Éjfél van. A kaszinó kisebbik társalgótermében mély zengéssel szólal meg az angol állóóra. Ezt a termet igen kedvelik a fiatalok. A mennyezetet túlságos gazdagon faragott, sötétszínű fagerendázat tartja, a tálakat pedig bágyadt színpompájú gobelinek takarják.

A széles bőrkereveten most öt fekete frakkos, fehérmellényű ifjú üldögél és heverész. Négyen közülök átlagos klubemberek. Egyikük sem hasonlít a másikhoz, de azért könnyűszerrel össze lehetne őket téveszteni, annyira egyforma a testtartásuk, arckifejezésük és csendes, hideg modoruk. Ez a különös hasonlatosság az angol nevelés eredménye, mely angolszász mázzal vonta be még a turáni arcvonásaikat is.

A társaság ötödik tagja úgynevezett egyéniség. Feltünően szép és feltünően elegáns, hat láb magas atléta. Arca barnapiros, fekete szeme tüzes, foga hófehér és ép. Keskeny lábát, melyet egy alacsony székre vetett, áttört selyemharisnya és remekbe készült lakktopán takarja. Ezt a szép szál embert, aki gazdag és előkelő családból való, aki elmés, művelt és maga az udvariasság, ezt a szép szál embert mindenki utálja. Hogy miért van így, azt senki sem tudja, ő maga legkevésbé. Alkalmasint az a baja, hogy minden jó tulajdonságból egy csipetnyivel több jutott neki, mint amennyit a modern ember elbír. Túlságosan csinos, túlságosan szeretetreméltó, túlságosan előkelő és túlságosan temperamentumos. Húsz-harminc esztendővel ezelőtt, a párbajok, a sárga felöltők, a piros nyakkendők és az asszonyszöktetések korában, első gavallér lehetett volna. Ma azonban egész egyénisége bántó és furcsa anakronizmuszként hat, akár a monokli, vagy a sechser-nek nevezett hajviselet.

A szép embernek egyébként Bakó Tamás a neve. A kaszinó mai választmányi ülésén vették fel a tagok sorába. Azzal az eltökélt szándékkal jelent meg a klubpalota termeiben, hogy itt meg fogja magának teremteni azt a társadalmi poziciót, amely születésénél és vagyonánál fogva megilleti. Okos lesz és higgadt. A divat kedvéért blazirtnak, cinikusnak és száraznak fogja magát tettetni. Szóval: olyan lesz, mint a társaságból való fiatal urak, akiknek se eszük, se szivük nincsen és akiket mégis mindenki becsül és kedvel.

Bakó egy gyémántmonogrammos aranytárcát vesz ki a zsebéből és cigarettára gyújt.

- De szép tárcád van - mondja fakó hangján az egyik angol.

Zöldes halszeme nem árulja el, hogy komolyan tetszik-e neki a tárca, vagy gúnyolódik.

- Leuchtenberg hercegtől nyertem fogadáson, - válaszol könnyedén a szép ember.

Nehogy sznobnak tartsák, eltereli a szót hercegi barátjáról és a színházról kezd beszélni.

- Ma este megnéztem egy új operettet, Roksz-Tropszot. Nem rossz dolog,

Öt férfikéz ötféle mozdulattal jelzi, a kéz tulajdonosa nem tartja érdemesnek, hogy szót vesztegessen Roksz-Tropszra.

- Egy elég csinos leányt találtam a színpadon - folytatja. - Valami Láng Manci. Ismeri?

Az öt angol közül kettő elásítja magát. Mancit ismerni már nem divat. A kaszinó jó régen végleg átengedte ezt az ismeretséget a börzének. A neve olyan émelyítő emlékeket költ ebben a teremben, mintha valaki Fatinicát játszaná el gramofonon.

Bakó Tamás, akinek megvan az a hibája, hogy nem érti meg a néma ember szavát, belemélyed Láng Manci művészetének méltatásába. Beszéd közben láthatóan gyönyörködik saját mély baritonhangjának érces csengésében.

- Az éneke nem különös, de a játéka eredeti... Táncolni pedig nagyon tud... Olyan tűzzel táncol, mint a megbolondult nősténypárduc... És a termete is pompás... Azt hiszem, féktelen temperamentuma lehet...

Az egyik angol a másikra néz, az pedig továbbadja a pillantást. Mind az ötnek ajka szélén torz kis mosoly jelen meg.

- Azt hiszem, te olyan ember vagy, hogy talán meg is hódíthatnád a művésznőt, ha komolyan utána vetnéd magadat - mondja naív és komoly hangon az egyik angol.

A szép ember azonban nem elbizakodott. Szerényen mosolyog.

- Ilyen szeszélyes nőknél sohasem tudhatja az ember. Én egyébként megpróbáltam a közeledést és a kezdet eléggé biztató...

Öt jéghideg tekintetű szempár tettetett hódolattal fordult a szép Bakó felé. Az pedig adja a szeretetreméltó gézengúzt és könnyedén fecseg tovább.

