Hogyan segíthetjük az erkélyeken, tetőkön, parkokban, kertekben fészkelő települési tőkés récéket?

Kiemelt hírünk

Az elmúlt néhány évben új, egyre gyakoribb tavaszi madárvédelmi problémaként jelentkezik a fővárosi épületeken: erkélyeken és lapostetőkön, parkok fáinak ágvilláiban, odúiban vagy akár a bokrok között, sövények tövében a talajon költő tőkés récék április-májusi tojáskelési időszaka. Március második felében már feltűnhetnek a tojók, hogy "lehetetlen" helyekre építsék fészküket, melyben hamarosan megjelennek a tojások, áprilisban pedig elkezdenek kikelni a fiókák, melyek a "szupernormális" szülők miatt bajba kerülhetnek.

A madarak alkalmazkodási folyamatának köszönhetően egy újabb madárfaj "iratkozott fel" a Madárbarát kert program madarai közé. Ha tudjuk, hogy mikor és mit kell tenni, akkor átsegíthetjük az alkalmanként bajba kerülő családokat a problémás helyzeteken.

A faj
A tőkés réce a leggyakoribb és egyben leginkább városiasodott récefajunk. A hímet (gácsér) és a tojót könnyű elkülöníteni egymástól, míg az előbbi rendkívül díszes, addig a tojó - mintha más fajhoz tartozna - sokkal szerényebb, álcázómintás tollruhájú.

Táplálkozását tekintve elsősorban növényevő (bár alkalmilag kishalat, vízi rovarokat is elkap), a vízfelszín mellett − nyakával a víz alá nyúlva − vízközből és sekélyebb fenékrészekről egyaránt képes békalencsét, hínárt, moszatot, egyéb vízinövényt csipegetni, de gyakran kilátogat a tavak, folyók közelében elterülő agrár- és gyepterületre legelészni is.

A lúdalakúak közé tartozó faj a csoport többi tagjához hasonlóan a talajon, maga készítette fészekben költ, a fészek anyagát a tojó kitépkedett hastollai (a legjobb természetes hőszigetelő anyag) szolgáltatják. Az alkalmazkodóképes tőkés réce napjainkra városiasodott madárrá vált és "zsebkendőnyi" dísztavakon, nagyobb szökőkutak vizében, a belvárosokban is feltűnhet. Ez, valamint rendkívül rugalmasnak bizonyuló fészkelőhelyválasztó viselkedése sok fejtörést okozhat a lakosságnak, a madárvédőknek.

Tőkés réce gácsér (balra) és tojó (Fotó: Molnár Zoltán).

Talajon vagy sík felületen?
A talajon fészkelő madarak esetében nem csak földfelszíni költésre kell gondolnunk, sokkal inkább arról van szó, hogy ezeknek a fajoknak a fészeképítéshez többé-kevésbé sík alapra van szükségük – legyen az szinte bárhol. Különösen szemléletes példáját szolgáltatják ennek egyes récék. Az Európában élő több mint kéttucatnyi költőfaj a földön fészkelők csoportjába tartozik, tojásaikat a madárcsoportra jellemző módon a parti növényzetbe rejtett, a tojó pehelytollaival bélelt fészekben költik ki.

A tőkés récék a gyakran alig néhány négyzetméteres városi dísztavacskák parti növényzetében és szigetein is képesek fészkelni.

Ott, ahol a vízpart erre nem alkalmas (például a partvédelmi töltés fala vagy kövei miatt a belvárosi Duna-parton), a récék a víztől távolabb, akár több száz méterre: kertek, parkok dúsabb aljnövényzetében, bokrok tövében is költhetnek, ahonnan a kikelt fiókákat sétálva vezetik a biztonságot és táplálékot nyújtó vízhez.

A kotló tojók legfontosabb "fegyvere" az álcázó tollruha, mely már néhány lépés távolságból is szinte láthatatlanná teszi a tojásokat melengető madarat (a kép közepén).

A lúdalakúak néhány faja (például a kerceréce és az izlandi kerceréce) rendszeresen költ vízközeli erdők fáinak odvaiban is, ahol összehasonlíthatatlanul kevesebb veszély fenyegeti a tojásokat a mintegy négy hetes költési időszakban, mint a talajon.

