Van egy falu a Tiszazug szívében, ahol közel kilencven éve asszonyok tucatja mérgezte meg férjét, apját, rokonát arzénnal.

A falu azóta is alussza álmát, mintha megállt volna itt az idő, csendesek az utcák, szótlanok a járókelők... Kollektív bűntudatvállalás, évszázadot átívelő szégyenérzet?

Nagyréven és környékén nem beszélnek a történtekről, a még élő szemtanúk is inkább a múlt homályába temetkeznek.

Nagyrév első látásra éppen olyan falu, mint a többi ezen a tájegységen. Szürke, ódon utcák, a gyors sodrású Tisza, vadnövésű bokrok, kispadok a házak előtt. A kocsma mellett kerékpár, motorbicikli, odébb a templomkert ápolt, gondozott.

Csendes és visszafogott a környék. Ha elképzeljük harminc évvel ezelőtt, vagy akár negyvennel, akkor sem mutatna más képet a falu. Mint amikor valami megáll, nem mozdul, bezárja a múltat, önmagába. A temető is gondozott, kint a faluhatárban. Koszorúk, friss virágok, míves kövek.

Van azonban néhány sír, amit elkerülnek a falubeliek. Ahova nem járnak rokonok, legfeljebb újságírók, turisták, forgatócsoportok, vagy kíváncsiskodók, s temetkezni sem akar senki a közelükbe. Állítólag a távoli hozzátartozók néhanapján a kőkerítésen keresztül behajítanak egy csokor virágot, majd arctalanul tovább mennek. Ezek a sírok őrzik az 1929-ben felderített, az egész országot megrázó arzénes gyilkosságként elhíresült bűnügyek tetteseit.

HA ÚTBAN VAN A FÉRJ

Nagyréven és környékén huszonhat asszonyt vádoltak meg azzal, hogy 1911 és 1929 között arzénnal megölte hozzátartozóját. Az esetek többsége bizonyításra lelt, a bűnösök felett a törvényszék hozott ítéletet. Ám a falvak lakói azóta sem nyugodtak meg, stigmaként viselik elődeik tettét. Sokan közülük, ha idegen városban megkérdezik tőlük, honnan érkeztek, letagadják azt, hogy a Tiszazugból.

Hogy pontosan mi történt itt és miért a múltszázad első évtizedeiben, ahhoz értenünk kell a korszak mára teljesen idegen társadalmi rendjét, amikor mindennek az alapja a család és a föld volt. Mondjuk úgy, hogy egy család éppen annyit ért, amennyi földdel rendelkezett.

Az élet célja és mozgatórugója nem a szereteten, hanem a vagyonközösségen, a földbirtokon alapult. A családtag akkor volt „hasznos”, ha minél nagyobb birtokot hozott a házasságba, ha meg tudta művelni a földet, jó gazda, állattartó volt. Túl kellett élni a hétköznapokat, és aki erre nem volt alkalmas, egyszerűen feleslegessé vált.

A tiszazugi világban, ezen belül Nagyréven talán még az átlagnál is szigorúbb szabályok működtek. Doros Anna szerint, aki nagyon átfogóan foglalkozott a nagyrévi esettel, a sérült, beteg, vagy fogyatékos kisgyerek például nyűg volt a családnak. Ezeket a kicsinyeket előszeretettel sétáltatták meztelenül a hideg téli éjszakában, mígnem „vártalanul” megbetegedtek, és hirtelen meghaltak. Így volt ez a fogyatékos, beteg rokonnal, az idős, magatehetetlen szülővel is, aki elvette a figyelmet a munkáról, hiszen gondozást igényelt. A rend, a hierarchia, az életképesség és a hasznosság köré épült a mindennapi élet. Képzeljük, el, hogy mennyire megzavarták ezt a rendet és családképet az I. világháborúból tömegével hazaérkező sérült férfiak. A féllábú, félkarú, idegileg megviselt férjek alkalmatlanok voltak a gazdaság irányítására, ráadásul az asszonyok a háború évei alatt gondoskodtak utánpótlásról, „új” férjről, akivel akár szerelembe is estek.