- Egy szolgával felküldtem a névjegyemet a színpadra és megkérdeztettem, mikor tehetném tiszteletemet. Azt üzente vissza, szívesen lát holnap délután a lakásán. Itt a címe, egy színlapra írta...

- Borzasztó ember vagy! - mondja az egyik angol, miközben szürke szemével elismerően méri végig a szép embert.

Ebben a pillanatban furcsa kis alak bukkan ki az egyik bőrszék öléből. Púpos törpe. Akkora, mint egy tízéves gyerek. Ő is frakkot visel, fehér mellényt és hófehér kesztyűt. Az arca oly finom, sápadt és szomorú, mint Cellini Perzeuszának arca, szép nagy szeméből pedig csak úgy sugárzik az elmésség és a gonoszság. Ez a púpos szörnyeteg, egyébként történelmi név viselője, kellemesen bágyadt hangon szól a szép emberhez:

- Én igen jól ismerem a fiatal hölgyet, akiről szó van. Megyémbeli úricsalád leánya. Édesapja tábornok és őfelsége szárnysegéde volt...

A négy angol, aki koronatanú rá, hogy Manci őnagyságának sohasem volt apja és hogy ő maga a Ferencváros egyik pincelakásában cseperedett fel, majd megpukkad a titkos jókedvtől. A púpos ember pedig szigorú és lojális hangon folytatja.

- A fiatal hölgy szakított osztályának előítéleteivel és színpadra lépett. Ezt sokan kifogásolták már, de a tisztességét senki sem merte még kétségbe vonni!

- Bizony nem - hagyja rá az egyik angol, akiről köztudomású dolog, hogy Láng Manci egy pár esztendővel ezelőtt erősen megkopasztotta.

- Manci őnagysága egyébként hamarosan ott fogja hagyni a színpadot - folytatja a púpos ember. - Manci ugyanis menyasszony, vőlegénye az unokatestvérem, Léberflek báró...

Ez a bolondos név, melyet úgy rögtönzött a púpos ember, igen megtetszett az angol ifjaknak. Az imént még nagyon álmosaknak látszottak, most azonban fölébredtek, sőt élénkek lettek. Mindegyikük rajta volt, hogy igazolja Léberflek báró személyazonosságát.

- Léberflek Klodvig, ugyebár?

- Igen, a híres pisztolylövő, aki agyonlőtte Radegund herceget és megnyomorította Szilkey Ferkót.

- Nem Ferkó volt az, hanem Istók!

- De hiszen Gabelsberget is ő ölte meg?

- Igen, a szegény Gabelsberget is...

A púpos ember egy rendreutasító pillantást vet az angolokra. Most már ne komponáljatok több nevet, ti gézengúzok, mert valószínűtlen lesz a dolog... Az egyik ifjúnak azonban még sincs nyugta.

- Miért is verekedett meg a szegény Gabelsberggel? - kérdi meleg érdeklődés hangján.

- Azért - mondja síri hangon a púpos ember - mert a meggondolatlan fiú vacsorára invitálta Láng Mancit.

Mély csend... A púpos ember megint eltűnik a nagy karosszékben. A támla mellett csak a fehérkesztyűs keze látszik, mellyel az estilapot fogja. Ő is, a négy angol is hegyezett füllel lesi, mit fog mondani a szép ember.

Rövid szünet után az meg is szólal:

- Én nekem nagyon tetszik, hogy ma már jó családból való fiatal hölgyek is művészi pályára lépnek. Ideje, hogy a magyar társadalom szakítson elavult előítéleteivel... Úrinő a színpadon is úrinő maradhat... Nekem is van egy távoli nőrokonom, aki művésznő lett... Egynéhány ripőknek, aki ebből arcátlan következtetéseket mert levonni, meg is gyűlt velem a baja. Én semmit sem becsülök annyira, mint a tehetséget és örülök, hogy megismerkedhetem Láng kisasszony ő nagyságával, akit igen előkelő tehetségnek tartok... Meg fogom kérni, mutasson be a vőlegényének, Léberflek bárónak...

Bakó elhallgatott és magában azon töprenkedett, hogy nem mondott-e az imént valami sértőt Manci ő nagyságáról? Bátor ember volt egyébként, de nem szeretett volna olyan férfiként szerepelni, aki lovagiatlan a nőkkel szemben. A négy angol pedig egyszerre fölkelt a helyéről. Mind a négyen egyforma mozdulattal húzták le a mellényüket. Aztán csendes mosollyal ajkukon, nyugodt és nesztelen léptekkel átmentek a kártyaszobába. A púpos ember velük ment. Bakó nem érdekelte őket tovább.

A szép ember magára maradt és elborult arccal szívta a cigarettáját. Most már sejtette, hogy a névtelen átok, mely siheder kora óta üldözte, a szép ember átka, új körében sem fog tágítani mellőle.

(1906.)