Hogy igazán huszár volt-e, azt nem tudom, a diktatúra idejében bajos volt eligazodni a katonai egyenruhák között; mivel azonban senki sem hallott még halálfejes bakáról, mégis huszárnak kellett lennie, mert a nikkel halálfej valóban ott vicsorgott a tányérsapkáján.

Feltűnően szép szál legény volt, két méter magas, atléta vállú, de olyan szőke, rózsás és vidám, mint egy fiatalasszony. Mindössze huszonöt-huszonhat esztendős lehetett. Akkoriban boldog-boldogtalan borotváltatta a bajszát, ami némileg biedermeieres benyomást tett.

Afféle szovjet-dandy volt, merész szabású lovaglónadrágban és finom barna csizmában járt, kesztyűs kezében ezüstkampós lovaglóbotját lóbálta. Nevezetes, hogy az akkori incroyable-ok, bár jóval több közük volt a biciklihez, mint a lóhoz, sohasem jártak lovaglóbot nélkül. Kardot persze nem viselt, csak sárga revolvertokot a jobbik csípője mögött.

Gyakran láttam az utcán vagy a villamoson és a jó fiú mindig azt a benyomást tette, mintha nagyon örülne valaminek, talán éppen a proletárdiktatúrának, amely őt szerephez és jelentőséghez juttatta.

Egy este fölkapaszkodtam a villamosra, hogy hazamenjek Budára. Akkoriban rendesen szörnyű tolongás volt a kocsikon, ezúttal azonban szerencsém volt, ülőhelyet is kaptam, mégpedig igen csinos nő szomszédságában.

Elegánsan, merész ízléssel öltözött fiatal nő volt, feje megkapóan érdekes mahagónivörös hajával és hófehér liliombőrével. Bűnbánó Magdolnára emlékeztetett abban a stádiumában, midőn még nem volt megbánnivalója.

Magdolna különben nem volt magában, kísérője az én halálfejes huszárom volt. Első pillantásra látszott, hogy szerelmespár. A katona a kocsiban állott, a padba kapaszkodott és hölgyének láthatóan jól esett, ha a vállával megérinthette a barátja kezét. Akkoriban nem nagyon titkolóztak a szerelmesek.

Szakadatlanul járt a szájuk, a szemük azonban, amely mélyen egymásba furódott, még többet mondott, mint a szájuk. Azt gondoltam magamban: nem is lehet utolsó dolog, ha így nézik az embert egy női sapka karimája alól.

- De mit fog Vilma néni mondani? - kérdezte beszéd közben a huszár.

- Az az ő gondja, nem az enyém - szólt a vöröshajú Magdolna. (Kesztyűs kezével olyan könnyed gesztust tett, mintha eldobna valamit; valamit, amit Vilma néni bizonyára nagyon sajnálna.)

A Pálffy-téren újabb utasok szálltak föl. Az ajtóban megtorlódtak az emberek és idegeskedni kezdtek:

- Tessék előbbre menni a kocsiban! Előbbre!

Ez tulajdonképpen az én huszáromnak szólt; széles hátával kétfelé rekesztette és egy üres meg egy túlzsúfolt oldalra osztotta a kocsit. Ő persze nem akart tágítani a hölgye mellől.

- Süket az a hosszú ember ott elöl? - kérdezte egy kemény hang.

A huszár kiegyenesedett, az arca rákvörös lett. Érezte, hogy mivel tartozik a sapkáján vigyorgó halálfejnek és azt mondta: Kus!

Mindenki elhallgatott a kocsiban, de ott hátul megint megszólalt az az érdes hang:

- Neveletlen kamasz!

A huszár két szeme kerekre nyílt a rémülettől.

- Ki mondta ezt? - kiáltotta a végítélet angyalának hangján.

- Én!

Az ajtó mellett kopott kis ember jelentkezett. Most is magam előtt látom; le tudnám rajzolni, ha ugyan tudnék rajzolni. Tartása gyertyaegyenes, szeme szúrós, arca sárga, bajusza fekete. Valami olyan kemény, szögletes és komor van az arcában, mintha arcizmai egyáltalában képtelenek volnának a nevetés mimikájára. Kemény kalapot és barna felöltőt visel, a ruha tiszta, de szegényes. Úgy festett, mint valami koplaló katonatiszt. Lehetett már vagy ötven esztendős.

