hitvilág  

2012.01.17 | 12:24 Böjte atya: Istennek gondja van ránk

„Válságos időkben az ember dolga, hogy fényt gyújtson a szívében és jót tegyen, ne pedig a Heródeseken, Pilátusokon, bankárokon rágódjon” – nyilatkozta kovásznai látogatása során Böjte Csaba ferences rendi szerzetes.

A sötétség megszűnik létezni

Kovásznai látogatásán sikerült egy rövid beszélgetés erejéig elérnünk Böjte Csaba ferences rendi szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megálmodóját, létrehozóját. Az atyával a sokat emlegetett válság okát, lehetséges megoldását boncolgattuk.

– Ön szerint valóban válságosabb időket élünk, mint eddig?
– Jézus Krisztus idejében, kétezer évvel ezelőtt is volt válság. Annak ellenére Jézus nem szólt hozzá a politikai és közgazdasági kérdésekhez, nem kritizált, nem tört pálcát senki fölötte: 30 évig élte csendes, egyszerű életét. Az adórendszerről csak annyit mondott: „Meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”. Jézus nem az emberek gonoszságairól tanított, hanem arról beszélt, hogy milyen jó dolog a jót megtenni és szeretetben, békében élni. A világ hibáit lehetne ostorozni, vagy az emberek kapzsiságát, korruptságát kritizálni, de azt hiszem, nekünk, keresztényeknek tanúságot kell tennünk róla, hogy mennyire jó dolog jónak lenni és tisztán, igazságosan, békességben, megbocsátásban élni. Számomra az a furcsa, hogy egyesek az önzés, bűnözés pocsolyájában dagonyáznak. Mindenki boldog akar lenni, de akkor miért nem ezt tesszük? Miért nem segítünk egymásnak, hogy jót cselekedjünk?

– Ezek szerint a válság nem befolyásolja a helyes utat?
– A gonosz lélek mindent megtesz, hogy boldogtalanságban tartson, lerántva minket a szeretet és a jóság örökös állapotából. A XXI. században is lehet az ember boldog, és cselekedhet jót is. Megemlíteném Apor Vilmost, aki tudtommal az egyetlen olyan székely, akit a katolikus egyház szentté avatott. Ő válságos időkben az orosz katonáktól védelmezte a gyerekeket és lányanyákat. Az oroszok lelőtték, életét adta a gyerekekért, a következő generációért. Ezért tervezem, hogy tavasszal – a győri püspökség beleegyezésével – Kovásznára hozom ereklyéjét, a véres ing egy darabját, ezzel is megmutatva, hogy válságos időkben is cselekedhetünk helyesen.

– Ön hogyan tiltakozott a válság ellen?
– Gyerek voltam, amikor édesapámat bezárták, én meg bosszút akartam állni, nemcsak az elkövetőkön, hanem az egész rendszeren, aztán rájöttem, hogy a sötétséget nem lehet feldarabolni, kilapátolni. Fényt kell gyújtani, és a sötétség megszűnik létezni. Mai napig azt gondolom, hogy a válság ellen az egyik legjobb tiltakozás, ha befogadok egy gyereket. Épp a napokban fogadtam be két kicsit. Öröm volt látni, ahogy odabújtak mellém, majd megnéztem, milyen nyugodtan alusznak, hiszen jóllaktak, s nem kellett attól tartsanak, hogy az apjuk rájuk töri az ajtót. Válságos időkben az ember dolga, hogy fényt gyújtson a szívében és jót tegyen, ne pedig a Heródeseken, Pilátusokon, bankárokon rágódjon.

– Mivel biztatná az olvasókat?
– Arra buzdítom önöket: ne foglalkozzanak a világ hisztijével, inkább ültessenek a kertbe egy fát, gondozzák a rózsabokrokat, főzzenek valami finomat, kedveskedjenek egymásnak, s tegyék rendbe otthonukat. Ettől jobb lesz a világ, értékesebb lesz az élet, viszont ha idegeskedünk meg pánikba esünk, akkor idegesebb lesz a világunk is. Meglátásom szerint Istennek gondja van ránk, hiszen a történelem során rengetegszer futhattunk volna vakvágányra, de mégis megőrzött minket a gondviselés.