Tudósítás a fegyházból „Csordásné egyszer hiszi, máskor nem a vigasztalást. Sír és maga elé néz, imádkozik, vagy beszélgetni kezd aszerint, hogy az előérzet, vagy a remény kerekedik e benne fölül? Aludni azonban nem tud. Állandóan szörnyű rémlátásai voltak. Csordásné megtört a fogházban, megváltozott és bizonyos mértékig meg is nyugodott a sorsában. A többi arzénes asszony nem szomorkodik. V. Takács Róza sem, akin hét gyilkosság száradt. Neki megsúgta a védője, hogy ha egy kis szerencséje lesz, bolondnak fogják nyilvánítani. Van azután egy arzénes, akire minden női fogoly haragszik.

Cser Lajosné ez, aki éjjel-nappal sír, siratja két ártatlan gyermekét, kiket születésük után egy-két nappal itatott meg a gyilkos arzén oldatával. Sír és imádkozik fölváltva, azt akarja, hogy mikor letelik a nyolc év, tisztán térjen vissza férjéhez és gyermekeihez. A többieknek változó a kedélyük”.

Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok,

XLI/43. 1931. máj. 28. p. 3.

„Mit kínlódsz vele?” – a visszaemlékezések szerint ez volt a helyi bába jelmondata, ezzel buzdította azokat az asszonyokat, akik nem tudtak mit kezdeni csetlő-botló, falábú, vagy megvakult férjükkel, apjukkal.

A bába, Fazekas Gyuláné légypapírból kiáztatott arzént adott el a környékbeli asszonyoknak – a korabeli vádiratok szerint – 160 pengőért. Fazekasné úgy jött rá a méregkeverés fortélyára, hogy a konyhájában felfüggesztett légypapír leesett a falról, és belepottyant a macskának kikészített tejbe. Az állat megitta, és szinte azonnal kimúlt.

Fazekasné attól kezdve keverte a mérget, és igyekezett rávenni a környékbelieket, hogy szabaduljanak meg haszontalan hozzátartozójuktól. Hiszen, minek kínlódnának vele.

Pontosan nem tudni, hányan és kik haltak meg arzénmérgezésben Nagyréven és környékén. A hatóságok igyekeztek minden bejelentést kivizsgálni, de a feltételezések szerint több ügy is titokban maradt. Az első rejtélyes haláleset 1911 táján történt, az utolsó 1929-ben. Az áldozatok reggeli kávéjuk, vagy teájuk, kupica pálinkájuk elfogyasztása után estek össze, és haltak meg váratlanul.

Az egyik háznál gyomorbajban, a másiknál idült lázban, vagy epebaj miatt hunyt el egy-egy hozzátartozó. A faluban vagy nem figyeltek fel a váratlan elhalálozásokra, vagy túl sok volt az érintett, minden esetre közel 12 évig semmi nem történt. 1923-ban aztán dr. Szegedy Kálmán, helyi orvost egy betege súlyos gyomortáji fájdalmakkal kereste fel, majd a férfi másnap meghalt. Boncolás nem történt, mert túl drágának és indokolatlannak tartották azt.

Hat évvel később azonban egy rejtélyes feljelentő levél érkezett a helyi csendőrhöz, miszerint az említett férfi arzénmérgezés áldozata lett. A feljelentő a többi titokzatos halálesetre is felhívta a hatóságok figyelmét. Neveket és konkrét eseteket is felsorolt: az első bejelentés szerint Madarász József és felesége, Szabó László és felesége is arzénnel ölték meg idős szüleiket, Szabó Istvánné pedig a férjét. Az első levelet több is követte, újabb nevekkel, végül a bíró elrendelte az említett sírok exhumálását.

Sokan tolongtak a nagyrévi temető körül 1929 nyarán.

A csendőröknek kordont kellett emelni a kíváncsiskodók miatt. Volt miért aggódniuk a helyieknek és a környékbelieknek egyaránt! A koporsók felnyitásakor pedig meglepő látvány fogadta a vizsgálókat: még a legrégebben, 1911-ben eltemetett tetem is épségben volt, bőre, végtagjai szinte érintetlenül maradtak. Ez jellemzője az arzénmérgezésnek, mivel az arzén konzerválja a testet.

