A MAGYAR NÉP ÉS A MADÁR.

A példabeszéd tanúságtételei

Nem igen van a földkerekségnek oly népe, a mely a madár életének megvigyázásában és magyarázásában vetekedhetnék a magyarral.

Nagy mondás; de be is bizonyítjuk.
A nép tudása és bölcsesége őseredetű példabeszédben nyitja legszebb virágát; a példabeszéd pedig nemzedékek tapasztalásának világos tanúságtétele.

Ezért intés a nagyralátó, de dologtalan, lusta embernek ez a mondás:
    «Senkinek sem röpül a szájába a sült galamb.» 

No nem! Meg kell a falatot munkával, szorgalommal keresni; meg kell szolgálni!

És milyen mélyre vág a példaszó:
    «Szegény úrnak galambdúcz a mészárszéke.» 

Bizony, ha elprédálta örökét, ha kerüli a munkát, még ezen alúl is sülyedhet; de bezzeg nemcsak az úr, hanem a legkisebb gazda is, ha préda és czéda!

    «Holló hollónak nem vájja ki a szömit.» 

Nem bizony, mert dögön felébe, fiúmadár pusztításban maga is űzi a holló-gonoszságot.

    «Holló fészkén hattyút keres.» 

Bolondnak vállalkozása ott keresni a tiszta fehéret, a hol a fekete terem, - az ártatlanságot a bűn tanyáján.

És mikor a varjú fölkap a házorom károgójára, mit is kiált csak?

    «Kár, kár Varga Pál
    Hogy a fejed áll.» 

Vagyis, hogy megérett az így megszólt ember akár a hóhér pallosára!

    «Sok lúd disznót győz.» 
Ez arról is szól, hogy a gyenge, nagy számban egyesülve, letorkolhatja az erőset.

De más ám a lúdról szóló tanúság ebben:

    «Akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból.» 

Más szóval: a kinek czinegefogó a feje, abból a nevelés sem teremt bölcset.

    «Sok sas, sok dög.» 
Mily remek, igaz képe az erőszaknak és következésének; de szól ám a példabeszéd a sas nemes tulajdonságairól is, a mikor mondja:

    «Sas nem fogdos legyet.» 

Nem is illenék a hatalmas madár nemességéhez, hogy hitvány légybe vágja karmait; - intés ez a hatalmas embernek is, hogy kimélje gyönge embertársát.

    «Sokat akar a szarka, de nem bíri a farka.» 

Bizony nem is igen volt a világ folyásában annyi nagyot akaró, keveset biró emberszarka, mint van ma.

Egészen mást és igazat mond ez:

    «Csereg a szarka, vendég jön.» 

Nem is babona, mert a szarka nagyon szemes madár, idegent látva hangot ad s az idegen sokszor vendég is.

    «Hitvány madár, ki a fészkét rutítja.» 

Madárra czéloz, embert talál; mert bizony nem is ritka szerzet az az ember, a kit hitványsága megront, hogy még saját fészkét sem kiméli meg; megszólja, rutítja.
Szegény ember házát mondja fészkének, meg is van a hasonlóság: kicsi madár fészke fűszálból készűl, szőrrel, tollal van bélelve - bokor ága hajlik reá, elrejti a fészekrabló elől; - kicsi ember fészke a zsupos ház. Hálóhelyén, vaczkában tollas derekalj, párna hivogat; ráboruló ákácz ágazata védi sok minden bajtól, adja az árnyékot, a melybe emberfia visszavágyik, bárhova veti is a sors hatalma - mert az a viskó neki édes otthona.

    «Ritka madár a jó asszony.» 

Pedig abba az emberfészekbe az kell, mert a nélkül a legszebb ház is csak sívárság tanyája; és ilyen tanyán sok a szégyen, a bánat, a miről aztán már

    «A verebek is csiripolnak.» 

No de legyen elég ebből ennyi; mert ha a tollam nekiszilajodik, nehezen vagy sehogy sem keríti annak a sornak a végét, a melyet a nép bölcsesége a madárból és természetéből kiteremtett.

Bevégzem tehát a sort a szalmafedelű viskók leghívebb barátjával, a háznép gyönyörűségével, a füsti fecskével, mely istállóba, eresz alá, de még a kürtőbe is építkezik; bizodalmas barátsággal tekint a ház életébe; szemed láttára költi ki és neveli fel kicsinyeit - elszáll télire délszaki vidék messze távolába; de hűségesen visszatér régi fészkéhez, hogy újból gyönyörködtessen nyilaló röpülésével, fiainak ápolásával, etetésével, de azzal az egyszerű dalával is, a mely már hajnal hasadtával hangzik föl és így kezdődik:

    Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek.