- Kérem, ne évődjék velem. Maga nem ismer engem!

- Miféle hang ez, kedves barátom? Úgy beszél velem, mintha haragosom volna, pedig azt állítja, hogy szeret.

- Az a kérdés, eljön-e, vagy sem?

- Ha most azt mondanám, hogy nem megyek? Nono, ne nézzen reám ilyen vasvillaszemmel! Hiszen még nem határoztam végleg... Kezdek magától félni! Azt hiszem, képes volna rá, hogy megüssön vagy megöljön egy nőt.

- Megütni nem. De megölni? Talán igen.

- Tegyük fel, hogy elmennék magához. Nem lenne belőle botrány?

- Szó sincs róla. Én Faragó fogorvos mellett lakom. Feljön az emeletre. Ha senki sincs a lépcsőn, akkor bejön hozzám...

- Oh!

- Ha ismerőssel találkozik, akkor egyszerűen kezet szorítunk, maga becsönget az orvoshoz, én pedig hazamegyek.

- És mit csináljak a fogorvosnál? Az én fogaim hibátlanok.

- Nézesse meg a szemfogát, hogy rendben van-e a plombja.

- Rettenetesen raffinált ember!

- Jön?

- Nem tudom magamat elhatározni...

- Mi tartja vissza? Az ura?

- Komolyan kérem, ne beszéljen az uramról. Én becsülöm szegény Ákost.

- Azt nálam is megteheti. Ketten fogjuk becsülni.

- Hihi! Így már szeretem, mikor ilyen bolondos.

- Lássa, Márta, az élet olyan szomorú és unalmas...

- De mennyire az!

- A szeretetreméltó véletlen egy színes, meleg, költői kis kalandot rögtönöz a számunkra; ha visszautasítja, akkor maga nem az elmés és erős asszony, akinek hittem...

- Tudom, hogy igaza van. Százszorosan igaza van. Hányszor kérdeztem már magamtól, hogy ki kárpótol engem mindenért, amit elmulasztok az életben? De azért mégis...

- Mégis?

- Jeromos, adja a becsületszavát, hogy oly tisztelettel fog velem bánni, mintha a húga volnék...

- Eljön?

- Nem tudom még... De ha el is mennék, azért tenném csak, hogy megnézzem a lakását és hogy félóráig elbeszélgessek magával... Mintha jó cimborák volnánk... Adja a becsületszavát!

- Itt a kezem!

A nevezetes párbeszéd a tétényi hajó szalonjában folyt le. A gyéren világított teremben ketten voltak csak: Jeromos, a hírneves pártvezér, és Márta, egy ugyancsak hírneves tudós hitestársa. A politikus előkelő és igen férfias külsejű ember volt. A nők igen érdekesnek találták arcát, melyen nyomot hagytak elmult esztendők szenvedélyes viharjai. Fején fényesre vasalt köcsögkalapot viselt és azt csak olyankor vette le, ha éppen kénytelen volt. Feje ugyanis már erősen kopaszodott.

Jeromos és Márta kezet fogtak.

- Megvagy! - mondta magában a politikus. És szívét édesen megdobbantotta a vadászláz.

A fedélzetre vezető lépcsőn két otromba emberi lábszár jelent meg.

- Budapest, Vámház-körút... kiszállani! - harsogta egy borízű hang.

- Jaj, de félek!

- Mitől? hiszen senki se látta.

- Ez a dolgozószobája? Csinos. Meglátszik ám a lakásán, hogy sűrűn fogad női vendégeket.

- Nem olyan sűrűn, mint gondolja.

- Füh, de meleg van itt! Le kell vetnem a kesztyűmet.

Márta leveti a kesztyűjét. Jeromos, aki - nem tudom miért - azt képzelte, hogy Mártának fehér, puha és kövérkés kezecskéje van, úgy találja, hogy az asszony keze a valóságban vörös, eres és a kelleténél valamivel nagyobb. Ez a fölfedezés igen kellemetlenül érinti. Azt azonban készségesen elismeri, hogy Márta szeme igen szép. Gyöngéd és mégis tüzes. Csak azok a szarkalábak ne volnának a halántékán...

