A csapat tagja balról jobbra: Gulyás Sándor logisztikus, műszaki szakember, Késmárky-Kodak András háziorvos, gyermeksebész (DEKOM vezetője), Kiss Csaba háziorvos, Zakupszky Zoltán traumatológus.

A DEKOM négy orvosa egy hét alatt közel 350 beteget kezelt egy olyan rögtönzött kórházban, amelyet maguk rendeztek be az ország olyan térségben, ahol nemhogy a földrengés idején, de az elmúlt öt évben sem volt rendszeres orvosi ellátás. Az akció közel 3 millió forintos költségét egyesületük összegyűjtött pénzéből, valamint saját zsebből finanszírozták.

A 2015. április 25-ei 7,8 - es erősségű nepáli földrengés a fővárostól, Katmandutól 50 kilométerre nyugatra következett be, közvetlenül érintve az ország hetvenöt körzetéből mintegy harmincat. Halálos áldozatainak számát 8500 főre becsülik, a sérültek legalább kétszer ennyien vannak. Az országban több mint kétszázezer épület semmisült meg, 190 ezer pedig megrongálódott a katasztrófában.

A földrengés nem csupán Nepált rázta meg, hanem a szomszédos Indiában is komoly károkat okozott, de Kínában, Tibetben és Bangladesben is több halálos áldozatot követelt.

A 30 éves Kiss Csaba a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kótaj háziorvosának ez volt a harmadik nagy útja, hiszen 2008-ban a mianmari trópusi ciklon, két évvel később pedig a haiti földrengés után vett részt csapatával a helyszíni segítségben.

„Megerőltető, de sikeres héten vagyunk túl mindannyian – kezdi a hazajövetele után már másnap dolgozó Kiss Csaba, miközben nyíregyházi otthonában ázsiai teával kínál. A fiatal orvost biológus felesége és két kisfia várta itthon. - Miután a nepáli földrengést követő híradások már az első napokban több ezer áldozatról számoltak be, azonnal megindult itthon is a különleges mentőcsoport megszervezése.

Felvettük a kapcsolatot az ország különböző pontjain dolgozó DEKOM-hoz tartozó orvosokkal, műszaki szakemberekkel és logisztikusokkal, hogy kiderítsük, kik azok, aki ilyen rövid idő alatt képesek mobilizálni magukat, és vállalják az út anyagi költségének egy részét is. Tehetősebb szponzorok híján én magam a hétköznapokban 3-4 helyen is dolgozom, hogy a családi tartalék mellett rendelkezésemre álljon egy bizonyos összeg, ha bármikor indulnunk kellene egy katasztrófa övezetbe.

A mostani út közel 3 millió forintba került, ami magában foglalta a repülőjegyeket, azt a 200 kilónyi orvosi felszerelést, ami a gépparkunkat, kötszereket, gyógyszereket és orvosi diagnosztikai eszközöket tartalmazta. Csapatunk ezúttal négy főből állt: Késmárky-Kodak András-háziorvos, gyermeksebész,  Zakupszky Zoltán- traumatológus, Gulyás Sándor- logisztikus, műszaki szakember, és jómagam. Mivel különböző szakterületen dolgozunk, sok feladatot el tudunk látni gyakorlatilag úgy, hogy senki másra nem kell számítanunk, a csapatunkban mindenki multifunkcionális.”

Miután megszervezték itthon a mentőcsapatot, kivel vették fel Nepálban a kapcsolatot, jelezve, hogy négy magyar orvos indult el segíteni a földrengés sújtotta területre?