Ha a települési tőkés récék megfelelő méretű faodút találnak, akkor abban is elkészíthetik a has pehelytollaival bélelt fészküket.

Ezt azért tudják megtenni, mert a lúdalakúak (ebbe a madárcsoportba tartoznak a ludak, récék, bukók is) fészekhagyó fiókáinak testét olyan puha, vastag és tömött, levegővel teli tollazat borítja, mely nemcsak az azonnali úszóképességet biztosítja, de a sok méter magasan lévő fészekből kiugró fiatalok testi épségét is megóvja a becsapódás végzetes sokkjától. Balesetek természetesen ennek ellenére is előfordulhatnak, a madarak szerencséjére azonban a fák lábainál a talaj többnyire füves, mohás, hullott levelekkel borított, amiről a madárkák szó szerint visszapattannak, és már szaladnak is a szüleik után.

Néhány napos tőkés réce fióka.

Szupernormális nagyvárosi récék
A bulvármédia évről-évre közzétesz olyan felvételeket a nagyvilágból, melyben a soksávos úton azért áll a forgalom, mert a várakozó autók sorfala előtt egy „kacsamama” vezetgeti akár tucatnyi csemetéjét. Ezek a madarak – legalábbis Európában – többnyire tőkésrécék, ez a faj rendkívül jól alkalmazkodik a szökőkutakkal, tavacskákkal környezetgazdagított, gyakran parányi parkok élőhelykínálatához. Amikor a család a híradó képein a legközelebbi víz felé tipeg, akkor a dolog – bármennyire nem úgy tűnik – a boldog befejezés felé halad, probléma jóval korábban, a fészek helyének kiválasztásakor következhet be.

Madaraknál is ismert a szupernormális viselkedés, amikor az erős motivációs (többnyire a fajfenntartáshoz kapcsolódó) hatás alatt álló élőlény bizonyos kulcsingerek hatására a szemlélő számára megdöbbentő, többnyire a rekorddöntési kísérletnek tűnő dolgot tesz. Ebbe a körbe tartozik a kakukkfiókát nevelő ökörszem, ahol az „utód” akár az etető „szülőt” is lenyelhetné (a szupernormális kulcsinger itt a fióka óriási piros torka), valamint a saját tojásánál sokszorosan nagyobb fehér tárgyat (például nem is tojás alakú, viszont nagy és fehér [kulcsinger] műanyag kupakot) vagy akár strucctojást kikölteni próbáló lile esete is. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy a városok „toronyházai” szupernormális kulcsingert jelentenek a költési izgalomban lévő települési tőkés réce tojók számára, melyek egyre gyakrabban építik fészkeiket veszélyes, a majdan kikelő fiókák számára nem megfelelő helyekre. Ezeknek a veszélyes magaslati récefészkeknek két típusa van: az egyiknél az a probléma, hogy a fiókák nem tudják elhagyni a fészek környezetét és ezért emberi segítség nélkül éhen és szomjan pusztulhatnak, a másiknál pedig az, hogy a nagy magasságból betonra, aszfaltra esve halálra zúzzák magukat.

Az első problémakör által érintett fiókák mentéséről a Madártávlat 2007/2. számában (29. oldal) számoltunk be, mely a többi számmal együtt a magazin archívumából is letölthető.

A beavatkozást a lúdalakúak fészekhagyó fiókáinak életmódja tette szükségessé. Az ebbe a csoportba tartozó madarak utódainak többsége a kikelést követően teljesen önellátó, azaz maga keresi meg a táplálékát, a szülői felügyelet és a fajtársak jelenlétének fő szerepe a szociális viselkedési formák elsajátításában és a ragadozók elleni védelemben van. Mivel a szülők nem is etetik az önellátó fiókákat, ha a tojásból kikelt újszülöttek a szikanyag felszívódásáig, legfeljebb néhány napon belül nem jutnak el a vízhez, akkor éhen és szomjan vesznek. A térdmagasságú biztonsági peremmel ellátott lapostetők (és hasonló fészkelőhelyek) azért veszélyesek a települési récék fészekaljaira, mert a röpképtelen fiókák nem tudják leküzdeni a tetők párkányát, és ezért emberi segítség nélkül az éhenhalás veszélye fenyegeti őket.