- Min töprenkedik? - kérdezi Márta. - Egészen elkomolyodott.

- Oh, dehogy! De már hozzák a teát. Barnán szereti?

- Nekem mindegy... Nini, mandulás puszedli...

A puszedli szót nevetségesnek és ízléstelennek találja Jeromos. Neki volt valamikor egy nagynénje, egy finnyáslelkű vénleány, aki sűrűn használta az ilyen förtelmes kifejezéseket: puszedli, hózedli, rájtpájcsli. A vénkisasszony lakása állandóan kámforszagú volt. Jeromos valami csodálatos érzéstársulás következtében most egyszerre megint érezte orrában a kijózanító kámforillatot. Márta kissé emlékeztette is néhai nagynénjére. Határozottan van a lényében valami vénkisasszonyos, valami nyárspolgárias, tipegő kicsinyesség. Eléggé jól öltözködik, de a sok gomb, csipke és motiválatlan díszítés azt bizonyítja, hogy a fantáziájának nincs se szárnya, se ereje...

- Min töprenkedik? - kérdi újból Márta.

- Semmin! - erősködik Jeromos.

Közbe pedig gépiesen ismételgeti magában: Puszedli, hózedli, rájtpájcsli... És megint érzi a kámforszagot.

Szeme találkozik a Márta szelíd és gyöngéd tekintetével és ekkor megsajnálja az asszonyt. Az ajkán bánatos mosoly jelen meg.

- Tudja, Márta, hogy maga nagyon kegyetlen asszony?

- Én?!

- Azzal, hogy a becsületszavamat vette...

Márta kissé elpirul és az asztalon heverő írások fölé hajol.

- Mindig meg szokta tartani a szavát? - kérdezi halkan.

Jeromos arca elkomorodik.

- Mindig! - mondja határozottan. - Ez az egyetlen dolog, amiben nem ismerem a tréfát. Ha én valamire a szavamat adom, akkor úgy érzem magamat, mintha vasláncokkal volnék megkötözve...

- A maga írása ez? - kérdi közömbös arccal az asszony.

- Az enyém. Memorandumot írtam a kivándorlás kérdéséről. Ez a kérdés éppoly fontos, mint érdekes...

Most már elemében van. Öblös hangon, formás körmondatokban ismerteti a kérdés részleteit. Annyi hévvel beszél, mintha valamelyik képviselőházi bizottságban volna.

Márta egyszerre elneveti magát.

- Jaj de furcsa... az a kép ott... a falon...

- Régi metszet... Bouchertől való...

- Kicsit pikáns, de kedves.

- A művészetben nincs pikantéria. A tárgy mellékes; fődolog, hogy a művész mennyire uralkodik az anyag fölött...

- Itt nagyon meleg van ám. Le szabad vetnem a kalapomat?

Már le is vette. Jeromos szívét keserű türelmetlenség szállja meg. Hát örökké itt fog ülni a boldogtalan?

Kívül erős csöngetés hallatszik. Jeromos felugrik a helyéről. Egy sápadt reménysugár villan át a lelkén. Az inas táviratot hoz. Jeromos átfutja. Semmiség az egész: választókerületéből üdvözli néhány elázott párthíve. Darabokra tépi a papírt, majd komoran bámul maga elé.

- Valami kellemetlen hírt kapott? - aggodalmaskodik az asszony.

- Semmi. Ne is beszéljünk róla.

- De látom az arcán...

- Biztosítom, nem érdemes róla beszélni.

Az asszony habozik, töprenkedik, majd fölkel és magára veszi a kesztyűjét és a kalapját.

- Elmegy? - kérdi Jeromos bánatos hangon.

- Elmegyek. Már későn van. Tudom, magának is dolga van. Hiába tagadja. Isten áldja meg, Jeromos.

- Oh, Márta!

- Szót se többet! Még csak ennyit: köszönöm, hogy ura volt a szavának. Nem hittem volna, hogy... de örülök, hogy ilyennek ismertem meg!

Elment. Mikor már becsukódott utána az előszoba ajtaja, Jeromos vidáman fütyörészve kezdett fel-alá járni a lakásában. Oly jól érezte magát, szinte boldog volt, mintha nagy szerencse érte volna.

(1906.)