vacsorán meg is kóstoltuk.
Túránk második reggelén indulás előtt még megcsodáltuk a kilátást a kertből, ami a szemközti óriási sziklákra nézett. Tiszta volt az idő, a falu fölött nem lebegtek fátyolfelhők, így jól láttuk a fölénk tornyosuló Maïdo több mint 2000 méteres meredek falát. Aznap több hegyen keltünk át, fel és le, majd újra fel. Útközben rengeteg csillogó pókháló alatt bújtunk át, a sokadik után már közelebbről is megfigyeltük a békésnek tűnő, lábaival együtt mintegy 8-10 centiméteres nagyságú, arany hálószövő pókot is, amit a réunioniak csak bibe-nek hívnak. Kétszer is átevickéltünk a Rivière des Galets folyón, aminek hideg vize felfrissítette fáradt lábainkat. Sőt, másodszorra a folyóból merítettük tele kiürült vizes palackunkat. Az ásványvizes flakon címkéje szerint az elfogyasztott folyadékunk szintén a Mafate forrásvízéből származott.
Több száz méteres szintemelkedés legyűrése és nagyjából húsz kilométer megtétele után elcsigázottan ugyan, de megérkeztünk La Nouvelle-be, ami a Mafate fővárosának is tekinthető. Ebben a faluban már egy kis boltot is találtunk, aminek rendkívül megörültünk, és megcsappant energiakészletünket azonnal egy doboz csokoládés keksszel pótoltuk. A falu központi helyén egy templom állt, mellette a harangtorony. Érkezésünkkor nagy volt a nyüzsgés a településen: gyerekek fociztak az út mentén, a szomszédok pedig ráérősen beszélgettek, stressznek és rohanó tempónak még csak a nyomát sem érzékeltük. Itt sokkal több turistával találkoztunk, mint a többi hegyi faluban. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy La Nouvelle nagyjából három óra gyaloglással elérhető Salazie-ból. A Col des Bœufs hágóhoz vezető út ráadásul egy könnyű terep.
Harmadik túranapunk reggelén továbbindultunk, hogy visszatérjünk a kiindulási ponthoz. Félúton egy fennsíkon keltünk át, az ösvény egy világos tamarinerdőbe vezetett, amit nem árnyékolt be sűrű lombkorona. Könnyedén szökkentünk át az úton keresztbefektetett farönkökön. Az ágakról fehéres-sárgás, zuzmószerű növények lógtak, olyan hatást keltve, mintha szakálluk nőtt volna a fáknak. És valóban, a különös növényt itt csak Saint Antoine szakállaként emlegetik. Az erdőből kijutva a hágó felé haladtunk tovább. Itt már eltévedni sem lehetett, a környék felett cirkáló helikopterek mutatták a helyes irányt. Miután felkapaszkodtunk a hegy hátára, még egyszer megcsodáltuk a páratlan kilátást: az alattunk elterülő völgyet, La Nouvelle színes kreol házait, a szemközt magasodó Maïdo kopár köveit és a környező hegyek közt megbúvó híres sziklacsoportot, a Les 3 Salazes-t. A legenda szerint három rabszolga vált itt kővé szökés közben. Búcsút intettünk a Mafate-nak, majd élményekkel gazdagodva hagytuk el ezt a különleges, elszigetelt katlanvidéket.
.png)
Kommentáld!