Emberi segítség nélkül ezek a tőkés réce fiókák éhen pusztultak volna ...

... ezen a lapostetőn, mert a kikelés után a vízhez igyekvő, még hetekig röpképtelen madaraknak útját állta a biztonsági párkány.

A veszélyes fészkek másik típusánál nem a fentmaradás, hanem a lesés jelent kockázatot. Bár a fákon (is) költő lúdalakúak fiókáit a tollazat jelentős mértékben becsapódásállóvá teszi, ez a képesség fűvel, hullott falevelekkel borított puhább talajokra optimalizált. Kisebb magasság esetén a sziklára, városi keményburkolatra érkező madaraknál is működik, a Budapest belvárosát alkotó többszintes reformkori polgári paloták, a panel- és irodaépületek récék által kiválasztott fészkelőhelyei azonban olyan magasan és környezetben vannak, ahonnan a fiókák a járdára, úttestre érkezve igen gyakran elpusztulnak.

Segíteni, de hogyan?
A Madárbarát kert program új fajának mentését több körülmény is segíti. Ezek közül a legfontosabb, hogy a récefiókákban rendkívül erős a csoportképző viselkedés, ezért az együtt mozgó vagy meglapuló „kiskacsákat” pillanatok alatt össze lehet szedni. A fiatalok hívóhangja rendkívül erősen hat a tojóra, ezért ha felkészülünk a szülő megjelenésére (például beszerzünk, odakészítünk egy horgászok által használt merítőhálót), vagy jó reflexekkel, némi önbizalommal és szerencsével hirtelen kinyúlva vagy rávetődéssel elkapjuk a gyakran a lábunk alatt sertepertélő tojót, akkor a teljes családot be tudjuk fogni. Kézi befogás esetén fiatalokat és az öreget lehetőleg külön szállítóeszközbe tegyük, így elkerülhetjük a taposási sérüléseket. Nagyon erős fiókaféltő magatartást mutató tojónál az is előfordulhat, hogy magától megy be a fiókák szállítódobozába, ilyenkor hagyjuk együtt a madarakat, ne kockáztassuk meg, hogy a szétválogatásnál valamelyik (vagy mind) meglép, és kezdhetjük elölről az egészet. Szállítási célra megfelel egy-egy megfelelő méretű papírdoboz (a fiókák és a tojó számára körülbelül azonos nagyságúra van szükség) vagy egy-egy nagypárna-huzat, de a legjobb a macska vagy kisebb kutyaszállító műanyag box, melynél az ajtó nyitva hagyásával a „bemászató tojóbefogást” is meg tudjuk kísérelni.

Ha az egész család, tehát fiatalok mellett valamelyik szülő is kézre került, akkor nyert ügyünk van, mert már csak a legközelebbi nagyobb parkbeli tóig vagy ha van ilyen, a települést átszelő folyóig kell elballagnunk (a fészkeket a tojó többnyire mindig valamilyen nagyobb felületű víz néhány száz méteres körzetébe építi), ahol először a fiókákat engedjük a vízbe, majd kicsit hátrébb húzódva a felnőtt egyedet. A szorosan együtt úszó, sipítozó fiatalok mágnesként vonzzák a szülő madarat, aki a kis csapatot szinte azonnal a parttól távolabb vezeti.

Abban az esetben, ha csak a fiókákat sikerült összeszedni, megpróbálkozhatunk azzal, hogy az épület közelében egy biztonságos gyepfolton kiengedjük a kicsiket, hogy a hangjukat követve a tojó megtalálhassa őket. Ha ez sikerül, akkor a mentés folyatása  az események függvényében  az alábbiak szerint alakulhat:

• a fentiekben ismertetett megoldások valamelyikével ismét megpróbálhatjuk befogni az „anyamadarat, és ha ez sikerül, akkor a madarakat az előbb leírtak szerint elengedhetjük a közeli vízen;
• a szülőmadarat a fiókák megmutatásával és hívóhangjával (a szállítóeszköz mozgatása általában vészhangadásra készteti a fiatalokat) csalogassuk az elengedőhely felé, ha ez már látótávolságban van és a terület is biztonságos, akkor itt is kiengedhetjük a fiókákat, majd a családot óvatosan a víz felé terelhetjük.