Nagy Sz. Attila

„Minden véges ezen a világon, egyedül Isten szeretete végtelen"

A fenti kijelentéssel kezdte mondandóját a barna csuhába burkolózott Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány atyja múlt szerdán délután a színültig megtelt kovásznai Turista vendéglőben, a Közéleti Kávéház vendégeként. Nem mindennapi életút az övé, kezdve a szilárd elhatározástól, mely a (szent) lélek által vezérelt világba „űzte”, s arra kötelezte őt, hogy megmaradjon itt, ahová a Jóisten „rakta”, hiszen „ha ide rakta, itt is kell majd megkeresse”.

Böjte Csaba szerzetes (saját bevallása szerint azért ferences, mert „nem annyira okos, mint a bencések, nem annyira jámbor, mint a jezsuiták, ezért ferences kistestvérnek éppen elmegy”…) maga is „mai fiatalként” kezdte az életútját, egy olyan világban, amely éppen húsz évvel volt sanyarúbb a magyar ember számára, mint a mostani.

A „gazdasági válságot” éppen nélkülözésnek vagy népek közti „teljes egyenlőségnek” nevezték, s a mához hasonlóan ugyancsak „nem volt érdemes semmit csinálni, mert nem engedik”.

„Isten nem teremtett tökéletlen világot”

A templom előtt akkor is koldultak gyerekek, és akkor is éppolyan szeretetéhes palánták vártak dédelgetésre, törődésre, mint mostanában. Ekkor kezdődött – a nyolcvanas évek végén –, egy kéthetes nyári táborral, a gondoskodás a társadalom porába süllyedt családok elhanyagolt gyerekeiről, amikor a szerető szívek meghallgatták a tisztára fürdetett kópék kérelmét, hogy a következő tábor „egy teljes évig tartson”.

Azóta már a huszadik „egy­éves tábor” szervezésén is túl vannak, mintegy 2300 „megőrzőbe adott” kiskorúval, 65 helységben… Hogy honnan ez a nagy akarat, odaadás, felelősség- és kötelességtudat? – Ő csak a feladatát teljesíti. Hiszen, ami véges – márpedig minden véges ezen a világon –, annak mindig a végére lehet járni, a milliónyi darabból álló „kirakóst” csak megfelelően kell forgatni – mert Isten nem teremtett tökéletlen világot. Ha egy gyermek sír valahol az elhagyatottságtól, egy másik ponton valaki azért imádkozik, hogy egy síró gyereket magához ölelhessen. Erre adta a fejét egykor az ifjú ferences, s ennek a feladatnak rendelte alá az egész életét. Ma már elmondhatjuk, hogy nagy sikerrel.

„Hinni kell a szeretet formáló erejében”

Sikerének titka a hit: abban, hogy érdemes valamire „odaadni” az életet, és azt tiszta szívvel, teljes lélekkel kell végigcsinálni. Egy emberöltő tulajdonképpen három fázisból kellene, hogy álljon: a gyerekkor, amikor „minden fiókot kinyitunk”, kutakodunk, ismerkedünk a lehetőségeinkkel, a döntés korszaka, amikor elkötelezzük magunkat valamire, a harmadik pedig a megvalósítások ideje. „Manapság gyakran a középkorú emberek is még egyre csak a fiókokat huzigálják… nem tudnak tudatos döntéseket hozni a saját életükben” – figyelmeztet az írói vénával is megáldott atya.

„Hinni kell a szeretet formáló erejében”, amihez a maga megrendítő történeteivel szolgál tanúbizonyságul. Így lesz a mogorva román polgármesterből „a város és az elhagyatott gyerekek apukája” (tatăl orașului), aki ma már ládaszámra hordja a narancsot a dévai kis rászorultaknak, így jön létre a színromán iskolában a kisebbségtagadó tanfelügyelő aláírásával magyar tagozat, s így válik felesége legfőbb magasztalójává a kérges lelkű székely.

