A Le Figaro francia lap egy érdekes eszmefuttatást közölt 2017 nyarán az éghajlatváltozás hatásairól, egy különös hasonlattal.

Hím kövirigó (Monticola saxatilis), szürkés hangyaboglárka (Maculinea alcon)
Fotó: Wikipedia; Wikimedia

A cikk lényege az volt, hogy az éghajlati változások legjelentősebb hatását úgy lehet elképelni, mintha egy autó első és hátsó fertálya önálló életre kelne és az első rész nagyobb sebességgel indulna el. Az eredmény ez esetben az autó szétszakadása lesz, ami lefordítva az ökoszisztémák jelen és jövőbeli helyzetére, azt jelenti, hogy az eddig szoros kapcsolatban lévő rendszerelemek közötti kapcsolat fellazul, ami az egész rendszert átrendezheti, illetve eltüntetheti.

Az új jelszó a vándorlás és adaptáció képessége lesz. Mérések szerint hegyvidéki fafajok harminc métert húzódtak felfelé, Ausztrália környékén pedig a tengerbiológusok már találkoztak is egy új, hibrid cápafajjal, mivel a melegedő tengerek miatt az eleddig izolált szülőpárok élőhelyei kezdik átfedni egymást.

 
Halvány sáfrány (Crocus vittatus)

Ilyen dolgok természetesen történtek a régmúltban is, sebességük azonban sokkal lassabb volt mint a mostani változások esetében, így a növényeknek, állatoknak volt idejük felkészülni az eseményekre. Ilyen vándorló és visszahúzódó fajok hibridje például a magyar méreggyilok, avagy a nem túl régen önálló faji rangra emelkedett halvány sáfrány, amik a melegebb illetve a hidegebb valamikori klímát reprezentálják. Magyarország, úgy látszik, ebből a szempontból nagyon érzékeny zónában fekszik, mint sok fajnak általában legészakibb vagy legnyugatibb előfordulási helye. Ezzel együtt nehezen magyarázható, hogy a melegkedvelő szalakóta és kövirigó miért tűnt el a Dunántúlról illetve a kövirigóból jelenleg az országban nincs egyetlen fészkelő pár sem. Közelebbről megnézve azonban ezek a madarak nem is olyan déli típusok. A szalakóta a közép-ázsiai félsivatagok madara, ahol nagy hőingást kell elviselni az ott élőknek, a kövirigó pedig a mediterrán magashegységek lakója is, felhatolva 3000 méteres magasságokba. No, de ettől még lehetne a mi madarunk is, de úgy látszik az ilyen perempopulációknál elég egy hajszál, hogy az állomány széttöredezzen és eltűnjön.

Szalakóta (Coracias garrulus)

Sok esetben az ok nyilvánvaló, mint a felsőhámori vízirigók esetében, akik rosszul tolerálták az ingadozó, sőt majdnem kiszáradó Szinva-patakot, így a két pár odébb is állt. A kövirigó esetében viszont nincs magyarázat: felhagyott bánya továbbra is van elég, az uhuk és a bajszos sármány nagy örömére.

Ugyanilyen oktalan csökkenés észlelhető például a tüskevári legelőn a karvalyposzáták körében. Húsz éve ez a faj gyakori fészkelő volt, társbérletben a tövisszúró gébiccsel -fészkeik szinte emeletszerűen helyezkedtek el a bokrokon. Ma jó, ha egy fészket találni. Elképzelhető, hogy a nem kaszált vagy legeltetett fű nehezebb vadászatot biztosít, vagy esetleg más, a madár által nem preferált rovarféleségeknek ad otthont. Véleményem szerint ez is a felvezető példa egy esete, csak a változás oka más, de nem kevésbé humán eredetű behatás.

Kuvik (Athene noctua)

Érdekes módon a madarak különösen érzékenyen reagálnak az emberi környezet módosulásaira. Dunántúlról ugyancsak eltűnőfélben van a kuvik, mivel kevés van abból a fajta félig elhagyatott házból, vagy cserényből, amit a kuvik igen szeret, ami van annak portáján meg nincs állattartás. Ugyancsak eltűntek azok a régebben még látható téli, ezres nagyságú citromsármány csapatok, amik a nagy hodályok és istállók környékén húzták ki a telet, bőséges magellátmánnyal. De eltűnt a Keszthelyi-hegységből a kis légykapó is, ami a Vállus környéki öreg bükkösökben kimondottan gyakori fészkelő volt. A tarvágás után még egy tavasszal visszajöttek a hímek a hagyásfákra énekelni, de megfelelő erdők nélkül nem fészkeltek ott többé. Szerencsére a Hámori-tó partján még elég gyakran megfigyelhetők, bár elsőre én azt hittem, egy lepukkant vörösbegy.

Mindezek a példák azt sugallják, hogy a gyors változás kényszere a legtöbb esetben a faj eltűnéséhez vezet, bár ritkán akadnak ellenpéldák is. A diósgyőri panelhézagokban lakó sarlósfecskék minden évben többen és többen fészkelnek, alkonyi vijjogó tömegük Dubrovnikot idézi, természetesen csak a sarlósokat illetően.

Szomjas pohók (Euthrix potatoria)

A madarak mellett másik nagy szívfájdalom a rovarok ritkulása. Gyermekkorom legszebb napjait a balatonmáriai és kékmezői úttörőtáborban töltöttem. No, nem a zászlófelvonást és az úttörőélet egyéb programjait szerettem, hanem a Balaton-part lámpasorát, amely körül például annyi szomjas pohók kavargott, hogy a rájuk vadászó denevéreknek szerintem több napos diétát kellett tartani egy-egy ilyen este után. A kékmezői táborban pedig, ami a Bükk déli lábánál helyezkedett el, egy erdészházban laktunk, ahol a tanáraink estére felkapcsolták a lámpákat a hátsó meszelt fal előtt, természetesen nem lepkészeti célzatból, hanem inkább a jó úttörőerkölcsök védelmében. Tíz óra körül ez a fal már szinte egybefüggő lepkekárpittal volt beborítva. Békésen üldögéltek egymás mellett a tölgylevél pohókok a púposszövők, az aranybaglyok, a mindenféle divatos mintázatú araszolók és medvelepkék. A szarvasbogarakra pedig ráment az összes zsebpénzem, mivel rágógumival és sportszelettel kellett őket kiváltanom társaimtól, hogy elkerüljék az élve gombostűre szúrás kínhalálát.

Fecskefarkú lepke (Papilio machaon)

Kardoslepke (Iphiclides podalirius)

Az erdészház egyébként ma is megvan, a lepkék viszont nagyrészt eltűntek. A speciális tápnövényekhez ragaszkodó fajok esetében ez sajnos érthető, mert például a tavaszi görvélyfű-csuklyásbagolynak jól szét kell néznie tápnövény után a Bükkben, mivel a tavaszi görvélyfű nem egy gyakori dolog, megfelelő élőhelyein, a szurdokvölgyekben is csak néhány szállal képviselteti magát. Avagy a tárnicsevő szürkés hangyaboglárka élete sem lehet egyszerű, ugyanilyen okok miatt, bár több nemzeti park kimondottan szívén viseli a vizes élőhelyeken élő hangyaboglárkák sorsát és rendszeres szelektáló kaszálással igyekeznek állományaikat megóvni. Viszont a kardos és fecskefarkú lepkék állománya szemlátomást növekszik, vélhetően a vegyszerezés visszaszorulásával és a nem művelt kertek gyarapodásával, hogy azért mégis biztató gondolatokkal zárjam ezt az eszmefuttatást.

ifj. Vasuta Gábor – Molnár Péter