Minden helyzet más és más. Ebben az esetben, a csapatunk vezetőjének, Késmárky Andrásnak, aki 12 évvel ezelőtt dolgozott három hónapot Nepál egyik oktatókórházban, megvoltak a helyi összeköttetései, kiérkezésünk után pedig azonnal felvettük a kapcsolatot az Egészségügyi Minisztériummal, hogy az ő képviselőjükkel megismertessük a csapatot és tájékoztassuk a magunkkal hozott felszerelésről. A Minisztérium kijelölte ki azt a helyet, ahol a legnagyobb szükség volt ránk. Ekkor irányítottak át minket a Katmandutól másfél órára lévő regionális kórházba, Dhulilkelbe, az itteni intézmény igazgatója azzal küldött minket végleges helyünkre, hogy velük állandó összeköttetésben leszünk az egy hétig tartó munkánk során. Terepjárót és ottani sofőrt bérelve indultunk el az esőzésektől sártengerré vált hegyi utakon, hogy megérkezzünk a tengerszint felett 2200-2300 méterre lévő elhagyott, rommá vált környékre, amelynek egyetlen központi iskoláját a gyerekek napi 4 órás hegyi gyalogúton érik el.  

Közeledve a földrengés epicentruma felé, amerre a szemünk ellátott összedőlt házakat, lerombolt épületeket, port és kőtörmelékeket láttunk mindenfelé. Ennek a rendkívül szegény területnek a lakói földművelők, kétkezi munkások, akik vályogházakban élnek, napi bevételük pedig 1 dollár, vagyis 300 forint körül mozog, ráadásul ingyenes orvosi ellátás Nepálban gyakorlatilag nincs, minden vizsgálatért vagy beavatkozásért fizetni kell.

Hogyan fogadták a magyar orvos csoportot a helyiek?

Nagyon örültek nekünk. Ebben a régióban öt éve nem volt orvosi ellátás, és a környék összedőlt otthonokból állt, mindezek ellenére a lakosok meglepően toleránsak és megértőek voltak. Tudták, hogy mennyire fáradtak vagyunk a hosszú út után, így azt ajánlották, hogy nyugodtan pihenjünk le, és csak másnap kezdjük majd el munkát. Természetesen ebbe nem egyeztünk bele, csupán egy órát kértünk, hogy kipakoljuk a felszerelésünket a helyiek egészségügyi állomását használva rendelőnek.

Gyakorlatilag egy olyan orvosi szobáról beszélünk, ahol egyetlen egészségügyi asszisztens dolgozott, felszerelése pedig egy asztal, egy ágy, egy vérnyomásmérő, valamint azok a gyógyszerek voltak, amiket a nepáli kormány utalt ki: antibiotikum, fájdalomcsillapítók, fogamzásgátlók és óvszer. Kértük a helyieket, hogy lehetőség szerint először a legsúlyosabban sérülteket hozzák, a nagy távolságok miatt azonban, ők csak másnapra érkeztek meg.

A kint töltött egy hét alatt 350 beteget láttunk el, rendkívül nehéz körülmények között éjjel-nappal dolgoztunk, folyóvíz hiányában fürdeni csak egyszer tudtunk, mikor eleredt az eső. Az étkezést abból a minimális otthoni készletből oldottuk meg - 14 nagyobb méretű konzerv, egy pár darab májkrém és tonhal.  Alapszabály ugyanis, hogy a fertőzések elkerülése végett, ilyen helyzetben nem fogyasztunk mást, csak amit magunkkal hozunk. Egyedül palackozott vizet szerzünk be a helyiektől.

Késmárky-Kodak András, a csapat vezetője a katasztrófasúlytott övezetben.

Mi volt a legsúlyosabb eset, amivel az egy hetes munka során szembesülniük kellett?

Volt egy 1 év körüli gyermek, akit azzal hozott be hozzánk a nagyapja, hogy a rá zúduló törmelék gyakorlatilag teljesen megskalpolta. A kisfiú rendkívül súlyos állapotban volt, annak ellenére is, hogy a koponyacsont szerencsére nem sérült, a seb már nagyon csúnyán el volt fertőződve, ráadásul a bőr egy része is elhalt. Szerencsére többféle fertőtlenítőszer és speciális kötszer volt nálunk, többek között egy ezüsttel átitatott háló, ami antibakteriális. Miután alaposan kitisztítottuk a kisfiú sebét, és eltávolítottuk a bőr elhalt részeit, ezzel az ezüstös kötszerrel fedtük be a koponyát, majd megszerveztük, hogy Dhulilkel kórházában lássák el tovább a gyermeket. Valószínűleg ebben az esetben a kisfiú bőrátültetésen fog majd átesni, hisz a koponyacsontot be kell fedni, amit mi ilyen körülmények között, nem tudtunk vállalni.