Egy kis székely furfanggal fűszerezve – magunk is meggyőződhetünk róla – a szeretet, a jó szándék látványos csodákra képes. Hinnünk kell, hogy Isten egy jó világot teremtett, amelyben senki nem selejt, mindenkibe belerakott „anyait, apait” – ennélfogva pedig minden gyermek egy csoda. „Ha egy pedagógus így áll hozzá a neveléshez, így tekint a tanítványaira, akkor igencsak érdekessé válik a világ” – véli a szerénységében is tündöklő atya, akinek metódusai között az is szerepel, hogy védenceit börtön- és elmegyógyintézet-látogatásokkal okítja emberségre, erkölcsi tartásra. „A mai gyermekek úgy nőnek fel, hogy azt hiszik, a tetteiknek nincs következménye. Pedig meg kell tanulniuk, hogy a saját bőrükre megy a játék. Látniuk kell, mire vezet az alkohol, a drogok, a bűnözés” – hangoztatta a hallgatóság sűrű bólogatásai közepette.

„Milyen jó dolog jónak lenni, jót tenni!”

Az önkéntesség és az önkéntes munka értékére terelve a szót, olyan egyszerű, mégis nagy horderejű cselekedetekre hallhattunk példákat, amelyek valójában mindannyiunk keze ügyében vannak. Egy tál töltött káposzta a rászorulóknak, egy szombat délutáni sakkparti vagy szorzótábla-tanulás az unottan cipője orrát nézegető utcagyerekekkel, „gyerekkölcsönzés” az alapítvány házaiból kertészkedésre, szakmai képzésre, kirándulásra, vagy éppen egy magányosnak ígérkező hétvégére, ünnepnapra, és még sorolhatnánk.

„Sokféle öröm van, sok minden boldoggá tehet, de a legnagyobb kétségkívül az, amikor tudatosan jót tehetünk” – vonta le a konklúziót Böjte atya, akinek egyébként is csupa önkéntes munka és jó cselekedet az élete.

Csak így lehet követni a szeretet útját, amelyen mindannyian elindíttattunk, és amelyről soha semmi fel nem jogosít a letérésre. „Nem a hatóságokkal van a baj, hanem azzal, hogy nem döntünk a szeretet mellett, nem tartjuk be a tízparancsolatot – pedig a Jóisten nem adott túl komplikált törvényeket nekünk négyezer évvel ezelőtt. Isten nem teremtett rossz világot, nem is vitt minket tudatosan zsákutcába. Minden tragédia abból származik, hogy fittyet hányunk a parancsolatokra” – figyelmeztet az ezen a téren tréfát nem ismerő szerzetes, aki könyvet is írt meggyőződéséből fakadóan, Iránytű a Végtelenhez címmel.

Az emelkedett hangulatban zajló előadás, beszélgetés Böjte atya biztató szavaival zárult: „Hinnünk kell abban, hogy van tovább. A világot, mindennapjainkat, a jövőképünket csupán mi tesszük sötétté azzal, hogy állandóan sebeinket mutogatjuk, panaszkodunk, sopánkodunk. Pedig ezzel csak a saját és a környezetünk kedvét vesszük el. Hiszen bármennyit is kesergünk, el kell ismerni, hogy mindenki jobban él, mint húsz évvel ezelőtt. Hogyan is vállalhat gyereket az a fiatal, akit állandóan szegénységgel és nyomorral ijesztgetnek? Nem látom az okot, hogy miért kellene pánikolni. Bár a lapok állása most nem éppen a legkedvezőbb, én egy isteni gondviselés által hajtott világban hiszek. Vannak feladataink, de meg tudjuk oldani őket, és nyugodtan, méltósággal menjünk előre tovább!”

Ötvös Boglárka
Székely Hírmondó