Lady Hester Stanhope ifjabb William Pitt brit miniszterelnök unokahúga és házvezetőnője volt. 1810-ben azonban maga mögött hagyta a ködös Brit-szigeteket és bejárta a Földközi-tenger szigeteit és a Közel-Keletet. A Máltán, Görögországban, Egyiptomban és Palesztinában töltött idő alatt teljesen beleszeretett a régió fantasztikus történelmébe és hamarosan új szenvedélyt talált magának: a régészetet.

Stanhope – aki kalandjai során túlélt egy hajótörést is – egy libanono szerzetesektől kapott térkép alapján felfedezte Askelón romvárosát. Rövidesen megszerezte az Oszmán kormány jóváhagyását is és 1815-ben kiterjedt ásatásokba kezdett a páratlan lelőhelyen.

A korabeli szokásoktól eltérően nem kincsvadászként viselkedett, hanem módszeresen tárta fel Askelón romjait, gondosan felmérve a környék földrajzi viszonyait és minden lényeges információt begyűjtve a környéken élő emberektől, így lényegében az első modern értelemben vett régészeti ásatást hajtotta végre Palesztinában.

A „Sivatag királynőjeként” is emlegetett Stanhope utazásait követően Libanonban telepedett le és sokáig aktív kapcsolatban volt a környékbeli sejkekkel és emírekkel. Végül azonban elvesztette szinte minden vagyonát, így idős korában már szenilisen és nagy ínség közepette halt meg 1839-ben.

Aquitániai Eleonóra a 12. század egyik legműveltebb és legbefolyásosabb asszonya volt. Mindössze 15 éves korában örökölte meg fiatalon elhunyt apjától a Franciaország délnyugati részén elterülő Aquitániát, amivel a lány egy csapásra Európa egyik leggazdagabb emberévé vált. Nem meglepő, hogy a gyámjának kijelölt VI. Kövér Lajos francia király saját fiát jelölte ki a hercegnő jegyeséül annak érdekében, hogy országa legnagyobb tartományát a koronához csatolja a házassággal.

A VII. Lajos oldalán Franciaország királynéjává előlépő Eleonóra azonban sosem volt hajlandó arra, hogy csak az „oldalvonalról” szemlélje az eseményeket. Amikor 1147-ben többek között férje vezetésével megindult a II. keresztes hadjárat, a királyné maga is páncélt öltött és az egyház rosszallása ellenére aquitániai vazallusainak többezer katonájával – köztük 300 asszonnyal – maga is megindult a keresztes államok megsegítésére.

Útja során meglátogatta Konstantinápolyt, Jeruzsálemet és Antiochiát is. Utóbbi helyen találkozott – sőt egyesek szerint viszonyt kezdett – nagybátyjával, a várost uraló Rajmund fejedelemmel. Kapcsolata ezt követően megromlott férjével és a hazafelé tartó úton már külön utaztak, majd néhány évvel később el is váltak egymástól.

Eleonóra azonban nem sokáig maradt korona nélkül. Mindössze hat héttel a Lajossal való házasságának felbontása után feleségül ment Henrik normandiai herceghez, aki ezután éppen a gazdag Aquitániára támaszkodva tudta végül kikényszeríteni az angol trónhoz való jogát, így 1154-ben Eleonóra új férje II. Henrik néven elfoglalhatta az angol trónt.

A királyné ezután sem hagyott fel aktív életével, még hetven évesen is rendszeresen utazgatott a világban. Az egyház sem felejtette el rendkívüli vállalkozását: a III. keresztes hadjáratot megelőzően külön pápai bulla tiltotta meg a nők részvételét a vállalkozásban.

Történészek szerint Ching Shih fiatal korában egy kínai kisvárosban dolgozott prostituáltként, majd 1801-ben feleségül ment egy, a korszakban rettegett kalózkapitányhoz. A lány férje mellett gyorsan elsajátította a hajózás fortélyait és együtt bejárták és végigrabolták a tengereket Kína és Malajzia között.

Amikor férje 1807-ben meghalt, Ching Shih maga vette át a kalózhajó kapitányságát és rövidesen minden várakozást túlszárnyalt. Egy jól valóságos bűnszervezetet épített ki, egyre több és több hajót és legénységet állítva kalózbirodalmának szolgálatába. A tengeri haramiák között vasfegyelmet tartott, és kérdés nélkül lefejeztette azokat, akik engedély nélkül fosztottak ki egy hajót vagy kikötőt.

1809-ben a kínai kormányzat, a britek és a portugálok támogatásával kísérletet tettek Ching Shih legyőzésére és meggyilkolására, de súlyos kudarcot vallottak. A rettegett kalóznő végül egy kényelmes „nyugdíjat” is ki tudott alkudni maga számára a kormányzattól. Élete végén visszatért a szárazföldre és saját bordélyházat, illetve kaszinót üzemeltetett.

A Felszabadító felszabadítója

Manuela Sáenz 1797-ben a mai Ecuador területén született egy helyi nemes törvénytelen gyermekeként. Családja egy köztiszteletben álló angol férfihoz adta feleségül, Manuela azonban sosem vágyott a nyugodt életre. 26 éves korában elszökött otthonról és csatlakozott a perui függetlenségi mozgalomhoz. A spanyolok elleni harcok során félelmetes hírnevet szerzett magának mint kém, tevékenységéért pedig az ecuadori kormány 2007-ben posztumusz tábornoki ranggal jutalmazta.

