Herman Ottó (Breznóbánya, 1835. jún. 26. – Bp., 1914. dec. 27.): természettudós, néprajzkutató, polihisztor, politikus.

Tanulmányait Miskolcon, majd 1853-ban a bécsi politechnikumban végezte. Érdeklődése a természettudományok felé vezette és sorsdöntő volt számára Bécsben K. Brunner von Wattenwyll irányítása, aki az entomológiában adott neki első indítást.

1863-ban a lengyel szabadságharcosok sorába állt, majd visszatérve hazájába, Kőszegen fényképészműtermet nyitott.

1864-ben került kapcsolatba a muzeológiával: ekkor lett Brassai Sámuel keze alatt konzervátor Kolozsvárott és lerakta a később híressé vált állattani gyűjtemény alapját. Közben részt vállalt politikai mozgalmakban, 1871-ben a Magyar Polgár hasábjain állást foglalt a párizsi kommün mellett.

A Természettudományi Társaság felfigyelt tudományos munkásságára és megbízást adott a hazai pókfauna megírására. Ez indította alapvető tudományos művek megírására.

1875-ben az MNM Állattárában kapott állást, és 1877-ben megindította s tíz évig szerk. a Természetrajzi Füzeteket. 1879–86-ban Szeged, majd Miskolc és Törökszentmiklós függetlenségi párti képviselője.

1885-ben megrendezte az országos kiállítás híressé vált halászati anyagát, 1888-ban madártani tanulmányutat tett Norvégiában.

Utoljára képviselőséget 1888–91-ben vállalt. Ezután írta nagy jelentőségű műveinek egész sorát és érdeklődési területét kiterjesztette a m. ősfoglalkozások, a néprajzi és nyelvészet, a régészet területén pedig a paleolitikum körében, nevéhez fűződik hazánkban az ősemberkutatás megkezdése. Kossuth Lajost két alkalommal is meglátogatta Turinban (1887, 1892), levelezését az MTA 1960-ban kiállításon mutatta be.

Nevéhez fűződik a Magyar Ornitológiai Központ létrehozása (1893), az Aquila megindítása s a millenniumi kiállítás néprajzi anyagának rendezése. Munkásságát a m. tudományos kutatásban először jelentkező harcos materialista világnézete, eredeti szempontú, gazdag ismeretanyaga, előadásmódjának árnyalt és lebilincselő módja jellemzi. Néprajzi, zoológiai, őstörténeti művei, természetleírásai egyúttal gondos tudománynépszerűsítő munkák is. Miskolc város tanácsa a nagy tudós emlékét őrizve, 1965-ben hamvait a hámori temetőben helyezte el.HERMAN OTTÓ: A MADARAK HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL. / részlet  /

A MAGYAR NÉP ÉS A MADÁR.

A példabeszéd tanúságtételei

Nem igen van a földkerekségnek oly népe, a mely a madár életének megvigyázásában és magyarázásában vetekedhetnék a magyarral.

Nagy mondás; de be is bizonyítjuk.

A nép tudása és bölcsesége őseredetű példabeszédben nyitja legszebb virágát; a példabeszéd pedig nemzedékek tapasztalásának világos tanúságtétele.

Ezért intés a nagyralátó, de dologtalan, lusta embernek ez a mondás:

    «Senkinek sem röpül a szájába a sült galamb.»

No nem! Meg kell a falatot munkával, szorgalommal keresni; meg kell szolgálni!

És milyen mélyre vág a példaszó:

    «Szegény úrnak galambdúcz a mészárszéke.»

Bizony, ha elprédálta örökét, ha kerüli a munkát, még ezen alúl is sülyedhet; de bezzeg nemcsak az úr, hanem a legkisebb gazda is, ha préda és czéda!

    «Holló hollónak nem vájja ki a szömit.»

Nem bizony, mert dögön felébe, fiúmadár pusztításban maga is űzi a holló-gonoszságot.

    «Holló fészkén hattyút keres.»

Bolondnak vállalkozása ott keresni a tiszta fehéret, a hol a fekete terem, - az ártatlanságot a bűn tanyáján.

És mikor a varjú fölkap a házorom károgójára, mit is kiált csak?

    «Kár, kár Varga Pál
    Hogy a fejed áll.»

Vagyis, hogy megérett az így megszólt ember akár a hóhér pallosára!

    «Sok lúd disznót győz.»

Ez arról is szól, hogy a gyenge, nagy számban egyesülve, letorkolhatja az erőset.

De más ám a lúdról szóló tanúság ebben:

    «Akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból.»

Más szóval: a kinek czinegefogó a feje, abból a nevelés sem teremt bölcset.

    «Sok sas, sok dög.»

Mily remek, igaz képe az erőszaknak és következésének; de szól ám a példabeszéd a sas nemes tulajdonságairól is, a mikor mondja:

    «Sas nem fogdos legyet.»

Nem is illenék a hatalmas madár nemességéhez, hogy hitvány légybe vágja karmait; - intés ez a hatalmas embernek is, hogy kimélje gyönge embertársát.

    «Sokat akar a szarka, de nem bíri a farka.»

Bizony nem is igen volt a világ folyásában annyi nagyot akaró, keveset biró emberszarka, mint van ma.

Egészen mást és igazat mond ez:

    «Csereg a szarka, vendég jön.»

Nem is babona, mert a szarka nagyon szemes madár, idegent látva hangot ad s az idegen sokszor vendég is.

    «Hitvány madár, ki a fészkét rutítja.»

Madárra czéloz, embert talál; mert bizony nem is ritka szerzet az az ember, a kit hitványsága megront, hogy még saját fészkét sem kiméli meg; megszólja, rutítja.

Szegény ember házát mondja fészkének, meg is van a hasonlóság: kicsi madár fészke fűszálból készűl, szőrrel, tollal van bélelve - bokor ága hajlik reá, elrejti a fészekrabló elől; - kicsi ember fészke a zsupos ház. Hálóhelyén, vaczkában tollas derekalj, párna hivogat; ráboruló ákácz ágazata védi sok minden bajtól, adja az árnyékot, a melybe emberfia visszavágyik, bárhova veti is a sors hatalma - mert az a viskó neki édes otthona.

    «Ritka madár a jó asszony.»

Pedig abba az emberfészekbe az kell, mert a nélkül a legszebb ház is csak sívárság tanyája; és ilyen tanyán sok a szégyen, a bánat, a miről aztán már

    «A verebek is csiripolnak.»

No de legyen elég ebből ennyi; mert ha a tollam nekiszilajodik, nehezen vagy sehogy sem keríti annak a sornak a végét, a melyet a nép bölcsesége a madárból és természetéből kiteremtett.

Bevégzem tehát a sort a szalmafedelű viskók leghívebb barátjával, a háznép gyönyörűségével, a füsti fecskével, mely istállóba, eresz alá, de még a kürtőbe is építkezik; bizodalmas barátsággal tekint a ház életébe; szemed láttára költi ki és neveli fel kicsinyeit - elszáll télire délszaki vidék messze távolába; de hűségesen visszatér régi fészkéhez, hogy újból gyönyörködtessen nyilaló röpülésével, fiainak ápolásával, etetésével, de azzal az egyszerű dalával is, a mely már hajnal hasadtával hangzik föl és így kezdődik:

    Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek.