Izgalom, érdeklődés:
Felálló, előre irányuló fülek, és tágra nyílt szemek jellemzik, bajuszukat előre meresztik - közben mozgatják, szimatolnak. Ha valamit nem látnak eléggé jól, két lábra is ágaskodnak.

Félelem:
Bár a fülek előre irányulnak, nem hegyezi, hanem inkább szétterpeszti őket. Vagy "guggoló" testhelyzetben vannak, vagy pedig mellső lábaikkal eltolják maguktól a potenciális veszélyt. Ilyenkor a fogaikat is összecsiszolják, aminek jellegzetes ciripelő hangja van.

A rágcsálóknál a játékra való felhívásnak a jele egy sajátos szag. Megfigyelhető, hogy ezek a játékra felhívó jelek fokozatosan érvényüket vesztik, amint közelednek az ivaréréshez, és a kezdeményezett játék valódi agresszióba csap át.

Ismerkedés:
Az újonnan érkező általában hagyja, hogy a terület tulajdonosa alaposan megszaglássza. Ez a póz nagyon hasonlít a tüzelő nőstény felkínálkozásához. Kivételesen el is maradhat, pl. a szoptató nőstény azonnal megtámadja a fészekbe tévedt idegent.

Támadás:
Az állati agresszió során a támadó fél valamilyen erőforrás birtokába igyekszik jutni, de nem "célja" az ellenfél pusztulása. Az evolúció során megjelent a ritualizált harc, melyek lényegében kommunikációs aktusok az ellenfél erejéről és szándékairól. Ezek a valódi harc bevezető vagy nem durva elemeiből tevődnek össze.

A támadó csikorgatja fogát, fülét hátracsapja, összekuporodva minél kevesebbet mutat a hasából - így próbálja csökkenteni a támadható felületet. Mellső lábát felemelve fejét oldalra fordítja, így próbál a másik hasa aljába, nemi szerveibe harapni. Sok esetben ezek a jelzések elegendőek a "vita" eldőléséhez. Előfordul azonban, hogy az agresszió ritualizált formái átcsapnak valódi harcba, s a küzdő felek súlyos sérüléseket okoznak egymásnak.

A megtámadott fél verekedés közben (főleg ha fájdalmas harapást kapott) jellegzetes sikító-cirregő hangot hallat. A ragadozó (pl. macska) által megtámadott állat is ezt a hangot adja félelmében, mintegy vészjelként a többiek számára. Nem csoportosan élnek ugyan, de valószínűleg abban a rövid időszakban van szerepe, amikor a kölykök még együtt élnek anyjukkal, s az anya vészhangja alapján tanulják meg elkerülni ellenségeiket.

A védekező fél megpróbálja mellső lábaival távol tartani magától támadója veszedelmes fogait, hátsó lábaikat maguk alá húzzák, a hímek heréiket is visszahúzzák. Többnyire oda-oda kap, ahol fájdalmat érez, s ezáltal a támadót általában a fején, pofáján sebesíti meg. Ennek ismeretében utólag is meg lehet állapítani a kapott sebek alapján, melyik volt a kezdeményező, agresszív egyed.

Megadás:
Ha sarokba szorították, kimerült, nem tud tovább harcolni - jellegzetes megadási pózt vesz fel: hanyatt, vagy oldalára fordul, lábait széttárja - így legvédtelenebb részét, a hasát felkínálja ellenfelének, pofáján pedig a félelem tükröződik.

Ha nagyon pánikba van már esve és a "halálát érzi" - nyitott szájjal szaggatott síró-nyekergő hangot ("pánikhangot") hallat, gyakran össze is vizeli magát. Amennyiben pofzacskójában éppen tárolt táplálékot, még úgy, hanyatt fekvő helyzetben "kipakol" - hátha erre figyel majd a győztes. Antropocentrikusan szemlélve talán úgy fordíthatjuk, hogy könyörög az életéért. Ez a hang emberi kéz közeledésére is igen gyakran megfigyelhető 3-4 hetes (leginkább az állatkereskedésekből) frissen beszerzett kölyköknél. Valószínűleg az állandó stressz váltotta ki belőlük, s csak igen türelmes, szeretetteljes foglalkozással szelídíthetőek meg.

Agresszív területjelölés:
A győztes általában nem él a lehetőséggel, hanem - még mindig harcra készen - elfordul, fogát csikorgatja, majd tüntetőleg megjelöli territóriumának határait. Ez a helyettesítő aktivitás egyrészt a feszültséget oldja, másrészt lehetővé teszi az alulmaradt elmenekülését.

Menekülés - üldözés:
A vesztes fél ez alatt először óvatosan, majd nagy ugrásokkal elmenekül, a győztes pedig utána ered, és territóriumának határáig üldözi - visszatérve újra megjelöli a határokat oldalmirigye váladékával.

Ritkán, de megtörténik, hogy a megadási póz ellenére a támadó továbbra is vadul rohamoz, mintha az egyetlen célja az lenne, hogy megölje a másikat. A körülményeket megvizsgálva kiderül, mi vezet ezekhez a tragédiákhoz. A leggyakoribb probléma az, hogy kevés volt a tér, nincs lehetősége a vesztesnek elmenekülni, vagy pedig - a járatokban élő fajok számára oly fontos - búvóhely hiányzott. A harmadik ok ugyancsak a terület szűkösségére vezethető vissza, ugyanis a vemhes nőstény a természetben is elkergeti a hímet - kölykei védelmében.