Ha a felnőtt egyedet nem sikerül befogni vagy a fiatalok közelébe csalni, esetleg a mentéskor meg sem jelenik, akkor még mindig leballaghatunk a vízhez, és ha van hasonló korú fiatalokból álló család, akkor közéjük engedhetjük a mi védenceinket is. Mivel a fiókák önellátóak, nincs szükségük táplálásra, a fajtársak közelsége viszont kellő védelmet biztosíthat számukra.

A vízparti sétányokat a tőkésréce család gyorsan belakja, a fiókák a tojót követve (némi potya kajáért) kilátogatnak az emberek közé, ...

... pihenéshez pedig kevésbé bolygatott helyeket (kordonnal elzárt részeket vagy kis szigeteket) választanak, ahol a fiatalok a meleg és védelmező szárnytollak alatt szundikálnak.

Végső megoldásként – amennyiben mi magunk nem rendelkezünk baromfiudvarral – a fészekaljat vigyük be a legközelebbi állatkertbe, melynek tavi kifutójában biztonságosan felnevelkedhetnek, majd felnőve önálló életet kezdhetnek a fiókák.

A Fővárosi Állat- és Növénykert Madármentőhelye, ...

... és lapostetőről mentett tőkés réce fiókák.

Abban az esetben, ha a problémát nem a fészek környezetének elhagyhatatlansága, hanem a túlzott magasságból, rossz helyre történő leesésveszély jelenti, a madárvédelmi beavatkozásra már a fészeképítés, tojásrakás időszakában sort kell keríteni. Az ilyenkor alkalmazható megoldásokra jó példát szolgáltat egy, Budapest belvárosában, a Parlamenttől alig háromszáz méterre, évek óta egy negyedik emeleti erkélyen fészkelő tőkés réce esete.

A "tőkésrécés" utca még a verebek és a parlagi galambok számára sem tűnik lakhatónak. Mégis, az alig kétszáz méterre (balra) folyó Duna közelsége miatt egy kacsa évek óta visszajár a kép közepén látható ház egyik erkélyére.

Mivel az első évben a kikelő fiókák közül néhány leesett a kovácsoltvas korláttal keretezett erkélyről, és a járdán halálra zúzta magát, a ház lakói összeadták a pénzt, és a következő tavaszra csibedrót-háló került a  korlátra. Ezzel párhuzamosan a föld is eltűnt a cserépből, hogy a fészek mélyebbre kerüljön és így a kikelő fiókák lehetőleg az erkélyre se jussanak ki arra a rövid időre, amíg a lakó óvatosan a két időben előkészített macskaszállító ládába teszi a fiókákat és a kézzel megfogható tojót, majd a közeli Dunához viszi a családot.

Az erkély külső peremére szálló madár a korlátra kötözött drótháló felhajtott sarka alatt (a kép felső szélénél látható) akadálytalanul tud közlekedni. A fiókák kikelése után ez a kis "ajtó" egy mozdulattal lecsukható, így még biztonságosabb a madarak szállítóládába pakolása (részletek >>).

Más fajok is ...
Számos városiasodott madárnál ismert a természetestől jelentősen eltérő fészkelőhelyválasztás − és most tekintsünk el az olyan "normális" az esetektől, mint: a fecskék, a rozsdafarkúak és a barázdabillegető eresz alatti, vagy a fehér gólyák oszlopon és épületen költése. Az alábbiakban ilyen esetekről mutatunk be néhány példát.

Balkáni gerle költése közlekedési lámpán (Fotó: Békés Viktória), belső ablakpárkányon (Fotó: Söjtösi Sándorné), ...

... és balkonládában >> (Fotó: Erdődi Erzsébet).

Házi rozsdafarkú partvisokra épült fészke (Fotó: Dr. Patócs Andrásné).

A szürke légykapó az egyik legváltozatosabb fészkelőhely- választású madár >> (Fotó: Vadász Gábor).