A „gyengéd, őrült nő” hamarosan a nagy dél-amerikai szabadságharcos, Simón Bolívar figyelmét is felkeltette és Manuela hamarosan Bolívar szeretője lett. A pár végigharcolta egymás mellett Dél-Amerikát és Manuela két alkalommal is egymaga mentette meg a legendás szabadsághős életét, amikor maga állt a merénylők és szerelme közé a következőket kiáltva: „Gyerünk, gyávák, öljetek meg! Öljetek meg egy asszonyt!”

Manuela általában férfi ruhát hordott a csatában, illetve egy halott spanyol katona levágott bajszát ragasztotta a szája fölé. A „Felszabadítóként” emlegetett Bolívar gyakran csak úgy nevezte kedvesét, mint a „Felszabadító felszabadítója”.

Bolívar halálát követően Manuela Kleopátra példáját követve egy mérgeskígyóval igyekezett véget vetni életének, de végül túlélte az esetet. Utolsó éveit egy perui kisvárosban töltötte dohányt árulva.

Manuela Sáenz 1797-ben a mai Ecuador területén született egy helyi nemes törvénytelen gyermekeként. Családja egy köztiszteletben álló angol férfihoz adta feleségül, Manuela azonban sosem vágyott a nyugodt életre. 26 éves korában elszökött otthonról és csatlakozott a perui függetlenségi mozgalomhoz. A spanyolok elleni harcok során félelmetes hírnevet szerzett magának mint kém, tevékenységéért pedig az ecuadori kormány 2007-ben posztumusz tábornoki ranggal jutalmazta.

A „gyengéd, őrült nő” hamarosan a nagy dél-amerikai szabadságharcos, Simón Bolívar figyelmét is felkeltette és Manuela hamarosan Bolívar szeretője lett. A pár végigharcolta egymás mellett Dél-Amerikát és Manuela két alkalommal is egymaga mentette meg a legendás szabadsághős életét, amikor maga állt a merénylők és szerelme közé a következőket kiáltva: „Gyerünk, gyávák, öljetek meg! Öljetek meg egy asszonyt!”

Manuela általában férfi ruhát hordott a csatában, illetve egy halott spanyol katona levágott bajszát ragasztotta a szája fölé. A „Felszabadítóként” emlegetett Bolívar gyakran csak úgy nevezte kedvesét, mint a „Felszabadító felszabadítója”.

Bolívar halálát követően Manuela Kleopátra példáját követve egy mérgeskígyóval igyekezett véget vetni életének, de végül túlélte az esetet. Utolsó éveit egy perui kisvárosban töltötte dohányt árulva

Marion Carstairs 1900-ban, Londonban született egy gazdag olajmágnás örököseként. Személyiségétől azonban rendkívül távol állt az előkelő angol polgári világ. Nyíltan leszbikus volt, férfi ruhákat hordott, karjait tetoválásokkal díszítette és ismerősei általában csak „Joe” néven ismerték. Ami azonban leginkább kiemelte családi környezetéből, hogy elképesztően vágyott a kalandokra.

Az első világháború idején a Vöröskereszt kötelékében dolgozott mint mentősofőr, később sikeres motorcsónak versenyző lett, majd egy saját taxi vállalatot indított, amely vezetőjeként csak nőket alkalmazott. Állítólag hosszabb-rövidebb szerelmi viszonyba keveredett a korszak számos híres színésznőjével, akik között olyan nevekkel találkozhatunk, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo vagy éppen Tallulah Bankhead.

Legnagyobb kalandjára azonban 1930-ban indult, amikor is megvásárolt egy kis szigetet a Karib-tengeren. Whale Cay hamarosan 200 embernek adott otthont és Carstairs egy valóságos kis királyságot épített ki – hadsereggel, flottával, és engedelmes alattvalókkal.

Évtizedeken keresztül gondosan épített birodalmát végül 1975-ben eladta és Floridába költözött, ahol új vállalkozásokba kezdett: repülőteret épített és egy gőzhajó vállalat vezetője lett. Itt halt meg 1993-ban, 93 éves korában.

Valentyina Tyereskova nehéz családi körülmények között nőtt fel. 16 évesen ott kellet hagynia az iskolát, hogy segítsen özvegyen maradt édesanyjának megkeresni a gyárban a napi betevőt. A fiatal lány azonban a munka mellett, édesanyja elől titokban tartva csatlakozott a helyi repülő egyesülethez, ahol kiváló ejtőernyőssé vált.

Nem mindennapi szakértelme pedig egy merőben más szerepkörre is alkalmassá tette Tyereskovát. Az első szovjet űrhajósok – a kozmonauták – ugyanis nem űrhajójuk fedélzetén, hanem a leszállás során abból katapultálva, ejtőernyőn a talajra ereszkedve tértek vissza a Földre.

Tyereskovát 1962-ben választották ki az űrprogramba és 18 hónapos kiképzés után, a Vosztok-6 fedélzetén a világtörténelemben első nőként eljutott az űrbe. Három napot töltött az űrben és ezalatt 48 alkalommal kerülte meg a bolygót. Az utazásáról úgy nyilatkozott, hogy „amikor az ember fent van, valóságos honvágyat érez a Föld iránt, és amikor visszaér szó szerint meg akarja ölelni.”

A jelenleg 80 éves Valentyina Tyereskova jelenleg az orosz kormánypárt képviselője a Dumában. 2013-ban kijelentette, hogy ha lehetősége nyílna rá, akkor szívesen részt venne egy a Marsra induló „csak-oda” úton.