Franciaország egyik legféltettebb ékköve, a ködbe burkolózó Mont-Saint-Michel-sziget és a rajta épült bencés kolostor, mely még most is misztérium övez. A sziget tulajdonképpen a Couesnon folyó torkolatában, egyetlen kúp alakú, 78 méter magas gránitsziklatömb, mely a normandiai partoktól 1 kilométerre, a La Manche csatorna árapálysíkságából emelkedik ki. Ennek várfalán állok éppen.
Apálykor a középkori település száraz lábbal is megközelíthető, dagálykor azonban valódi szigetté válik, a tenger szintjének változása az öbölben akár a 14 métert is elérheti.
A többiekkel együtt én is lepillantok a mélybe, a fényképezőgépek vakui villogni kezdenek, ahogy a víztömeg egyre közelebb és közelebb hömpölyög a torkolat felé. Körülöttem egyre izgatottabb hangokat hallok. Egymást taszigálva szeretné mindenki a lehető legjobb helyről nézni a tenger sós hullámait, amint a sziget keleti oldalán felcsapnak. Hirtelen egy csattanás hallatszik, egy pillanatra síri csend lesz, és a szemünk előtt a tenger egyesül a folyóval, és örvénylő táncot kezd járni.
A franciák büszkék rá, hogy a drága Mont-Saint-Michelük az okos technikai megoldásnak, és a több mint 150 millió eurós beruházásnak köszönhetően, ismét árapályszigetté vált. Nem volt ugyanis is ez mindig így. Mont-Saint-Michel akkor kezdte elveszíteni szigeti báját, amikor 1879-ben a két kilométerre lévő szárazfölddel az összekötő gátat megépítették. Egészen 2006-ig, az ideérkező zarándok és turista az erőteljes hullámok helyett nem látott mást, mint az évszázadok alatt felhalmozódott, megszáradt sártengert, aminek gránittömbös tetején egy mesebeli kolostor ül parkoló buszok, autók, és motorok között. Végül az ambiciózus francia kormány tervei alapján a medret kiásták, a gátat lerombolták, hidat építettek, és újra szabad folyást engedtek az árapály áldásos munkájának. Ma már a parkolókat jó néhány kilométerre a kolostortól találjuk, a kacatokat, ételeket és italokat áruló bódékat kiszorították, így adva vissza Mont-Saint-Michel egykori különleges látványát.
Szent Tamás kapuján keresztül belépek az ódon macskakövekre, és elindulok a szuvenír boltokkal, palacsintázókkal diszkréten tarkított színes utcácskák egyikén. Frissen sült kenyér és karamell illat száll a levegőben, a kávézókban már várják a sétában emgfáradt vendégeket. A várfalra kifüggesztett írás szerint a korabeli legendák úgy tartják, hogy 708-ban Avranches püspökének Szent Mihály arkangyal egy éjjelen megjelent, és megparancsolta, hogy itt, a tengerből előbukkanó sziklán kolostort építsen. Miután a vonakodó püspök kalapjára az arkangyal lyukat égetett, az apátság építési munkálatai még abban ez évben megkezdődtek. Az építkezést csodás események kísérték, aminek következtében Mont-Saint-Michel hamarosan zarándokhellyé vált.
Elhaladva a boltok mellett egy indákkal benőtt szűk sikátorra kanyarodom. Akárhová is forduljon az ember, Mihály arkangyal, a mennyei hadak nagy vezérének a kolostor legmagasabb, 152 méteres tornyán álló szobra mindenhová elkíséri. Egy fiatal, világoskék ruhát viselő apáca lép ki a kőbe illesztett faajtón, hatalmas papírtömbökkel és kulcsokkal a kezében. Hóna alá akarja csapni a paksamétát, hogy be tudja zárni az ajtót, de a lendületben elejti az egyik mappát, a tartalma szerte-szét terül. Senki nincsen rajtunk kívül a szűk utcán, így sietve odalépek, felszedem a papírokat, és mosolyogva átnyújtom a velem egykorúnak tűnő nőnek. Barátságosan biccent, majd megkérdezi honnan jöttem. Tíz perc múlva már együtt baktatunk a kolostor felé.
„Negyvennégyen lakjuk ezt a kis szigetet- mondja Marie. Az első remete szerzetesek már a hatodik században megjelentek megvilágosodást remélve ezen az isteni kézzel alkotott helyen. Nem csak az elzártságot keresték, hanem a kihívást is, hisz tudták, hogy a gránittömb megmászása, a drasztikus, majd 14 méteres árapálykülönbség, a vágtató ló sebességével közeledő víztömeg, a futóhomok igazi misztikummal övezte a területet, amit csak a legszívósabbak és legkitartóbbak közelíthettek meg. Bár a bencés templom építését 1020-ban kezdték el, jó száz évbe telt, míg végül ez a román stílusú vaskos falakkal alátámasztott kolostor megszületett. A legnagyobb kihívást a feudális elvekhez igazodó tervezés jelentette, a templomnak a gránittömb csúcsán kellett állnia, amit a szerzetesi épületek, a falu házai és végül a védő fal követett.”
