„Estefelé, míg én a sziklacsúcs alatti völgyben, az örökös hótömeg közelében ritka havasi növényeket szedegeték, egyik kalauzom a csúcson leste a legelőre induló zergéket. Azonban csak másnap sikerült neki egyet célba venni, amelyet szerencsésen el is ejtett. (…) Húsa, melyből Borsabányán lakomát ütöttünk, igen ízletes volt.” A Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsa, a Nagy-Pietrosz (2303 méter) alatti 1842. évi kalandot egy fiatal máramarosszigeti piarista, Hanák János jegyezte le, aki hamarosan az ország egyik legismertebb természettudósává vált.

Az Abaúj megyei Kiskéren született, ahol apja nem csak csizmadia mesterségéből élt, hanem szőlőt és gyümölcsöt is termesztett. Az olvasni szerető kisfiút nehezen küldték iskolába, de végül a kisszebeni piaristáknál tanult szolgadiákként. Már húszéves volt, amikor piaristának jelentkezett. A noviciátus után 1834-től két évig Breznóbányán tanított, utána Vácott, Nyitrán és Szentgyörgyön végezte filozófiai és teológiai tanulmányait, majd 1840-ben elöljárói Máramarosszigetre küldték tanítani.

A szakíró

A magyarországi gimnáziumokban akkor még nem létezett szaktanítás, tehát Hanák János is minden tárgyat tanított (méghozzá latinul), de igazi szakterülete és szenvedélye a természetkutatás lett. Már gyermekkorában madarászott és gombászott, piarista növendék évei alatt pedig a nyári szünetekben Almásy Manó fiaival együtt járta be az országot. Máramarosban már szakszerűen és céltudatosan kutatott. „A nyugnapokon csak Sziget környékén tettem kirándulásokat, de a szünnapokban az egész megye havasait is több ízben összejártam, a természet három országából mindazt, mit csak lehetett, összegyűjtöttem, s az érdekes megye nevezetességeit följegyeztem”.

Máramaros vármegye természetrajzi tekintetben című könyve azonban nem készült el, mert 1844-ben elöljárói Vácra, majd a következő évben a pesti gimnáziumba küldték, hogy szélesebb közönségnek szánt természetrajzi könyveken dolgozhasson az ottani könyvtárak segítségével. A Természetrajz elemei című tankönyve 1845-ben jelent meg első ízben. Műfajában új minőséget jelentett, és a következő három évtized leghasználtabb tankönyve lett. Ezzel párhuzamosan egy bővebb, korszerű természetrajzi kézikönyvbe is belekezdett, amely a külföldi szakirodalom kritika nélküli átvétele helyett saját megfigyeléseire és tapasztalataira támaszkodott. Az emlősök és madarak osztályait bemutató kötet 1846-ban jelent meg, és Hanák nevét országosan ismertté tette.

A gyűjtő

A természettudományos kutatás akkori alapja a gyűjtés volt. A fiatal Hanák Jánosra sorsdöntő hatással volt, hogy megismerhette a magyar reformkor néhány kiváló természetkutatóját és gyűjteményeiket: Breznóbányán Sterba János erdőmestert, akiknek gyönyörű preparált állatai voltak, Nyitrán Láng Adolf gyógyszerészt, aki az ottani madárvilág legjobb ismerője volt, Szentgyörgyön pedig Bolla János tanítót, a virágtalan növények kutatóját.

Hamarosan ő maga is olyan gyűjteményre tett szert, amilyenre a magyar piaristák közül senki sem. Amikor 1840-ben Máramarosszigetre érkezett, már 424 bogarat, 41 csigát és 222 szárított növényt vitt magával. A rohamosan gyarapodó gyűjteményt 1841-ben Grosser János tartományfőnök is megszemlélte. Egyedül a növénygyűjtemény, amely a pesti piarista gimnáziumba, majd onnét 1950-ben a Magyar Természettudományi Múzeumba került, több mint 3500 lapból áll.

A korábbi zoológusoktól eltérően szívesen tartott élő állatokat is, Máramarosszigeten 1842-ben például két fiatal halászsast a rendház udvarán. Egyik befogott sündisznójáról följegyezte, hogy „a rovarokat annyira szerette, hogy a gömböstűről a már négy, öt év előtt szárított bogarakat is fölfalta.”

A tudományszervező

A mindig jókedvű, élvezetesen beszélgető, érdekesen magyarázó, szívesen daloló, könnyen és gyorsan barátkozó tanár nemcsak diákjai között lett népszerű, hanem megtalálta tudós társait is, személyesen vagy levelezés útján. Már 1837-ben nyitrai piarista növendéktársaival megalakították a zobori Magyar Egyesületet, amely a piarista növendékek magyar nyelvű önművelését szolgálta. 1841-ben a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1846-tól pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, és rendszeresen részt vett a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésein.

A forradalmár

Hazaszeretete és baráti kapcsolatai miatt az 1848. évi forradalom vihara alaposan fölforgatta életét. Azok közé tartozott, akik egyházi téren is reformokat sürgettek. 1848 júniusában Szerencspataki János álnéven megjelent röpiratában (Szózat az egyházi reform ügyében) nemcsak azt követelte, hogy a papok világi, magyaros ruhát viseljenek, és hordhassanak szakállt és bajuszt (mint ő maga is tette), hanem a papi cölibátus, a káptalanok, sőt a szerzetesrendek eltörlését követelte, mert úgy vélte, hogy „ha a szaktanítás behozatik (…) nem leend többé tanító rendekre, hanem szakemberekre szükség”.

Ő maga is állami szakemberként képzelte jövőjét. Június 13-án a Batthyány Lajos vezette minisztérium az egyetemi könyvtár őrévé, majd emellett november 2-án a budai szakgimnázium természetrajztanárává nevezte ki. Eközben szeptemberben honvédként harcolt Jellasics ellen. Mindezért Windischgrätz pesti bevonulása után száműzték a fővárosból. 1849 májusáig, Pest visszavételéig Pólya József pesti orvos Rákos-menti kertjében húzta meg magát, majd ismét elfoglalta könyvtárőri állását. Július 4-én a honvédsereggel együtt hagyta el a várost. Egy hónapig Perczel Mór tartalék hadtestében szolgált élelmezési tisztként, majd Orbók Ernő két fia mellett vállalt nevelői állást a Lugos melletti Kricsón (Criciova).

Alig két héttel élte túl csak a szabadságharcot. 1849. szeptember 2-án egy hirtelen meghűlés vitte a sírba. Egyik barátja, Frivaldszky Imre 1865-ben egy Máramarosban élő ormányosbogárfaj nevében (Omias hanakii – „Hanák sergéje”) örökítette meg emlékét.

Forrás: Koltai András/Piarista Rend Magyar Tartománya Levéltára

Fotó: Piarista.hu

Magyar Kurír