Hidvégi gróf Mikó ImreHidvégi gróf Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A 19. századi Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó alakja, két ízben (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” díszítő jelzőt.

Hidvégi gróf Mikó Imre.

Boldog Erdély!

A melly hont fiai olly nagyon szeretnek: hogy még testvérhazájukra, Magyarhonra is féltékenyek érte; a kik büszkék arra, hogy magyarok; de kétszer olly büszkék arra, hogy erdélyiek.

És van is okuk rá.

Három század óta Erdély tartotta fenn ősi szokásainkat, fajunk tiszta jellemét, hazai irodalmunkat, és a legdrágábbat: a hazafiui magas jellemek példányképeit.

Miket köszönhetünk mi Erdélynek a multból? azt tudja mindenki, a ki a történet lapjait forgatta. A békés jelen nem kiván áldozati vért s hősi kardcsapásokat többé; most ész, és érző szív, és magas lélek az erős tulajdonai, mikből élet támad a hazára nézve.

A jelenben él Erdélynek egy derék fia, ki korának és nemzetének szövétnekéül szolgál: Hidvégi gróf Mikó Imre. Őt találjuk mindenütt azon jelesek között legfelül, kik neveiket nem engedik elfeledtetni; kiknél a fiak folytatják az apák erényeit.

És én azt mondom, hogy ezek az erények egymással a legszorosabb összefüggésben vannak:

Arra, hogy valaki a hazának szolgálatokat tehessen, magas szellemi miveltséggel kell birnia; hogy áldozatokhoz kedve legyen, ahoz nemes, szeretni tudó sziv kell, hogy legyen mivel áldozni, ahoz rendben tartott vagyon szükséges; hogy az ősi ur-birtok gazdáját valóban urrá tegye, azt csak szilárd elvek, okos fő, és mindenek felett magyar egyszerüségében megelégedett kedély eszközölhetik.

E néhány sorban gróf Mikó Imre van leirva.

Szép hazája Erdély, mellynek legáldottabb vidéken a székely Háromszéken terülnek jól rendezett uri birtokai, olly sokat vesztett, olly sokat kellett nyernie. Gr. Mikó Imre nem várta el, mig a kor szükségei ugy ránk érnek, hogy mindenki ujjal mutathat arra, a mink nincs; ő maga vitte elől a fáklyát a sötétben és kereste merre a boldogság utáni ut?

Erdélynek van gyönyörü szinháza. A szinház a nemzeti nyelv őrkincse. A ki azt Erdélynek visszaszerzé, ki annak részvénytársulat utjáni fennállását biztositá s hiányait, szegénységét saját áldozataival fedezte, az gróf Mikó Imre.

A szinház a szívek mivelő tanodája: ámde a tudományos miveltség tárháza, Erdély legszebb tanodája, honnan annyi tudósunk került ki, a nagyenyedi collegium csak üres, kormos boltozatait mutatta, midőn három év előtt ott jártam. Most ismét hirdetik abban a tudomány igéit az ifju nemzedéknek; e szellemi oltár létrehozója ismét gróf Mikó Imre.

Erdélynek annyi régisége, boldog előidőket fentartó emléke van, hogy azokból egy museum bizton megtelhetnék. Lelkes hazafiak rég pengették ez eszmét. A kincsek megvolnának, de olly nagy épületet hogy alkosson Erdély országos segély nélkül? Erre azt válaszolta gr. Mikó Imre, hogy Kolozsváron levő pompás nyári palotáját, a környező szép angol kerttel együtt „oda ajándékozá” a nemzetnek, muzeumi épületül.

Gróf Mikó Imre kolozsvári nyári palotája, most már „erdélyi nemzeti muzeum.”

Az ipar, az anyagi jóllét eszközei teszik tartossá az ország boldogságát, gróf Mikó Imrének köszöni Erdély tűz és jégkármentesítő intézetét, melly évenkint pár millió forintnyi értéket biztosít; ő idézte uj életre nevezetes áldozathozással az erdélyi gazdasági egyletet, melly a legjótékonyabb befolyással van az ottani gazdászati viszonyokra. Adja az ég, hogy legujabb törekvései a Kolozsvár-brassói vasút ügyében kivánatos sikerrel legyenek koronázva; az leend a legszilárdabb kapocs, melly a két hont egymáshoz csatolja, s mellyről Kolozsvár örökre megemlegetheti a legelső nagy alapítók neveit; köztük legelől Mikó Imre grófot.

És ha akarjuk őt látni az országos művek gondjából alább szállva, mint tudóst iróasztala mellett, mint irodalombarátot könyvtárában, mint házigazdát baráti, ismerői körében, akkor azt, kit eddig tisztelni taultunk, most becsülni és szeretni is megtanuljuk.

Gróf Mikó Imrében legbuzgóbb pártolóját ismeri minden életrevaló, minden helyes irodalmi vállalat; ő maga is alapos, tudományos képzettségü bajnoka az irodalomnak; az igen érdekes „Erdélyi történelmi adatok” szerzője,* az irodalom oltárára tett áldozatait szellemi kincseivel iparkodik felülmulni.

Háza mindig nyitva van költők, tudósok és müvészek előtt, kik az erdélyi főuri körök által valódi őszinte magyar szivességgel vannak felkarolva, s kik különösen gr. Mikó Imrét nem ugy tekinthetik, mint magasról lenéző pártfogójukat, de mint osztályuk szives patriarcháját, a ki elnököl, de nem uralg.

Az ég tartsa meg soká nemzetünk testilelki javára a valódi nemest! és tegye foganatossá magas és fényes példáját mind a két hazában!

J.