A szolnoki királyi ügyészséghez hamarosan megérkezett az Országos Vegyvizsgáló Állomásról a Tiszakürtön exhumált Szabó Mihály, Madarász József és a Nagyréven exhumált Szabó István belső hullarészeinek vegyvizsgálatából megalkotott országos vegyészi vélemény. A vegyész Szabó Mihály hullájában 7 mg, Madarász Józsefében 9 mg és Szabó Istvánéban 12 mg arzént mutatott ki. Az exhumáló orvosok nemcsak a holttestekből, hanem a koporsók alatt lévő homokrétegből is küldtek egy keveset, ezekben a vegyész szintén kimutatta az arzént.

A gyanúsítottak természetesen mindent tagadtak, senki nem tudott sem arzénkereskedőről, sem mérgezésekről. A feljelentőt leszámítva az egész falu titokba burkolózott. A levélíró azonban tovább csöpögtette az információkat. Ezek szerint Beke Mihályné és Valki Ferencné együttesen mérgezték meg 1918-ban Beke Mihályt, özvegy Takács Lajosné pedig 1911-ben ölte meg férjét. Holyba Károlyné, Sebestyén Bálintné, Lipka Pálné és Fazekas Károlyné férjének rejtélyes halálára szintén felhívta a figyelmet.

LUCA NAPI TÁRGYALÁS

Őrület vette kezdetét a térségben. Hetente érkeztek a feljelentő levelek, de mindenki mindent tagadott. Néhány hónap alatt harminc embert tartóztattak le előre megfontolt gyilkosság gyanújával, elsősorban nőket. Ami különös, hogy az arzénkereskedő nevét sokáig homály fedte, különböző asszonyok kerültek gyanúba.

Ahogyan a Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok (XL/70. 1929. szept. 1. p. 2.) is beszámolt róla: „A mérget nem a Csordás Bálintné-Fazekas Gyuláné „nagykereskedésben” szerezték be, hanem egy bábaasszony-igazolvány nélkül kereskedő kontártól, a szintén letartóztatásban levő Takács Lajosnétól. Takácsné a férjén kipróbálta a szert és hatásosnak találta, viszont arra is rájött, hogy olcsóbban is előállítható, mint ő szerezte, és jó üzlet a nagy férjhalálozási konjunktúrában”.

Később kiderült, hogy nem Takácsné, hanem Fazekasné, a nagyrévi bábaasszony árulta a mérget. Férje titokzatos halála miatt Fazekasné is ott volt az első letartóztatottak között, de bizonyítékok hiányában szabadon engedték. Az arzénkereskedő bábaasszony még aznap lúggal ölte meg magát.

Az első tárgyalást 1929. december 13-án tartották, ami azért érdekes, mert ezen a napon van Luca napja, melyet a boszorkányok ünnepének is neveznek. A vádlottak padjára hat asszony került. A tárgyalás során természetesen az összes vádlott tagadott: A vádiratot a Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok (XLI/10. 1931. febr. 1. p. 5.) is közölte: „Holybáné 1924 októberében kávéban adta be az arzénmérget férjének, akit így meg is ölt. Férje tehetetlen, keresetképtelen beteg volt és ezért mindenáron meg akart tőle szabadulni. Gyakran panaszkodott a szomszédasszonyának, Sebestyén Bálintnének emiatt, aki azután azt a tanácsot adta neki, hogy ne kínlódjék tovább az urával: ölje meg. Fazekas Gyuláné bábaasszonytól meg is vette a mérget 80 pengőért, és azt beadta férjének.

A „jótanácsért” 40 pengőt adott „kölcsön” Sebestyénnének, aki egyébként a bábaasszonynak volt a nővére”. Holyba Károlyné ezzel szemben azt állította, hogy szomszédja, Sebestyén Bálintné tanácsára azért kereste fel Fazekas Gyulánét, hogy beteg férje számára orvosságot vásároljon. Köteles Lajosnét azzal vádolták, hogy férje pálinkájába adagolta az arzént, ám az asszony csak annyit mondott, hogy ő orvosságot töltött a pálinkájába, hogy az iszákosságból kigyógyítsa.

Lipkáné Kardos Áronné a vád szerint 1912-ben Nagyréven légypapírról leáztatott arzénnel mérgezte meg férjét, mert terhére volt. 1921-ben azután Ókécskén mozgássérült mostohatestvérét, Zsíros Györgyöt és ennek a feleségét gyilkolta meg. Először pogácsát csinált nekik, amit a macskán próbált ki. Zsírosék ugyanis Lipkáékra hagyták a vagyonukat, de később, mivel rosszul bántak velük, vissza akarták azt perelni. Lipkáné ezért mind a kettejüket megmérgezte.