A halálfejes huszár tudta, hogy most valami nagyot kell tennie. Fölemelt ököllel nekirontott a keménykalaposnak, nem tudott azonban hozzáférkőzni, vagy tíz semleges ember szorongott kettőjük közt. Zavarában valami sületlenségre vetemedett: föltépte a pisztolytokját és a kezét rátette a fegyver agyára. Tisztán láttam, hogy a mozdulata kapkodó és határozatlan.

A villamoskocsi teli volt munkásokkal, akik a diktatúra hónapjaiban mintegy hivatalos személyeknek érezhették magukat, ők haragosan lefogták a halálfejes huszárt és nekem az volt a benyomásom, hogy a jó fiú éppen ezt akarta. Négyen-öten is beszéltek hozzá, hogy mi jut eszébe, itt nem lehet lövöldözni, a kocsi tele van asszonyokkal, gyerekekkel; én pedig, akit szintén elsodort az ár, a lóidomító nyujtott, kapacitáló hangján ismételgettem:

- Humort! Több humort!

Nem tudom miért, de a humor szó célba talált, ő reám tekintett a kék gyermekszemével és elkényszeredett mosollyal mondta:

- Igaz, bolond vagyok, hogy mérgelődöm, ezen csak nevetni lehet...

A villamos már künn járt a külső részeken és az emberek csapatosan leszállottak. Amint fogyni kezdtek az utasok, a keménykalapos mind közelebb nyomult a halálfejeshez. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, szinte kínos volt nézni, hogyan döfte szúrós tekintetét a szőke óriás rózsás húsába.

Már csak egy utas állott köztük, de most az is eltűnt; a fekete ember megint előbbre lépett és a két ellenfél melle alig két arasznyira volt egymástól.

Maga ez a közvetlen szomszédság, amelyet szó nélkül eltűrt, rettenetes veresége volt a halálfejes huszárnak.

A keménykalapos megszólalt, egyenesen a katonához intézte a szót, miközben valami kaján kis mosolyféle vonaglott a szája szélén:

- Mindjárt ott leszünk a Széna-téren. Én ott leszállok. Ha dolga van velem: legyen szerencsém!

Kiment a peronra, de az üvegajtón keresztül is láttam a sötét szemét, amely egyre kereste a huszár tekintetét.

Kíváncsi voltam a vöröshajú Magdolna arcára; ő félig lehunyta a pilláit és egészen behúzta magát a nagy kabátjába, mint a csiga a házába.

A kocsi most megállott...

- Széna-tér! - ordította a kalauz fölösleges buzgalommal.

A keménykalapos leszállott. Kinéztem az ablakon: ott állott az esthomályban, zsebretett kezekkel, kissé kidüllesztve a hasát.

A kalauz, mielőtt megrántotta volna a csengő szíját, kérdően nézte a halálfejes huszárt. Mindenki a huszárt nézte, magam is. Ő legyintett a kezével és kicsinylően mosolygott.

- Ezen csak nevetni lehet - mormogta.

De az arca sápadt volt...

A kalauz-elvtárs kajánul megrántotta a szíjat, a kocsi nekilódult, én a lámpákat nézegettem, a vöröshajú hölgy pedig a kabátja gombjait... Csuda nagy gombjai voltak. Senki sem beszélt.

Magdolna egyszerre készülődni kezdett, hogy ő most mindjárt leszáll... A huszár elképedve kapta föl a fejét.

- Hát - nem? - kérdezte halkan.

A nő idegesen rázta a mahagóniszínű fejét.

- Nem, én itt leszállok, ide csak két perc a házunk...

- Hát - nem? - kérdezte még egyszer, most már szinte sírásra álló hangon a katona.

- Nem, nem tudnék mit mondani Vilma néninek... és únom a hazudozást... és különben is -

Úgy dőlt belőle a hidegség, mint nyáron a nyitott pinceajtóból. És elment.

Már csak ketten voltunk a kocsiban. A huszár szomorúan bámult maga elé. Most, hogy nem húzta ki magát, most látszott csak, milyen puha és lomha legény. Olyan volt, mint egy ostoba, kövér nagy fiú, akitől elvették a játékát.

Én a nikkel halálfejét néztem és alig bírtam a nevetőkedvemmel. A halálfej pesti gyártmány lehetett, mert nagyon kezdetleges rajza volt, inkább egy humoros kandúrfejhez hasonlított.

(1924.)