Átvágva a városka apró, sárga virággal borított temetőjén, lesétálunk a vár tövében elterülő Chateaubriand térre. Utunkat lezárt építkezés torlaszolja el. Mikor kérdőn Marie-ra nézek, lopva körbenéz, belém karol, majd azt suttogja: „Tudja, a hiedelemmel ellentétben nem mindig volt ez a zarándokhely. A középkorban véres harcok folytak a területen, ekkor építették az erődített várfalakat, amiket ma is látunk, és a La Merveille gótikus kolostort is, amit II. Fülöp francia király terveztetett a sziget északi oldalán kárpótlásként azért, mert korábban felgyújtotta a templom nagy részét a küzdelmek során. Egy hónappal ezelőtt a kolostor felújítási munkálatai alatt csontvázakat találtunk. Először csak egyet, aztán ahogy egyre kiterjedtebbé vált a csőhálózatok kicserélése, több és több került el. Mindannyian nagyon megijedtünk, hisz eddig úgy hallottuk, csak a temetőben temetkeztek az elődeink. Persze mindannyian tudtuk, hogy a francia forradalom idején a kolostort börtönné alakították, a szent falak között állandó volt a kínzás, a halál. Később szerencsére a 19. század harmincas éveiben a francia kulturális élet vezetői, élükön Victor Hugóval mozgalmat indítottak a sziget, illetve a kolostor műemlékké nyilvánításáért, ami végül Franciaország hivatalos történelmi műemléke lett, és elsőként került fel az UNESCO világörökségi listájára is. Mi, apácák és szerzetesek a kolostor fennállásának ezredik évfordulóján költözhettünk vissza eredeti helyünkre, azóta látjuk vendégül mi a falak között a zarándokokat és a turistákat.”
Kikerülve a lezárt munkálatokat inkább felsétálunk a várfalhoz vezető lépcsők egyikén. Lágy szellő lebegteti a házak tetejére tűzött trikolórt, szürke felhők úsznak a horizonton, és a nap hiába hadakozik, csak egy erőtlen rózsaszín csíkot képes húzni az égre. Lopva Marie-ra nézek, de ő csak átszellemülten bámulja a tengert, és a belőle kinövő újabb kis szigetet.
Hirtelen újra mozgolódás támad, Marie int, hogy induljunk le, mert érdekes műsor vette kezdetét a főtéren. A La Mere Poulard étterem előtt már sorok állnak. A középkort megörökítő, színpadra emlékeztető nyitott konyhában korabeli kosztümöt viselő szakács éppen tojásokat üt, majd ver fel. A réztálon dobbanó keverő hangja utcákra hallatszik ütemes ritmust verve vissza a falakról. „Ugyanígy készültek több száz évvel ezelőtt is a lágy, habos omlettek”- mondja Marie. Rendkívül népszerűek voltak az éhes zarándokok körében, akiknek sietniük kellett az evéssel, mert hamar megérkezett a dagály. Madame Poulard, vagyis Annette (képe a falon), 1872-ben költözött a Mont Saint Michel apátság helyreállításáért felelős építész szobalányaként a szigetre. Egy évvel később beleszeretett a helyi pék, Poulard fiatalabbik fiába, akivel össze is házasodtak, és egy kis hotelt üzemeltetett. A fiatal asszony kézzel felvert, ujjnyi vastag, mennyei ízű, habkönnyű omlettjeinek hamar híre ment, így már nem csak a zarándokok, de királyok, költők, színészek felkapott helye is lett a hotel. De hogy mi a pontos titok, senki nem tudja biztosan. Talán a tojás elkészítésében van a rejtély? Abban, hogy a sárgáját és a fehérjét külön kell választani, ez utóbbit kemény habbá verni, majd a kettőt egy csipet sóval egybekeverni? Vagy a hozzá adott vajban, sóban? Vagy a serpenyőben, amiben készül? Nézze, még mindig szabad tűzön sütik, úgy, mint száz évvel ezelőtt, egy méter hosszú nyelű eszközt használva. Látja?- néz rám Marie mosolyogva - így fonódik össze itt nálunk Normandiában a gasztronómia, vallás és a történelem.”
A híres omlettet ötven euróért akárki megkóstolhatja, én inkább egy forró kapucsínóra szavazok, és papírpohárral a kezemben kiülök a vártornyok egyikére, és elnézem a finoman ringatózó tengert.
Írta és fényképezte: Balogh Boglárka
.png)
Kommentáld!