Lipkánét felbujtással is vádolták, állítólag ő tanácsolta Kötelesnének, hogy szabaduljon meg az urától. Kötelesné férje egyébként nagyon nehezen halt meg az arzéntól: az első adagot túlélte, majd a második, levesbe tett arzéntól napok múlva ugyan, de meghalt.

A méregkeverő Fazekasné mellett Lipkáné volt a második számú főbűnös, ő több asszonyt is rávett az arzénvásárlásra.

A csendőrség felkészült arra, hogy a nők tagadni fognak, ezért a csendőrmester még a tárgyalás előtt elbújt a zárka béli ágyuk alá, és kihallgatta őket. Az asszonyok a zárkában egymásnak estek, veszekedtek, ekkor hangzott el az is, hogy Fazekas Gyulánétól vásárolták a mérget. Miután a törvényszék előtt szembesítették őket az elhangzottakkal, mindent beismertek.

Holyba Károlyné tettéről így nyilatkozott: „Úgyis nagyon beteges volt már a lelkem, aztán meg is untam már a sok ápolást”.

A másik letartóztatott Pápai Lajosné azért ölte meg az urát, mert mint mondta, „rossz ember volt”. A szolnoki törvényszék Holyba Károlynét és Köteles Istvánnét férjgyilkosság miatt, Sebestyén Bálintnét pedig mint felbujtót életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. Lipka Pálnét háromszoros gyilkosság és egy rendbeli felbujtás miatt kötél általi halálra ítélték, később idős kora miatt felmentették.

MÍTOSZ VAGY VALÓSÁG

Idén nyolcvan éve, hogy az utolsó tárgyalás is lezárult. Külföldi magazinok publikálták az esetet, köztük volt 2004-ben Andrew Higgins cikke a tekintélyes The Wall Street Journalban, aki arról írt, hogy ma is élnek az elkövetők, dermesztő és hideg a hangulat a faluban.

Mindez abban a misztikus, kissé hatásvadász formában, ahogyan ő tálalta, nem igaz. A hozzátartozók pedig messze elköltöztek a faluból, egy elkövető asszony van életben, aki elvonultan él a külvilágtól. Higgins úgy ír a nagyréviekről, mint akik hasznot akarnának kovácsolni a történtből. Pedig erről szó nincs!

Ha valakik hasznot reméltek, az leginkább a bulvármédia és elsősorban a filmipar volt.

A Hukkle című, Tolna megyében forgatott nagyjátékfilmet például a nagyrévi gyilkosságsorozat ihlette. Sőt, még egy arzénmúzeum ötletét is felvetette valaki.

Mindeközben a falusiak leginkább hallgatnak. Hogy miért? Vannak, akik szerint közös felelősségvállalásból, valamiféle kollektív bűntudatból. Tény, és a legújabb kori kutatások bizonyítják – melyeket például a Holocaust túlélői körében végeztek –, hogy a csoportos bűnelkövetések környezetében a túlélők, az érintettek, vagy a szoros közösség tagjai között a traumaátvitel képe rajzolódik ki. Vagyis a trauma miatti szégyen, fájdalom és bűntudat akár még két, vagy három generációval később is jelentkezhet. Ezeket az embereket valamiféle virtuális közös sors köti össze.

Nem biztos, hogy erről van szó, de aki járt már a faluban, az megfigyelhette, hogy az itt élők csendesek, magukba fordulóak, nem szívesen szólnak a történtekről, egyfajta elzárkózás tapasztalható a külvilág fele.

A férfiak erőtlenebbek, soványabbak, az asszonyok pedig életrevalóbbak, erősebbek, ők viszik ma is a nadrágot a családban, akárcsak annak idején. Mintha múltuk lepleit cipelnék magukon.

De lehet, hogy ez is a mendemondák része, a mítoszteremtésé, amely – bár a helyiek már nagyon szeretnék – nem engedi a feledés homályába merülni az esetet.

Csík Edina

http://www.mmmonline.hu/