A másik nagyon megrázó eset megérkezésünk utáni harmadik napon történt. Hétfő volt, hajnali fél négy körül hatalmas robajra ébredtünk, a 6,5-ös földrengést úgy visszhangozták a körülöttünk lévő hegyek, mintha száguldó vonat rohant volna felénk. Az orvosi épület, ahol aludtunk, úgy remegett, hogy attól tartottunk, azonnal ránk dől.

Bevallom, mindannyinknak halálfélelme volt, gyakorlatilag ordítva rohantunk ki az épületből. Szerencsére az utórengésben nem esett baja senkinek, de már nem tudtunk visszafeküdni. Nem sokkal később hoztak be egy ötven év körüli, szinte teljesen eszméletlen férfit, aki elveszette mindenét a földrengésben, és kétségbeesésében patkánymérget evett, hogy megölje magát. Hozzánk már kritikus állapotban került. Az ő életéért nagyon hosszadalmasan küzdöttünk, több mint öt liter infúziót kapott. 3-4 órás kemény munkánkba került, míg stabilizálni tudtuk annyira az állapotát, hogy a kórházába szállíttassuk. Sajnos ilyen esetben a méreg hosszú távú következményeit mi ott felmérni nem tudjuk, ehhez laborvizsgálatok kellenek, melyek megállapítják, mennyire roncsolódott a vese és a máj.

Mi visz rá egy magyar fiatal orvost, hogy harmadik világbeli, sokszor veszélyes, katasztrófa sújtotta területekre menjen dolgozni, szakmailag profitál-e belőle?

Szeretném azt hinni, hogy az embernek veleszületett, természetes ösztöne az, hogy másokon segítsen, orvosként nekem erre sokkal több lehetőségem nyílik. Már egyetemistaként szembesültem azzal a ténnyel, hogy milyen nehézségek és szenvedések között kell, a világ különböző részein, megannyi embernek élni úgy, hogy még csak esélyük sincs arra, hogy orvosi kezelést kapjanak, nem hogy meggyógyuljanak. Nekem valóban nagyon nehéz egy-egy katasztrófahelyzetet látva tétlenül ülnöm, amikor tudom jól, hogy máshol szükség lehet rám, és képes lennék segíteni a bajba jutottakon.

Természetesen rengeteget fejlődünk szakmailag magunk is egy-egy ilyen alkalommal, hisz egy hét alatt annyi esettel találkozunk, és olyan sokat tanulunk, mint itthon egy év alatt. Ráadásul ezeken a területeken sokkal nehezebb körülmények között dolgozunk, kevesebb gyógyszerrel, nem a legkorszerűbb technikával, sokkal rosszabb állapotú betegekkel. Egy jóval hátrányosabb helyzetből kell jóval nehezebb eseteket megoldani, ami mindenkit inspirál. Itt kerül előtérbe az általános tudás mellet a kreativitás, az improvizálás is, hisz sokszor a gyors reakción, a másfajta szemléleten életek múlhatnak. De a cél mindig mindenhol ugyanaz: a legtöbb emberen tudásunkhoz mérten a legjobban segíteni.

Sajnos ma már annyira anyagias világban élünk, hogy sokan elfelejtik annak a szépségét vagy azt a vágyat, hogy másokon segítsünk. Túlzottan elhisszük azt, ami ölik ránk a médiából, hogy akkor vagyunk valakik, vagy érünk sokat az életben, ha mindenből a legújabbat, legjobbat és legszebbet akarjuk.  Nem vesszük észre, hogy mik a fontos dolgok az életben.

Kiss Csaba, orvos azt is elmondta, hogy bár az értékes műszereket természetesen hazahozták, ami kötszer és gyógyszer megmaradt, annak egy részét a bázisukon, illetve a katmandui oktatókórházban hagyták.